Nyál pop a Good Charlotte hamvain

Létezik olyan, hogy önherélés? Ha igen, valószínűleg nem egy vidám dolog, elvégre az ember a férfiasságát veszti el. Ráadásul mi van, ha a kivitelezés egyben magát az alanyt dicséri, és még vidáman mosolyog is mellé?  Micsoda groteszk kép.

Nem hiszitek el, de ez nekem tényleg nagyon rossz. Meg fura is. A Good Charlotte hamvain újraéledő The Madden Brothers debütáló lemeze minden, csak az nem, amit eddig a Madden tesóktól kaptunk. Én komolyan megpróbáltam, de nem megy. Egyszerűen nem tudom úgy meghallgatni ezt a lemezt, hogy ne gondoljak arra, hogy valaha ezek a srácok összehoztak olyan kiváló lemezt is, mint például a The Chronicles Of Life And Death. Jó, nem mondom, hogy a Good Charlotte az első számú punk rock zenekar lett volna a kétezres évek elején, de még talán éppen időben szörföltek a műfaj virágzásának utolsó hullámain. Az volt a nagy baj velük, hogy mindig le voltak maradva egy lépéssel. Akkor jöttek ki például Amerikai Pite stílusú filmek filmvégi főcímdalának való tini punk rock lemezzel (The Young And The Hopeless), vagy modern elektronikus rockkal (Good Morning Revival), amikor mások már rég megcsinálták. Így sem voltak rosszak, sőt, ám a Cardiology-val totál süllyedő pályára kerültek. Annyi pozitívuma viszont volt annak a lemeznek, hogy legalább kicsit megértjük a mostani Greetings From California-t. Vagyis próbáljuk.

MaddenIgen, vállalom, ez a kritika inkább szól az egyéni szoc. problémámról, mint magáról a lemezről, és ha meghallgatjátok, mindjárt világos, hogy miért. Még világosabb, ha ismeritek a GC munkásságát, és még ennél is világosabb, ha az osztálytársaitoknál könyörögtetek valamikor 2005 magasságában, hogy ugyan másolja már le nektek azt a fránya Chronicles Of Life And Death-et, mert nem bírtok meglenni nélküle. Így utólag persze minden világos, és kikristályosodott, hogy kik is voltak a főnökök a bandában. A Cardiology-n már erősen érződött ez a langyi pop irány, amit most a Madden tesóktól a Greetings From California-n kaptunk. Akkor még tökös volt annyira a banda többi tagja, hogy elektromos gitárért hisztizzen, de persze könnyebb volt őket kirúgni, mint kompromisszumot kötni. Ezzel nagyjából össze is foglaltam, hogy mit kaptunk Joel és Benji Maddentől: vedd ki a Cardiology-ból az elektromos gitárokat és helyettesítsd akusztikussal. Kész is a Greetings From California, egy laza, dallamos, énekelhető, egyediséget nélkülöző nyál pop, aminek minden egyes perce fájdalommal tölt el, mégis muszáj hallgatnod. Maddenék élvezettel herélték ki magukat.

A Greetings From California egy 15 számos dupla lemez 8-7 arányban felosztva. Már az első fele egy százmilliószor elsütött formulával kezdődik: rádiótekergetés után úszik be a második dal, és ugyanez visszaköszön a második lemez elején is. Majd a könnyed, de felejthető Dear Jane-nel nyit az album. Az első kicsit karakteresebb dal az Out Of My Mind, aminek előnye a többivel szemben, hogy legalább egy kicsit megmozgat. A We Are Done, mely korábbi megjelenésével beharangozta az albumot, és előre vetítette, hogy nagy gáz lesz, tulajdonképpen egészen kiemelkedő dal. Ebből a mezőnyből persze, amit ez a lemez meghatároz. A U R egy elég átlag szerelmes dal, a szövegeket amúgy sem vitték nagyon túlzásba srácok, bár meg kell jegyezni , hogy némelyik dalban  egész érdekessé válik a szöveg, ha a szerelmes sorok alanyának magát a Good Charlotte-ot képzeljük. Értelmezés kérdése, de ennek a dalnak legalább van egyfajta karaktere. A Jealousy pedig tuti biztos, hogy kislemez lesz a közeljövőben, mert annyira rádióbarát, hogy az iTunesom már le sem játssza. Menj és hallgasd meg a rádióban, balek.

A második lemezről, melyen ugye hét dal van, messze a Brother a legjobb, és abszolút értékben is megállja helyét a jól sikerült akusztikus gitár alap és az énekdallam miatt. A többi viszont komolyan felejthető, úgyhogy ha egyben vesszük a két lemez papíron 15, de az introk kivonása után maradó 13 dalát, édes kevés, ha van három hallgatható. Még a One Directionben is több élet van, és ez aztán nagyon nagyon elszomorít.

És tudjátok, mi van? Az, hogy az fáj a legjobban, hogy megint nincs igazam. Mert mindezek ellenére azon kapom magam, hogy napjában többször is a We Are Done fütyülős dallamát dúdolgatom… Kiherélődtem én is, na, ez van.