Green Day – ¡Uno! Azaz ülj le, egyes! | Album kritika

Nagy felhajtás közepette jelent meg az új Green Day album szeptember 24-én, folyamatos információcsepegtetés után.

Az ¡Uno! a Green Day kilencedik albuma több mint két évtized alatt, amely egy album-trilógia első része ( ¡Dos! –  november,  ¡Tré! – január). Nyár eleje óta sokat hallhattunk Billie Joe Amstrong-ékról. Kijött az Oh Love, mint első single, és érezhettük, hogy itt nem biztos, hogy minden rendben lesz. A szám mondhatni csöpög és az ember legkevésbé sem egy ilyet várna el a jó öreg “megmondom a tutit és szétverjük a világot” Green Day-től mint első hallható dal egy új albumról. Aztán augusztus 15-én kiadták a Kill The DJ-t, ami számomra hatalmas meglepetés volt. Ez a track egyáltalán nem Green Day-szerű, brit pop/rock, és indie beütésekkel tűzdelt és az arcodba mondja, hogy „öreg szedd már ki azt a szemét lemezlovast”, egy igazi mocskos dal, ami zeneileg nem is, de szövegileg a régi bandát idézi.

Eljött a szeptember és Billie-ék úgy gondolták kiadnak még egy single-t. A Let Yourself Go egy tipikus GD dal, pont olyan, ami miatt még mindig sokan szeretik a bandát. Pörög, lüktet, megmond, lázad, egyszóval igazi punk-rock, a maga kis, pár akkordos ritmusával és gagyi szólójával együtt, de mikor hallgatjuk, érezzük, hogy tőlük pont ez kell. Ezek után mikor szeptember 24-én kijött az ¡Uno! egésze, boldogan és várakozással teli szívvel tettük be a lejátszóba, hiszen a 3 single átlaga alapján, ismét egy erős albumot várhattunk. Azt kell mondjam, hogy nagyot tévedtünk. Azt azért nem mondom, hogy a 21st Century Breakdown-nál gyengébb, de a beharangozás alapján többre lehetett számítani.

Az albumnyitó dal a Nuclear Family, amely hangzása ismerős lehet a kilencvenes évek közepi és ezredforduló utáni hangzásvilágból (Insomniac, Warning). Kezdésnek nem tagadom, hogy jó választás, mert pörgős, szokásos Green Day hangzás, de ennél több pozitívumot sajnos nem lehet elmondani róla. Három szám kivételével az album tucat jellegű. A Kill The DJ és a Let Yourself Go mellett a Troublemaker viszont képes arra, hogy a lemez szürkébb részeit feledtesse velünk. Utóbbi talán a legjobb szám az albumon, egy igazi rock n’ roll punk őrület, a legjobb lázadós fajtából.

Sajnos az album egyfelől rendkívül semmitmondó, másfelől pedig nem kecsegtet semmi újszerű megoldással a banda részéről. Ez cseppet sem lenne baj, ha a jól bevált receptet vennék elő, mint amilyen az American Idiot volt például, de az hogy nem kaptunk egy újabb szeletet a Green Day tortából, sőt a régiből is csak a romlottat, nem valami jó ajánlólevél az elkövetkező két albumra nézve. Bár adja a punk-rock ég, hogy ne így legyen, és innen egyenesen vezessen felfelé az út.

Összességében az album a leírtakhoz képest nem rossz, csupán nem innovatív, viszont közel sem a legrosszabb Green Day album. Kicsit középszerű, amolyan “vegyük elő, amiben egyszer jók voltunk srácok” beütése van. A fanok imádni fogják, aki pedig nem hallgatott eddig Green Day-t ne ezzel az albummal kezdje!  Felemás kíváncsisággal várjuk a novemberi ¡Dos! –t.