Tovább – Angyalok Amerikában | Kritika

Frenetikus. De nem azért, mert mindenki azt mondja. Nem azért, ami a jövőben vár ránk a Nemzeti Színházzal kapcsolatban. Nem azért, mert Alföldi Róbert június 30-tól immáron nem a színház igazgatója. Nem azért, mert mindenki a megfelelő és helyénvaló búcsú-színdarabként aposztrofálja az előadást. Éppen azért, mert sziklaszilárd és piszok erős a felismerés: ez NEM a búcsú. A Nemzeti Színház „Angyalok Amerikában” c. darabján jártunk.

December 17-én dőlt el, hogy a következő évadban már nem Alföldi, hanem Vidnyánszky Attila fog az igazgatói székben ülni, és ezt nem azért mesélem most el, mert behatással volt a darab későbbi fogadtatására. Hiszen tény, hogy a következő előadáson a nézősereg teljes ovációval, állva-tapsolva ünnepelte az előadás megteremtőit. A történtek után azonban beindult a „katasztrófa-turizmus”: ma már foggal-körömmel sem lehetne jegyet szerezni a Nemzeti előadásaira.

Bár tény, mindazok számára, akik az elmúlt 5 évben rettenthetetlen nézői voltak Alföldi színházának, sok mindent jelent bejutni az illusztris előadások egyikére, és még egyszer, talán utoljára, együtt látni a csapatot. Kétségtelen, hogy Tony Kushner Pulitzer-díjas darabja, az „Angyalok Amerikában” tökéletes alapanyag a búcsúhoz és a vele járó könnyekhez is. No meg ahhoz is, hogy a régóta piedesztálon fenntartott színészeink még egyszer dobbantsanak a nagyszínpadon és tehetségük legjavát, a legmélyebb rétegeket rántsák fel és mutassák meg a közönségnek. Jelentjük, olyan darabot láttunk, amit elvártunk tőlük: egy darabot hazugság nélkül, csakis az igazsággal a középpontban, még ha fáj és vérzik is: kíméletlenül – ahogyan mindig is.

Az eszköztár a régi, a pillanatok megrázóak és halálcsöndességbe burkolózva próbáljuk magunkba szívni a színház spirituszát. Az üzenetet, az új tudást, az élet egy másik oldalát – ahogyan mindig is. Miközben másoknak odakint fájna és kínzó lenne az a lelki folyamat, ami bennünk lezajlik – ez számunkra megszokott és furcsamódon elvárt. Nem tudnék úgy kilépni, lezárni egy előadást, hogy ne lennék felnyitva – felvilágosítva, felrázva: te, ez az élet! Lehet, hogy csúnya, mocskos, kínzó és könnypatakok folynak benne – de ez valahol olyan mennyeien gyönyörű, olyan igaz, hogy ami tökéletes, mindenféle színben játszik és hívogató, már nem is jó. Nekünk ez a jó, idelenn, nekünk ez kell. Mert ez az igaz. Ez az, amit úgy hívunk, hogy élet.

Ez az „Angyalok Amerikában”. Mert egy színdarab nem attól szép elsősorban, ahogyan kinéz, ahogyan megteremtődik: hanem attól, amit néhol suttogva, néhol kiabálva, de türelmesen elmesél. Ezúttal a ’70-es évek Amerikájában járunk, ahol a politika, a szerelem, munka és kötelességek mind attól függnek, mind attól életképesek, ahogyan önmagunkat elképzeljük. Ahogyan önmagunkat ismerjük.

