Mindig várunk valamire – Godot-ra várva a Katonában

Mindig várunk valamire. Az emberi természet kifulladásig képes bízni a reményben. Odakötve a vidék egyetlen, kopár fájához, várunk valamire. Lenne lehetőségünk arra, hogy hátat fordítsunk, és elhagyjuk ezt az helyet, ahol már végeláthatatlan ideje várakoztunk rá. Mehetnénk, mégsem tesszük. Hogy miért is? Mert bízunk benne, hogy egy újabb nap alkonyánál fordul a szerencsénk, és bár eddig mindig jeges csalódottság vett erőt rajtunk a távolléte miatt, Godot mégis eljön.

1973721_10154067698190384_4301270266713950101_o

Fotó: Szilágyi Lenke

A „Godot-ra várvaSamuel Beckett ír drámaíró legismertebb és legtöbbször játszott, számos nyelvre lefordított színműve, amit már számos alkalommal poroltak le és vittek színre a magyar színpadokon. Most a Katona József Színház keltette életre Beckett történetét, aminek bemutatóját tegnap este tartották. A rendezés különlegessége, hogy az elkészült mű Zsámbéki Gábor és Ascher Tamás közös munkájának gyümölcse, elsőként a Katonában.

A színmű egyike azon daraboknak, amik talán a legszabadabb asszociációt engedélyezik a közönségnek. Egyszerű nyelvezete, mégis többféleképpen is értelmezhető szimbólumai szövik át a történetet, amibe könnyen belehelyezhetjük önmagunkat. A saját gondolataink, érzéseink pedig könnyen utat találhatnak maguknak a történeten keresztül, hiszen nincsen konkrétan lefektetve, hogy mit is kell gondolnunk – talán ez is egyik olyan faktora, ami elismertté tette a művet a színháztörténetben.

Kérdés: Ki az a Godot? Beckett: Ha tudnám, hogy ki, megmondtam volna a darabban.

Vladimir és Estragon minden napjukat a kietlen táj egyetlen fájának tőszomszédságában töltik, arra várva, hogy ígéretéhez hűen Godot végre valahára megérkezzen. Míg ez nem történik meg, kénytelenek elfoglalni magukat – hétköznapi problémák vetődnek fel, sárgarépát esznek, szórakoztatják, néha pedig felpaprikázzák a másikat. Megismerkednek a birtok arra utazó tulajdonosával, Pozzoval, és annak szolgájával, Lucky-val. Az idő telik, a napok tovatűnnek, leszáll az alkonyat, de Godot még mindig nem érkezik meg…

Sem a történet, sem pedig a darab nem a látványban gazdagítja a nézőt, mondhatni nem a grandiózus díszletben, jelmezekben, vagy nagyszabású, teátrális elemek rejlik a varázsa. Sokkal inkább a mondanivalóján alapszik a koncepció, amit nem szükséges hatásvadász elemekkel eladni a nézőnek. Fontosabb azonban ennek az üzenetnek elbeszélője, a színész, aki képes megragadni a nézőt, és fenntartani a figyelmét akkor is, ha a történet lassabb, a varázslat pedig a szavakban rejlik.

10155348_10154067701465384_5301154736209301400_n1509644_10154067695315384_3471237699000927470_n

Estragon és Vladimir szerepét a színház két kiválósága, Elek Ferenc és Kocsis Gergely kapta meg, akik néha elszakadni, máskor összekovácsolódni akarnak a másikkal. Bíznak abban, hogy Godot eljön, addig pedig egyszerű párbeszédek zajlanak köztük, amik a felszínen átlagosak, rétegeikben viszont az élet mélységeit, céljait kutatják. A két művész kellően közel tudta hozzánk hozni Vladimirék életszemléletét, és ezzel egy időben a komikusnak is nevezhető hangulatot a legvégén mégis komolyra, kicsit sorsszerűvé is fordítani.

Kulka János alakítja a fennkölt, felsőbbrendű modorú Pozzót, aki társaságra talál Estragonékban. Miközben saját problémáit képes a mienké is tenni (pipája, majd kölnije tűnik el), képtelen útjára engedni Lucky-t, akinek segítségére a legvégén mégis rákényszerül. Kulka jól ragadja meg Pozzo lelkivilágának lényegét.

1973668_10154067700195384_5152143887555867963_o

Fotó: Szilágyi Lenke

Keresztes Tamás ismét brillírozik legújabb szerepében: ő formálja meg Lucky-t. A fiatal színész arcjátéka, testbeszéde még akkor is képes teret nyerni karakterének, miközben mások között zajlik a kommunikáció, s miközben ő egy árva szót sem szól. Mikor viszont lehetőséget kap rá, bebizonyítja, hogy miért is egy színész eszköztárának egyik legfontosabb része az orgánuma.

A „Godot” egyike a legelgondolkodhatóbb műveknek, amit színpadon látni lehet. Itt már nem lehet elbújni bármi mögé, igenis meg kell nyitni a csatornákat, el kell gondolkodni – néha önmagunkon, és nem azon a jelentésen, amit Beckett tulajdonított a szavainak. Hiszen mindannyiunknak van egy olyan vágyálma, ami mellől akkor sem tágít, ha tudja, néha igenis jobb lenne, ha továbbállna. Ugyanis a cél, az álom, Godot, nevezzük, aminek akarjuk, nem mindig jön el. Viszont, sokszor a vágyakozás nagyobb erejű és sokkal jobban fejleszt, mintha valóban birtokolnád azt.

Comments are closed.