Limonádé hosszan tartó íz nélkül – A Séf kritika

Jon Favreau legújabb rendezése (aminek forgatókönyvéért is felel) A séf jelenleg az IMDB-n 7.3 ponton, a kritikusok véleményét összesítő Rotentomatoes-on pedig 88%-on áll. Én meg olyan értetlenül állok ez előtt, mint amikor a sajtóvetítéssel egybekötött “Just Girls” elnevezésű rendezvényen az Oriflame és a Nővagyok.hu standja között álltam egy mogyorós Bailey’s-t szürcsölgetve. Mindezt 100 kilós, 180-an centis, szakállas férfiként egy szintén férfi kritikus kollégám társaságában. Nem mintha a film olyan rossz lenne, de igazán jónak sem nevezném. Ezt a kiemelkedő pozitív visszhangot meg végképp nem értem.

A sztori középpontjában a Jon Favreau által alakított Carl Casper sztár séf áll, aki egy felkapott étterem konyháját vezeti. Egy este a népszerű és elismert gasztroblogger (Oliver Platt) érkezik az étterembe, hogy kritikát írjon Casper  főztjéről. A séf ez alkalomra egy igazán különleges menüsorral készülne, azonban az étterem tulajdonosa (Dustin Hoffman) nem engedi, hogy a saját feje után menjen. Így kénytelen lesz elkészíteni a szokásos menüt, amit a kritikus jól le is húz. A negatív kritika hatására Carl durván összebalhézik az ítésszel és kilép a munkahelyéről. Azonban mivel veszekedésüket felvették az étteremben és a video vírusként terjed a neten, az egykori sikeres szakács sehol sem kap állást. Így utolsó lehetőségként vesz egy büfé kocsit, és fia (meg egy volt alkalmazottja) segítségével elkezd olyan ételeket árulni, amilyeneket mindig is szerette volna.

A film sok minden lehetne, de igazán egyik témáját sem sikerül rendesen kibontania. A történet magja Carl és fia egymásra találása lenne, azonban ez az egész szál egy kissé súlytalan. Ugyanis főszereplőnknek nem kell kivívnia a fia tiszteletét és nem is kell megküzdenie érte a volt nejével. Az egyetlen dolog, ami apa és fia közé áll, az az idő, de mivel most már együtt dolgoznak így Carlnak lesz ideje a fiára.  Sofía Vergara karaktere pedig valószínűleg a világ legjobb exfelesége, mindenben támogatja a volt férjét. Sőt azt is megengedi neki, hogy a fiát csak úgy elvigye Miamiból New Orleansba egy rozoga büfé kocsival. Alig van néhány közös jelenetük, a kommunikáció leginkább a fiúk telefonján történik. (Ez talán az elszemélytelenedő társadalmunk kritikája lenne?)

Egyszerűen hiányoznak a filmből az igazi emberi konfliktusok, illetve ami van, azok sincsenek rendesen kidolgozva: A Faverau – Hoffman konfliktus igazi feloldás nélkül marad, a Favreau – Platt konfliktust meg túl banálisan oldják meg (mondjuk ez legalább váratlan volt).

A film szólhatna az önmegvalósítás fontosságáról is, de ez is roppant felületesen van kidolgozva (ha úgy érzed, hogy belefásulsz a munkádba, csak mondj fel, nulla pénzből kezdjél el vállalkozni és pár hét alatt te leszel a világ királya). Csupán azt juttatja eszünkbe, hogy mennyivel jobban mesélt pár hónapja ugyanerről Frank. Lehetne a film roadmovie is, de ahhoz a játékidő túl kis részét teszi ki az utazás, ráadásul hőseink nem is nagyon bonyolódnak emlékezetes kalandokba ez idő alatt.