Ez az önfelismerés, önmegismerés olyan félelmetes mozgatórugó, amit nem elég monológokba önteni és megrágva átadni a nézőknek: ide érzések kellenek. Mégpedig hatalmas, romantikus képek, rémisztő álmok és mellbevágó, véresen őszinte szavak. A halál közelsége sok mindent felülír, jelen esetben az AIDS áldozatai számára az élet nem az a szürkeség, amit az ablakon kitekintve látunk. Talán ők látják igazán, igazából milyen élni, ahogyan a bolondok érzik az élet ízét a legjobban. Az a határvonal, ami a tudatosság és a képzetek, álmok között húzódik, rendkívül instabil. És a darab mélysége, döbbenetes lélektani üzenete pedig nemcsak Kushnernek, de a darab rendezőjének, Andrei Şerbannak is köszönhető, akit a Három nővér óta nagy tiszteletben tartok, hiszen olyan tanításokat tud átadni az életről egy darabon keresztül, úgy tudja megszínesíteni az álmatag, élettelen képeket, ami nagy tapasztalatra és emberismeretre utal. Így kell ezt csinálni! – és attól függetlenül, hogy képtelen víziókban és látomásokban, betegségekben és érzelmi összevisszaságban úsztunk két órán keresztül, rájöttünk, ez így volt kerek. Mert a világ sem egyértelmű, ő mégis olyan életképes történetet rakott elénk, amit nélküle emészteni nehéz lett volna, de piszok kerek kompozíciót és szerkesztést kanyarított Kushner „gyermeke” köré.

Valahol lenn, mindenki sérült egy kicsit lelkileg. De éppen a darab ébresztett rá, hogy ez nem rossz dolog – aki nem sérül, az nem él. Aki nem sír, az nem érez. Aki nem vállal kockázatot, sosem hibázik, vagy botlik meg, az sosem tapasztal. És aztán ott vannak ők… kicsit színházi emberek, kicsit lelki mentorok, színészek – tanítók. Nem túlzás ezt állítani – számomra tényleg erről volt/van szó. Mert amit aznap láttunk, csont nélkül előadó művészet volt. És nem is akármilyen. Kulka János, Stohl András (akit májusban a Mephisto főszerepében láthatunk majd), Söptei Andrea, a Louis szerepét brillírozva alakító László Zsolt, Udvaros Dorottya, Tenki Réka, Szabó Kimmel Tamás – mindenki. És érdekes, sokszor példátlan jelenség, hogy mindenki ott volt – úgy értem, száz százalékosan. Igazából.

És a vezető erő, aki az igazi súlyt (szerepet, üzenetet, könnyeket) cipelte, Alföldi Róbert. Nem túlzok, ha azt mondom, ez tényleg rá lett építve. Ez – valamilyen szempontból és függetlenül attól, hogy két hónap múlva leváltják – az ő szerepe volt. Mert ő az, aki a rendezéseiben nem szeret és nem is hajlandó cenzúrázni, hazudni, csúsztatni: most ebben a szerepben sem bólintott rá bármilyen fals részletre. Mert igazi előadókészség és színészi őszinteség kell ahhoz, hogy egy női ruhába öltözött, kirúzsozott férfi karakternél arra figyeljek, amit mond. És itt most két pillanat után lényegtelen volt, hogy csillog rajta a ruha és az ajakfény: lekötött és elgondolkodtatott az, amit elmesélt. Mert nem az érzékekre, a látásra hatott, hanem a lélekre.

A darab pedig nem attól volt megindító, hogy leköszönnek a színészek, könnyezve tapsolunk, és véget ér az évad. Éppen azért volt gyönyörű, mert önmagában kitűnő alkotásról beszélünk, aminél – az elmúlt hónapok cukormáza és hisztériája alatt – ott volt az igazi Nemzeti-minőség. Búcsút intünk, kinyitjuk a mennyek ajtaját, sírunk és könnyezünk, de nem azért, mert nincs tovább. Mert ez nem a vég, hanem egy új kezdet ígéretes, sziporkázó és őszinte kapuja volt. Nem a halálról, nem az AIDS-ről, még csak nem is a múltról tanított: hanem teljes mértékben a továbblépésről. Amikor eljön majd a pillanat, hogy döntened kell: otthagyod-e a Paradicsomot – hogy továbbélhess. Lehet, hogy nem lesz tökéletes. Lehet, hogy fájni fog, és nehéz lesz. De meg fogja érni.