…és akkor Lucifer leült közénk: Az ember tragédiája | Kritika

Madách Imre klasszikus műve, Az ember tragédiája országunk számos színpadán debütált már megjelenése óta, nem kis sikerrel. Ám amellett, hogy magyarságunk egyik – ha nem a legnagyobb, de – legmegragadóbb alkotásáról van szó, képes újabb és újabb meglepetést okozni a nézőközönségnek. Ezúttal a Nemzeti Színház nagyszínpadán varázsolt el bennünket. Ám érdemes megjegyezni: a közszféra által rivaldafényben tartott színházban minden sajátos fényt kap.

A mű rendezését ezúttal is Alföldi Róbert, a színház igazgatója vállalta, aki páratlanul gazdag ízlésvilággal fűszerezte meg Madách alkotását, ez pedig nagy mértékben befolyásolta a színdarab hangulatát. Nem túlzás azt állítani, hogy Alföldi keze nyoma akkor is érezhető és látható lett volna, ha úgy ülünk be az előadásra, hogy nem tudjuk, ki volt rendező. Természetesen elképzelése a világról, eszméi és szemszögei Madách művéről már az első húsz perc után meghatározzák az egész darab hangulatvilágát, amivel valaki vagy végzetesen egyetért, vagy felbosszantja. Ennek értelmében a darab ezen értelmezését csak azoknak javasolt meghallgatni, akik pártolják a rendező úr eszmevilágát, aki sosem arról volt híres, hogy mindenkinek meg akar felelni – ez hozza meg neki a darabbal kapcsolatban a szakmai elismerést a gondolataiért és bátorságáért, amiért azokat a világ elé, elénk tárta.

Márpedig Az ember tragédiája, ahogy a Nemzetiben sikerrel bemutatott darabok többsége is arról tanúskodik, nem illik hazudni a világról. Szőröstől-bőröstől, és teljesen mezítelenül kapjuk meg Alföldi értelmezését a darab üzenetéről. Sokkolva, pofon vágva, könyökig véresen bár, de megismerjük a várva-várt igazságot.

Lucifer közöttünk ül, mikor szembesíti az Urat, a teremtés sosem volt és sosem lesz tökéletes. A mi sorainkból áll fel, egyedüliként, és szembesíti az Urat, és minket is ezzel egy időben: nincs tökéletesség. A Lucifert megtestesítő László Zsoltban és ez egész alakításában teljes mértékig ott van az az elemi erő, ami Lucifert – a többi karakterrel ellentétben – annyira élettel telivé teszi. Bár Madách művében ő egy bukott angyalként jelenik meg, ma már inkább a realista jelzővel aposztrofálnánk, és ezért sem Madách, sem pedig Alföldi nem felelős. Mindegyik darabban rátalálhatunk olyan mozzanatokra, amik akaratukon kívül – vagy direkt –, de reflektálnak a színház falain kívül folyó eseményekre. Jobb észnél lenni.

Kevésbé Ádámét, inkább Lucifer lábnyomait követjük végig a tizenöt színen keresztül, a világra és annak hibáira rácsodálkozó Szatory Dávid alakította főhős ugyanis hisz az emberiségben és annak jövőjében. A színek bukásai mindig rántanak egyet Ádámon, aki végül kénytelen bevallani: az emberiség elveszett, nincs remény. Kivéve Évát, persze. „Anyának érzem oh Ádám magam…”

Alföldi színdarabjának egyik legnagyobb – és ha már itt tartunk, legzseniálisabb – erőssége, hogy mindenhol ott vagyunk. Jelentős részét képezzük a darabnak, és ez alatt nemcsak az ovációs taps érthető. A legelején valahogy az az érzés fog el, abban a szituációban igenis jelképez minket az, hogy Lucifer közöttünk ül. Mi is felállhatunk. Mi is véleményt képezhetünk, és harcolhatunk, avagy, szó mi szó: igenis, van hangunk!

Az, hogy Alföldi legtöbb esetben kitolja a színházművészet határait, gyakorlatban is jól látható. A színészek nemcsak a színpadon játszanak, ahogy az élet sem korlátozható egy pár méteres területre. Ő többet, és szenvedélyesebben akar megmutatni. És van is mivel. A színház társulatának ereje itt most nem a külön-külön megcsillanó tehetségeken nyugszik, hanem a közös alakításon. Ha lenne is egy eltérő, a képbe nem illő művész, azt a többiek felkarolják és segítik az előadáson keresztül. A színpad ötletes kihasználásáért és elosztásáért pedig újabb bónuszpontot érdemelne.

A rendező alkotásaiban, és így Az ember tragédiájában sem zár el egy láthatatlan fal a színpadtól minket. Ügyesen és szinte észrevétlenül pukkantja ki ennek az illúziónak a burkát, bevon minket, jóllehet, helyesebben az ő temperamentumával inkább beránt minket a darabjaiba, méghozzá remek fogásokkal! Fölöttünk fénylik a Hold, a bőrünkön érezzük a kéj simogatását Rómában, miközben a színpadot beteríti a bűnösség vöröses árnyalata. Sosem voltunk és sosem leszünk kímélve, ha rászokunk Alföldi műveire. Naturalista módon láthatunk minden lélegzetvételt, minden könnycseppet, a fülünkbe ordítanak, megráznak és kiemelnek abból a kényelmi komfortzónából, ahová a mindennapok zárnak be minket. Hiszen nem azért járunk színházba, hogy hamis és életképtelen momentumok tanúi legyünk.

 Madách tehetsége pedig nemcsak a briliáns párbeszédekben, a fantázia világában megjelenő életbölcsességekben mutatkozik meg. Így a történet, színdarabként avagy olvasmányként egyaránt nem azért annyira nagyszerű, mert sikeres volt és megfelelt annak a kornak, amiben íródott; éppen azért, mert üzenete a mai napig, és remélhetőleg még jó sokáig emlékeztet minket az élet tanulságára. A színdarab hangulata és elgondolása pedig korántsem rontja Madách eszméit, inkább emészthetőbbé teszi azok számára, akik valós világban, érzésekkel és szenvedélyesen akarnak élni. Így hát…

Nincs mese, küzdeni kell!