Billy Talent – Dead Silence | Album kritika

 Végy egy adag jól megszokott, laza de kifinomult punk-rockot, bolondítsd meg néhány klasszikus rock gitár riffel, hogy a szomszéd átdörömböljön mikor éppen veszettül hajat rázva hallgatod és készítsd el a Dead Silence-t. Nagyjából hasonló gondolattól ihletve ülhettek le Ben Kowalewiczék megírni a Dead Silence-t mindeközben odafigyelve arra is, hogy valami újat, valami kicsit mást alkossanak, szem előtt tartva persze a rajongók igényeit, akik között a Billy Talent III “lassúsága” nem aratott osztatlan sikert.

A 2000-es évek elején illetve közepén a Billy Talent I-gyel és II-vel a kanadai zenekar az energikus és fiatalos de ugyanakkor kifinomult és precíz punk-rock ösvényére lépett rá, valami olyasmire, mint amit a The Offspring és a Sum 41 képviselt. Megvoltak a kiabálós párbeszédszerű refrének, mégis érezhető volt, hogy ez kifinomultabb és letisztultabb zene. A kezdeti sikerek után az ő életükben is, mint minden zenekar életében eljött az a pillanat, amikor megpróbálták megmutatni, hogy valami kicsit mást is tudnak. Ez volt a Billy Talent III, ami nem hozta meg a várt sikert, mert elég visszafogott volt a megszokott Billy Talent hangzáshoz képest. Nos, valahol itt vegyük fel a történet fonalát, rakjuk be a lejátszóba a Dead Silence-t, hallgassuk meg, majd dőljünk hátra elégedett mosollyal az arcunkon.

Az album borítójának és címének egyértelműen homályos, negatív hangulata van és ez a hangulat helyenként vissza is köszön néhány dalban, főként a szövegeknek köszönhetően. Míg az eddigi albumaikon többnyire az egyéni kapcsolatok voltak előtérben, a Dead Silence-en inkább az általános világhangulatot próbálták megragadni és dalokba önteni, legalábbis a gitáros Ian D’Sa szerint, aki egyébként az album producere is egyben. Szerencsére azonban a számok többségében nem ez a negatív hangulat a meghatározó elem, hanem az a pörgős Billy Talent hangzás, amely korábban már produkált olyan gyöngyszemeket, mint a Red Flag vagy a Line and Sinker.
Ha már gyöngyszemekről van szó, azokból ezen az albumon sincs hiány. Kezdve az intro dal utáni Viking Death March-al, amely az intróval ellentétben jó képet ad arról, hogy körülbelül mi vár ránk az elkövetkező 54 percben. Az album első néhány dala a Love Was Still Around-ig vagy talán még azt oda véve a Stand Up And Run-ig eléggé energikus, letagadhatatlanul megjelenítve a klasszikus rock hatásokat és valami olyan érzést produkálva, amitől az ember azt képzeli, hogy a koncerten az első sorban a korlátot rángatva énekel és veszettül rázza a fejét. Ezt az érzést szem előtt tartva mindenképp ki kell emelni a Runnin’ Across the Tracks-et ami az album egyik legjobb dala.

Az ember akkor veszi észre, hogy tulajdonképpen önkéntelenül elkezdett bólogatni a zenére, amikor elérkezik a már korábban említett Stand Up And Run és a Crooked Minds, amik szinte kötelező, de felejthető lassulások, megtörve a kezdeti lendületet, amit lehetetlen lenne végig tartani és még unalmassá is válna tőle az album. Szerencsére azonban ez nem azt jelenti, hogy itt el is fogyott minden tudomány. A Man Alive! eszünkbe juttatja, hogy mit is hallgattunk az album elején, de ugyanakkor meghúz egy határvonalat, mert az utána következő számok az album elején lévőkkel ellentétben jobban köthetőek a cím és a borító által keltett hangulathoz. Ezek közé tartozik a Hanging By A Thread, a Cure For The Enemy, ami az „All those who lived…” kezdetű szövegrésszel és az alatta szóló gitárral szinte bogarat ültet a fülünkbe és arra buzdít, hogy ezt sose felejtsük el, vagy a Swallowed Up By The Ocean amely jó lezárása lehetne az albumnak a zongora kezdéssel, a lassú, helyenként kicsit elnyújtott vokállal és az egész hangulattal, amit áraszt. Az embernek az az érzése, hogy tényleg lenyelte az óceán és kész, vége. Lenne, ha nem lenne még ott kicsit fölöslegesen az album utolsó és egyben címadó dala, a Dead Silence.

Szándékosan nem kezdtem el minden egyes szám hangzásával külön-külön foglalkozni, mert az album egészére jellemző egy könnyen beazonosítható klasszikus rock és punk rock hangzás. Érezhető az is, hogy próbáltak visszanyúlni a Billy Talent I és II elemeihez. Ezt hellyel-közzel sikerült is megvalósítani, azonban ennek minden hátulütőjével együtt. Itt arra gondolok, hogy vannak könnyen felejthető számok, mint például a Show Me The Way vagy a Dead Silence, amelyeket simán elnyomnak a slágergyanús szerzemények, mivel a dalok egymás közti különbsége kis túlzással kimerül annyiban, legalábbis a laikusoknak, hogy más a dob és emiatt a tempó. Ezt még pont úgy sikerült összhangba hozni, hogy nem lesz tőle unalmas az album, viszont jóból is megárt sok alapon jobb lenne, ha ezek miatt nem lenne 14 szám a lemezen.

Összességében egy nagyon jó kis albumot sikerült összerakniuk a srácoknak, megvan benne az újítás, megvan benne a tipikus Billy Talent és megvannak benne azok a számok, amiktől eldobod az agyad, amikor hallgatod. Ennél több pedig nem is kell majd egy ronda, esős, őszi napon ahhoz, hogy jobb hangulatunk legyen.