Az sem segít, hogy a viszonylag kevés izgalomhoz egyszerűen indokolatlan a 114 perces játékidő.  Vannak, akik párhuzamot vonnak Favreau és filmbéli énjének karrierje között. Hiszen ő maga is független és kritikailag dicsért szerzői filmekkel kezdte, aztán a rendezőként elvállalt Cowboys and Aliens csúfos bukás lett, most pedig egy kisebb szerzői filmmel tér vissza.  Nem rossz értelmezés, de ettől a film az egyszeri nézőnek nem lesz jobb.

Bár a filmet Robert Downey Jr. nevével akarják eladni (a magyar poszteren csak az ő dicsérete olvasható), valójában alig pár percet van a vásznon. Igaz, neki köszönhetően az a három-négy perc a film legemlékezetesebb jelenete lett. Scarlett Johanssonnak ennél valamennyivel több idő jutott, de neki meg teljesen felesleges a karaktere. Egy ideig úgy tűnik, mint ha elkezdene kialakulni egy romantikus szál közte és a főszereplő között, azonban végül ezt (sem) bontja ki a rendező. Inkább az exnejével jön össze újra hősünk, ami azért érthetetlen, mert a filmben még utalást sem kapunk arra, hogy miért váltak el. A történet során pedig semmi sem változik meg a viszonyukban. Alig van három közös jelentük, abban is a fiúkról beszélnek, aztán mindenféle felvezetés nélkül az utolsó snittben egy esküvői torta mellett táncolnak.  Oliver Platt viszont remek, ezért is szomorú, hogy ő sem kapott négy jelenetnél többet. Talán a sok kritikusnak azért tetszett a film, mert kiderül, hogy a kritikus nem is olyan negatív figura? Hanem részben az ő írásának is köszönhető, hogy a séf megtalálja önmagát a film végére.

Szerencsére azonban filmnek van egy pár kifejezetten pozitív aspektusa is.

Elsőnek rögtön a főszereplő játékát említeném. Bár Favreau mint író, most nem remekelt, a színészi teljesítményéről pont az ellenkezője mondható el. Szimpatikus, dinamikus játéka nagyon sokat dob a filmen. Illetve a fiát játszó Emjay Anthony alakítása is meglepően jó.

A másik igazán jól eltalált pontja a filmnek, hogy több szempontból is jól festette le a korhangulatot. Egyrészt remekül mutatja be a közösségi média és vírus videók hatását és a napjaink marketingjében betöltött szerepüket. Illetve jól reflektál a közelmúlt street food forradalmára (ami hazánkban is érezhető, igaz itt nem büfé kocsik, hanem leves bárok hódítanak) és a gasztroblogerrek szerepének/népszerűségének növekedéséről is reális képet fest a film.

Továbbá az atmoszférát is sikerült jól eltalálni. A játékidő túlnyomó részében ez egy igazi feel-good film.  A főzős montázsok kifejezetten étvágygerjesztőek, a fényképezés és a vizuális megoldások (a twitter üzenetek madárként repülnek el) néhol egész jóra sikerültek. A soundtrack is jó érzékkel lett összeválogatva. Ráadásul vannak a filmben egészen vicces részek, sőt egy-két valóban meglepő poén is helyet kapott. A probléma megint csak az, hogy ez túl kevés a játékidőhöz képest.

Összességében A séf  korántsem egy nézhetetlen film. A neves színészek jól játszanak (igaz többségük alig szerepel), helyenként pedig kifejezetten hangulatos és vicces, azonban túlságosan is limonádé. Hiába volt benne sok potenciál, semmilyen szinten nem tartalmaz igazi mélységet és így kifejezetten felejthetővé válik. Lehet, hogy bennem van a hiba, de valószínű, hogy a megtekintés körülményének emléke tovább fog velem maradni, mint a film élménye.

Séf verdikt

 

Ha érdekel, hogy Jon Favreau mire is “gondolt” mikor elkészítette a filmet, olvassátok el a “rendezővel készített” “exkluzív “interjúnkat” is. 

Comments are closed.