Gothár Péter: Vaknyugat | Kritika

Aki Magyarországon nőtt fel, valószínűleg már hallotta azt a szókapcsolatot, hogy „sötét Kelet”. Rákontráz erre Gothár Péter Vaknyugata, ami bebizonyítja, hogy az emberi hülyeség és elmaradottság nem a földrajzi fekvésből következik.

Az Átrium Film-Színház különleges hangulattal bír, a hatalmas előtér, a sok tükör, a régi típusú kárpitok és bútorok már megalapozzák a hangulatát egy ott töltött estének. Mintha hirtelen a hatvanas évekbe csöppenne a néző, csak a tánczenekar hiányzik. Viszont pótolja azt a bevonuló közönséget szórakoztató harmonikás úriember, a reflektorokkal megvilágított nézőtér és a már kezdetektől látott díszlet.

A díszleten egyszer csak feltűnik nekünk sok-sok ’v’ betű és gipszből öntött szenteket megformáló színes figurák. Bár ez a tér már így is groteszk, az előadás folyamán továbbfajul, egyre több a szent és egyre nagyobb a kosz. Bár elméletileg Coleman (Rétfalvi Tamás) és Valene (Ficza István) megpróbálják rendezni a kapcsolatukat, környezetük az idő múlásával mind kaotikusabb lesz, rávilágítva ezzel valódi érzéseikre és gondolataikra. Segítségünkre van még az előadás ritmusa. Majdhogynem mindig pontos ütemben követik egymást a megszólalások és cselekmények. Éppen ezért, egy-egy megtorpanás nagyon erős és túl figyelemfelkeltő erőként hat.

A darab fantasztikus angol humorba csomagolt testvérháború. A nevetés szinte állandó, még a legkiábrándítóbb jelenetek is annyira szürreálisnak tűnnek, hogy a nézőkbe erőszakosan szorítódik vissza a kuncogás. Mind a négy szereplő klisék mögé van rejtve, ettől is válnak kimondottan szórakoztatóvá. Kifigurázott tükörképeink ők, tipikus alakok. A színház azonban felnagyít, így egy olyan kaotikus világot fest elénk, ahol egy ír faluban elég nagy az egy négyzetméterre jutó gyilkosok, alkoholisták és önző őrültek száma. Ahol a józan gondolkodást literre mérik, de az ára túl drága és ugye az embernek minden garast a fogához kell verni.

Alföldi Róbert ebben a darabban is kitűnő alakítást nyújtott, de mind ő mind Mészáros Piroska – aki jelen pillanatban még a Nemzeti Színház társulatának tagja – háttérbe szorult Rétfalvi Tamás és Ficza István szó szerint lehengerlő alakítása mögött. Karakterük, mely a darab ideje alatt szép lassan kibontakozik, elrettentő és elrettentően élethű. Azt hiszem, ha azt mondom, hogy nem szívesen futnék össze velük az életben, még finom voltam. Képtelenek a jellemfejlődésre, valószínűleg leragadtak a már kisgyermekkorukban elért színvonalon és innen önmagukat és egymást gátolják a továbblépésben. Bár mindkettejük megbánja a másik ellen elkövetett vétkeit – legyenek azok csínyek vagy bűncselekmények –, de képtelenek őszintén és tiszta lappal indítani, sem önmagukért, sem másokért.

Karakterükkel rokonítható Mészáros Piroska és Alföldi Róbert mélyen kidolgozott szerepe. Az alkoholista, szenteskedő pap, és az apja vodkáját áruló, könnyűvérű lány csupán a felszín. Nem megy bele az előadás abba a kínálkozó lehetőségbe, hogy csupán a frázisokat mutassa meg. Emberi sorsokat látunk, akik megpróbálnak igazán tenni, de a nagyon akarásuknak nyögés a vége. Annyira el vannak foglalva a kitűzött fő céljaikkal, hogy nem figyelnek egymásra – ők sem – és így elkerülhetetlen a tragédia.

Ez a világ nagyon távolinak tűnik, mi nézők valamilyen szinten fel is lélegzünk, hogy a látottakhoz képest normális körülmények között élünk (?). Azonban a zsugori, a reménytelenül szerelmes, a rossz útra tévedt ember mind mi vagyunk. Nem véletlen az, hogy Welsh atya levelének, amit a testvérek kibékítésének szándékában ír, egy betűje sem íródik le ténylegesen papírra, mert felesleges. Remélhetőleg eljut a címzettekhez, de nem lesz teljesítve a kérés, nem azért mert erre képtelenek lennének, hanem mert nem akarják. Minden embernek joga és lehetősége a választás, éljünk hát ezzel.

Gothár Péterről az a hír járja, hogy nagyon valamilyen. Vagy borzasztóan jó, vagy ellenkezőleg, de egyáltalán és soha nem közepes. A bizonyíték erre az Átriumban található. Bármikor megállná a helyét a színpadon ez az előadás, de 2013-ban sokkal nagyobb jelentéssel bírnak azok a szavak, hogy „harc”, „enyém” vagy „ára”. A kultúra finanszírozása Magyarországon válságban van, sok minden mással együtt. Így akarva akaratlanul kiragadódik környezetéből a cselekmény és a való élettel azonosítódik, a színház megélhetésével, és az egyéni boldogulással egyaránt.

Átrium Film-Színház

Rendező: Gothár Péter

Fordította:Varró Dániel

Coleman Connor: Rétfalvi Tamás
Valene Connor: Ficza István
Welsh atya: Alföldi Róbert
Kicsilány Kelleher: Mészáros Piroska

Zene: Dragony Gábor
Díszlettervező: Gothár Péter
Jelmeztervező: Tihanyi Ildikó
Világítástervező: Pető József
Grafika: Lakatos Péter
Súgó: Zsolnay Andrea
Rendezőasszisztens: Nyulassy Attila
Produkciós vezető: Zsedényi Balázs

Comments are closed.