Te marha olasz szavazó

Ügyesen a választások elé időzítette a forgalmazó Roberto Ando Éljen a szabadság! című politikával átszőtt vígjátékát. Az aktualitáson kívül azonban Toni Servillo kettős szerepben való lubickolása is indokolttá teszi a mozilátogatást.

 

Politikával vagy közélettel foglalkozó külföldi filmeknél akarva-akaratlanul elkezdünk azon gondolkodni, hogy ez nálunk is ugyanilyen-e. Általában az olasz filmeknél ez könnyedén megválaszolható, hiszen a latinos temperamentumtól és a dolcsevíta-érzéstől legalább annyira távolra pozicionáljuk magunkat, mint a maffiatörténetektől. Hiába repkednek a Michelin-csillagok és lőtték le fényes nappal Fenyő Jánost, se enni, se mulatni, se érdekből gyilkolni nem tudunk olyan magas szinten, mint ahogy azt Itáliában teszik. Legalábbis eddig így gondoltuk, most azonban az Éljen a szabadság! című filmnél elbizonytalanodtunk.

 

A politikai – éppenséggel ellenzékben lévő – baloldal vezetője nem találja a helyét sem a pártjában, sem a magánéletében, aminek következtében pánikba esik és a választási kampány közepén szó nélkül eltűnik. Csak a felesége és a titkára tud a lelépésről, és a stresszhelyzetben úgy döntenek, hogy felkérik inkább titokban az elmegyógyintézetből nemrég kiengedett – egyébként filozófus – ikertestvérét az átmeneti időszak pótlásra, minthogy azt kommunikálják, hogy az ellenzék vezetője megfutamodott a választások előtt. Nyilván a beugrás új lendület ad a pártnak és a környezetében mindenkit megváltoztat az álpolitikus. A film nagy részében párhuzamosan látjuk, ahogy az igazi politikus egy franciaországi filmforgatáson volt szerelménél megbújva keresi önmagát, míg a testvér napról-napra egyre Magyarország jobban teljesít új szerepében.
servillo_merkel_viva_la_liberta
Az alaphelyzet, hogy az ellenzék töketlen, tartalmatlan és alkalmatlan emberek vezetik, könnyen átélhető kis hazánkban is. És valahogy azzal sem tudunk vitatkozni, hogy egy elmegyógyintézetből szabadult filozófus, a megszokott retorikai panelektől gyökeresen eltérő kommunikációval könnyedén életet lehel a kialakult nihilbe. Azon sem lepődünk meg, hogy a politikus is ember, de mi úgy fogalmaznánk meg ezt az orbitális közhelyet, hogy bizony-bizony az ő székletük is kellemetlen illatokat áraszt. Végül pedig a leginkább rímelő párhuzam, hogy a média gátlástalan, elfogult, rossz indulatú és pár frappáns kérdéssel könnyedén sarokba szorítható, ha mi magunk hitelesek és érthetőek vagyunk… Talán az utolsó kampánybeszéd az, ami furcsának hathat, de már hallottunk ilyet itthon is, igaz nem politikustól, hanem Schilling Árpádtól tavaly tavasszal (1:29-től egy rövid részlet).

 

Ahogy a Becstelen Brigantykkal egyfajta Christoph Waltz őrület indult be, úgy került Toni Servillo a figyelembe középpontjába A nagy szépséggel. Osztrák kollégájához hasonlóan most őrá csodálkozik rá a filmvilág, hogy nini, mekkora színész. A rendezést is dicséri, ahogy a két karaktert apró lépésekkel közelíti egymáshoz, hogy a végére már tényleg nem csak a személyi titkára, hanem mi sem tudjuk eldönteni, hogy épp melyikük mosolyog szembe a kamerával. A kisugárzása és a hanghordozása tényleg olyan, hogy még Simon Gábor millióit is elszámolhatóvá, Rogán Antal ingatlanjait pedig kisebbé varázsolja.
00_viva_la_liberta_01_distribution
A szerepcsere mindig kényelmes alap vígjátékok számára, de az is igaz, hogy sok újat nem lehet velük mondani. Az éljen a szabadság! is főleg a moralizálás irányába megy el, vagyis aki egy fergeteges vígjátékra vágyik, az biztosan csalódni fog. Azon túl, hogy hülyére nem nevetjük magunkat és a problémafelvetéseket elég felszínesnek érezzük, a színészi játék miatt mégis jól szórakoztunk.

Vasárnap meg menni szavazni! Ahogy a BL-visszavágón a PSG-nek, úgy a magyar demokráciának is kell az iksz!

Comments are closed.