The Expendables 2 – A Feláldozhatók 2

Plakát

Volt ez az őrület 2010-ben, amikor kijött a Feláldozhatók első része, hogy a nyolcvanas évek eksön ikonjait összeszedte maga Stallone, és kreált egy olyan direkt B-mozit, amitől dobunk majd egy hátast. Legtöbben úgy vélték a film után, hogy a nagypapa korú gyilokgépek aranykorában valóban dobtak volna, na de ez már mégsem a Rambo korszak. Mások viszont megbékéltek vele, hogy ez a film nem akart többet annál, hogy együtt lássuk ifjabb korunk életet drágán adó, rockys-rambós, visszatérős, izomkolosszusait, és megmutassák, van még bennük szufla. Megmutatták. De hogyan is lehet ezt továbbragozni?

Hát még több névvel. Sly-t, Schwarzeneggert és Willist együtt látni egy jelenetben azért – tegyük szívünkre a kezünket- nem volt semmi, de a Feláldozhatók 2.-be kellett még jó néhány arc, hogy újra moziba vigye a jónépet. És íme: Norris és Van Damme. Valamint kaptunk egy jó adag Willis-Schwarzenegger akciót is, ami azért kimaradt az előző részből. Az, hogy Chuck Norris saját magával poénkodik már bejárta a világhálót a film premiere előtt is, de ez csak tovább erősítette azt az érzést, hogy a trailerben már minden jó részt láthattunk, és a moziban már csak erőltetett mosolyra futja a nézőtől. Ezzel együtt azt is elérte, hogy már nem poén vele viccelődni, ha ő is ezt teszi. Megszűnt a varázs.

Van Damme viszont nem túlozta el a szerepét, de nem is puhánykodott. Ő volt az, aki ízig-vérig az a tökös gyerek volt, mint a filmjeiben. A fő gonosz, akit végül megbüntet Stallone, és mindenki boldog. Az egyetlen, akitől egy fájdalmas poént sem hallhattunk, vagyis egyáltalán semmilyet. A kegyetlen, tisztességről prédikáló, napgépes, falvakat sanyargató klasszikus plusz, aki a világ elpusztítására készül, és eközben belecsempész valami karfa-tépős, csúnyán nézős érzést az emberbe, pont, ahogy kell. Első felbukkanásánál fog elfogyni a popcornunk, rutinosak pedig kezdik a nachost.

Statham a mai kor gyereke, ő valahogy ki is lógott és lóg is a sorból, de jól mutat Sly oldalán, és ő az egyetlen, akin egy picit lehet mosolyogni néha. Rendszerint ő hozza fel a filmet a lejtőről, például a templomos jelenetével, amiben, papruhában zúz le mindenkit.  A drámai oldal – mert már az is van – Billy, a kölyök oldaláról mutatkozik meg, akinek az első felbukkanásakor a homlokára van írva, hogy meg fog halni, és láss csodát…(mondanám, hogy nem lövöm le a poént). Aztán kaptunk még egy alfanőstényt Nan Yu, azaz Maggie személyében, aki gyanúsan váltja Jet Li-t az ázsiai etnikumú szekcióban, de ezen, és egy bombahatástalanításon kívül jóformán csak van, mint nő.

Izomszag

A sztori lényegét Stalonne saját maga nagyon jól jellemezte: Felkutatni, Elkapni, Megölni. Plusz néhány tonna plutónium, ami igazán gonoszan hangzik, és kész is. Valamivel több robbanást láthatunk, mint az első részben, és a látvány terén már akadt egy-két poén is kocsikra festett feliratok formájában.  A faltörő kosra fújt „Knock-Kncok” például felfele görbítette sokak kicsi száját. A végjátékban a trailerben már szintén látott Swarchzi és Willis smartos jelenete mindent visz, még a legkritikusabban moziba ült jóembert is elismerésre kényszeríti, hiszen nem csak abszurd a szituáció, hogy most már nem csak egy jelenetben szerepelnek, de kőkeményen oda is vágnak a tetovált nyakú rosszfiúknak, és még poénkodnak egymás kultikus, múltbéli szerepeivel is.  Összességében ez is hozzásegíti a filmet, hogy hozza az első rész után már elvárt „minőséget”. Pörgősebb, szaftosabb, szebb, mint az első rész, és osztjuk a véleményt, mely szerint: „Ez a film egy múltidéző alfahím parádé”. És annak bevált. Kétszer is.