Anna Karenina | Kritika

Színház az egész világ – avagy hogyan húzzunk le még egy bőrt egy agyon adaptált történetről. Körülbelül ez az, ami elmondható a Joe Wright által is megfilmesített Anna Karenináról.   

Csütörtökön mutatták be a hazai mozikban Lev Tolsztoj nagysikerű regényének legújabb feldolgozását. Úgy tűnik az elmúlt évszázad során annyira megmozgatta ez a szívszorító szerelmi történet a rendezők fantáziáját, hogy ki- ki maga adaptálta az orosz szerző regényét, saját szájíze szerint. Tehát aggodalomra semmi ok, csak ki kell választanunk az ízlésünknek legmegfelelőbb alkotást a széles repertoárból, és már pereghetnek is a filmkockák. Ugyanis mára már létezik fekete-fehér vagy színes, néma vagy hangos, hazai vagy külföldi, egyrészes vagy többrészes, látványos és kevésbé látványos, illetve Sophie Marceau vagy Keira Knightley játszotta változat egyaránt.

A történet azonban változatlan. A cári Oroszországban járunk 1874-ben, amit merev hagyományok, szigorú társadalmi elvárások, személytelen kapcsolatok és érdekházasságok jellemeznek. Ilyen körülmények között ismerkedik meg Anna a fiatal Vronszkij gróffal, akivel első látásra egymásba szeretnek. Kisebb udvarlási procedúrát követően viszonyba kezdenek, ami mellesleg elég veszedelmes mindkettőjükre nézve, hiszen Anna már egy miniszter felesége és egyben édesanya is. Így a nőnek választania kell a családja és kötelességei, illetve az áhított szerelem között.

 Miközben a fiatalasszony őrlődik a döntés terhe alatt, a kialakult helyzetben egyre érezzük, hogy mi is szenvedünk egy puha fotelben, a pattogatott kukorica fölött az óránkra pillantgatva és azon tűnődünk, hogy vajon mikor gördülnek már fel végre az első betűk a filmen dolgozók listájával, hiszen a történet csigalassúsággal vánszorgott képről képre, jelenetről jelenetre.

De ne rohanjunk ennyire előre. Érdemes azon elgondolkodni, hogy vajon mi az oka annak, hogy új verzió készül egy olyan műről, amiből már létezik nyolc különböző változat?

Feltételezhetően Joe Wright egy hideg téli éjszakán sokat forgolódhatott az ágyban, azon gondolkodván, hogy vajon milyen új ötlettel emelhetné filmes karrierje fényét, a Büszkeség és Balítélet, majd a Vágy és vezeklés megrendezése után. De sajnos nem sok eredeti ötlete támadt. Ezért kis idő elteltével – „járt utat járatlanért el ne hagyd” bölcsességet megfogadva– elhatározta, ő is elkészíti a saját Anna Karenina változatát az általa már bejáratott színészi és filmkészítői gárdával, ami később négy Oscar, egy Golden Globe, és végül, de nem utolsó sorban hat BAFTA jelölést hozott a konyhára.

Bár nem Joe Wright alkotása az 2012-es év legjobban sikerült filmje, a díjakra jogosan esélyes a maguk nemében. A kategóriák egyébként a következők: legjobb látványtervezés, legjobb jelmez, legjobb operatőr és legjobb filmzene. Mindemellett a Brit Filmakadémia szerint ez lehetne 2013 legjobb hazai produkciója.

Sarah Greenwood és Katie Spencer a két látványtervező, az egész film során tökéletes munkát végzett. Joggal nevezhetnénk őket zseninek, hiszen a díszlet, a film első percétől az utolsóig lélegzetelállító volt. Mesterien játszanak a terekkel, formákkal: nem esett nehezükre egy lóversenypályát, egy vasútállomást, vagy egy virágos mezőt alkotni úgy, hogy azt érezzük, a film egésze egy színházteremben készült. Jacqueline Durran,­ a jelmeztervező ­ munkája lenyűgöző alkotásokkal kápráztatja el a nézőket. Így szüntelenül csak az a gondolat motoszkálhat a fejünkben, hogy bárcsak ebben a korban élhetnénk, akár csak egy napig is, hogy élvezhessük ezeknek a csodás ruhakölteményeknek a varázsát. A Dario Marianelli által komponált zene és az operatőr Seamus McGarvey munkája is esélyes idén számos díjra.

A négy kategória a film csúcspontján, a báljelenetnél találkozik a legszemléletesebben,­ ami csak azért sajnálatos, mert az első 45 percben túlesünk rajta. Ez a néhány perc tökéletesen ötvözi és bizonyítja, hogy miért is érdemes erre a sok elismerésre a film. Teljesen magával ragadja az embert, ahogy táncolnak a meseszép ruhákban, miközben szól a vészjósló zene és hihetetlen sebességgel váltogatják a kameraállást a szereplők között, ezzel éreztetve, mindenki összezavarodottságát a kialakuló románccal kapcsolatban.

Mindent összevetve, nem mondható, hogy az elkészült film rossz, hiszen számos olyan dolog van benne, amit érdemes kiemelni, ahogy a fentiekben is olvasható – az egyetlen hibája, hogy hiányzik belőle minden eredetiség és a színészi játék sem hagy túl mély nyomot a nézőkben. Reméljük Joe Wright a következőkben valami jobbal rukkol elő.