A vadászat | Kritika

Hű, a szentségit! Ha valaki vágyik arra, hogy igazán elmélyedjen egy történetben, hogy egy film olyan erővel szorítsa a hátát a székhez, hogy lehetetlenné váljon elmenekülnie a vászontól, hogy két órára megszűnjön létezni és átadja magát olyan érzelmeknek és gondolatoknak, amiket talán egyébként soha az életben nem tudna megélni, akkor fusson a moziba és nézze meg A vadászat című filmet.  De azon nyomban!

Komolyan mondom, ahelyett, hogy bárki végigolvasná ezt a cikket, inkább rohanjon MOST a moziba, hogy részese legyen ennek az egyedülálló élménynek!

Ezt a filmet kötelező addig látni, amíg a filmszínházakban megy, mert úgy egyszerűen páratlan hatással tud lenni mindazokra, akiknek jelent bármit is a (manapság kissé ritka) filmélmény. Azazhogy egy filmbe bele lehessen esni, el lehessen benne veszni, s a hatását egészen hazáig lehessen húzni, aztán még másnap reggel is vele ébredni. Tényleg ritkaságszámba megy az ilyen, de A Vadászat nemcsak hogy ezt megadja, hanem sokkal többet is, valami olyat, amihez nincs fogható, ami kuriózum. Ami zseniális.

Aki Mads Mikkelsen-t eddig csak a Casino Royale főgonoszaként ismerte, az valamiről nagyon lemaradt, de most bepótolhatja, egy olyan alakítással, amiért a dánok sztárja tavaly abszolút megérdemelten kapta meg Cannes-ban a legjobb színésznek járó díjat. Az Akadémia tagjai helyett pedig én szégyellem magam, hogy nem jelölték őt Oscar-ra, de még a filmet sem (bár a dán film lenyűgöző minőségéhez méltóan már amúgy is képviseltetik magukat a díjátadón az A Royal Affair című filmmel, csak hát ott a filmművészet olyannyira virágzóban van, hogy egyszerre több alkotásuk is megérdemelné a jelölést).

A rendező Thomas Vinterberg, aki Lars von Trier oldalán volt a Dogma-filmek megteremtője a kilencvenes években, majd a legelső (és talán legnépszerűbb) Dogma-film, a Születésnap alkotója is. Legújabb filmjében olyan csodát művel, rendezésével olyannyira beszippantja a nézőt, hogy valóban „nincs menekvés” belőle, a filmet nem lehet nem végignézni. A történet egy kis városban játszódik, ahol egy magányos férfi (Mikkelsen) pedofília gyanújába keveredik, ami események olyan láncolatát indítja el, ami egyre mélyebbre és mélyebbre hatol, növelve a feszültséget, karmokat vájva a néző szívébe.

Szól arról, hogy mennyire sebezhető egy gyerek lelke, hogy mennyire könnyen meg lehet mérgezni az emberek bizalmát, hogy milyen törékeny dolog a barátság, hogy a felnőttek mennyire okosabbnak hiszik magukat a gyerekeknél és hogy egy közösség tagjai hogyan lesznek „birkák” és válnak egy tömeg-hisztéria aktív, kegyetlen (és ostoba) részeseivé.

A személyes élményem az, hogy minél inkább szorult a film marka a nyakam körül, annál kevésbé akartam szabadulni belőle, pedig a történet nehéz kérdésekkel foglalkozik, ámde gyönyörűen árnyaltan teszi ezt, miközben végig képes volt a legbelsőmet nyomasztani. De ez nem az a fajta nyomasztó érzés, ami után rosszabbnak látnám a világot, vagy rémálmaim lennének tőle, hanem érdekes módon épp ellenkezőleg: örülök, hogy láttam ezt a filmet. Ünnepelni tudnám. Mert lenyűgöző. Érdemes valamelyik művész moziban megtekinteni, mert a kisebb moziterem klausztrofób bezártsága segít abban, hogy a megfelelő hatás eltaláljon, s a székhez szegezzen, amíg a stáblista fel nem tűnik a vásznon.

Roger Ebert szerint nem jelent jót, ha egy filmet mindenkinek ajánlunk, mert az igazából azt jelenti, hogy „kifejezetten senkinek nem ajánljuk”. Jelen esetben nem tudok vele egyet érteni, és A Vadászatot mindenkinek ajánlom.