Kvartett – A nagy négyes | Kritika

A Kettős játszma c. film kritikájában már érveltem a BBC Films által támogatott filmek minősége mellett, s ezúttal a Kvartett az, ami megerősít ebben. A filmen ritkán (vagy csak nem elég gyakran) látott színészek, a gyönyörű helyszín és a letisztult képi megvalósítás mindenképp vonzó és megtekintésre érdemes tényezők. Ráadásul Dustin Hoffman rendezői debütálása.

Mostanra elég sok példa született már arra, hogy egy színész is lehet jó rendező, vagy egy rendező is lehet jó színész, felcserélhető sorrendben. Elég csak a közelmúltra gondolni és Jon Favreau, George Clooney és kiváltképp Ben Affleck sikereire, vagy éppen Mel Gibson, vagy Clint Eastwood rendezői elismertségére. Woody Allen-nel az élen.

Hoffman már 1978-ban is majdnem megpróbálkozott a rendezéssel a Straight Time esetében, de végül feladta és inkább csak színészként vett részt a produkcióban. Azóta kétszeres Oscar-díjas, rendkívül elismert színész lett belőle, be sem kell mutatnom senkinek. Több mint harminc évvel a Straight Time után fogott egy kevésbé ismert Ronald Harwood darabot, s úgy adaptálta vászonra, ahogy azt kell. Rendezésileg ugyanis a film nagyon jó. Lévén nem volt Hoffman-tól előzmény, ezért nem is vártam semmit (amúgy soha nem is szabad várni semmit), de mégis valahol meglepő, hogy ennyire kifogástalan munka. Egyrészt „szakmai” szempontból is az, másrészt a csupán kikapcsolódni vágyó nézőnek is segít abban, hogy figyelmét a vásznon tartsa a jól kezelt ritmusával és finom gördülékenységével.

A helyszín az angol countryside, valahol Buckinghamshire közepén, egy luxus idősek otthona, amit kizárólag kiöregedett zenészeknek, operaénekeseknek, karmestereknek tartanak fenn. Telis-tele van hát a ház idős bácsikkal és nénikkel, akik mind-mind különböző szinteken nem képesek maguk mögött hagyni a zenét, mert hát miért is tennék. Lehetnek bár tolószékben, járhatnak mankóval, vagy szenvedhetnek kisebb-nagyobb fokú szenilitásban, mégis, legtöbb idejüket együtt töltik mindahányan, hogy valamilyen módon a zenében, ezáltal a múltban élhessenek.

Ennek a közös vágynak ezúttal komoly funkciója is van: az otthon (részleteiben nem tisztázott) anyagi gondokkal küzd, s megszűnhet működni, ezért a bentlakók úgy döntenek, hogy rendeznek egy gálát, ahol legtöbbjük fel is lép majd, így a befolyó összegből talán megmenthetik a szeretett birtokot. Egy új lakó (Maggie Smith) érkezése azonban nem várt módon bolygatja fel a szálakat.

Ritka az olyan kép a filmben, ami nem jó kép. A környezet ugyanis valóban gyönyörű, amit megtetéz az itt-ott felcsendülő ének vagy hangszeres játék adta hangulat. Egytől-egyig nagyszerűek a színészi alakítások: Maggie Smith, Tom Courtenay, Pauline Collins és Billy Connolly mindannyian fantasztikusak, még úgy is, hogy szinkronosan láttam a filmet (a szinkron is egész jó). A legjobb szerep azonban Michael Gambon-é, számomra legalábbis ő maradt a legemlékezetesebb.

A probléma csak ott van, hogy nem igazán tudom, hogy a film milyen hatást akart elérni, miközben közvetítette azt, ami a történet magja. Ugyanis alapvetően az elmúlásról szól. Vagy méginkább az emberi esendőségről, törékenységről és gyarlóságról, amit lehet keserű iróniával, vagy akár könnyedséggel is átadni/befogadni. Főleg vígjátékként van aposztrofálva, ami film-műfajilag megfelelő rá, de közben nem teljesen úgy hat. Valósnak érződik a film, a szereplők, a helyzet, a hangulat, szinte folyamatosan azt éreztem, hogy nagyon jól érzékelteti a valóságot, hogy amit lefest, az nagyon igaz. Ennek okán a mondatok és megnyilvánulások nagyon súlyosak, minden egyes bohókásabb szöveg mögött is egy nagyon komoly, az öregedéssel való küzdelmet éreztem. A karakterek mind-mind más módon küzdenek és mindannyian máshogy fejezik ezt ki.

A moziban a körülöttem ülő közönség nyolcvan százaléka szinte folyamatos kacagásban töltötte el a filmet, és arra kellett gondolnom, hogy vagy én vagy ők félelmetesen félreértették a filmet. Nem arról van szó, hogy nincsenek benne humoros pillanatok, hanem arról, hogy a történet magja és kifejeződése nem hahotázásért született.

Nekem sokkal inkább torokszorító, de mégis felemelő film maradt, és ezért is gondolom úgy, hogy ez lehet a történet igazi arca. Ajánlom olyanoknak, akik szeretik a zenét és a brit hangulatot, és nem akarnak minden áron a mélységből röhögésben kitörni.