Színház egy elmegyógyintézetben?

Az ötlet nagyon megfogott. A középiskolai színjátszókörben láttam az első olyan előadást, amiben a történet szerinti darabot előttünk rakták össze a színpadon. Akkor a megelevenedő színpadi próbák csak a tényleges darab vázai voltak, amit a függöny legördülése után nekünk kellett megtölteni tartalommal. A vonzalom talán abból is fakad, hog az alkotói folyamat szinte bármilyen előadással kapcsolatban lenyűgözött, így nem volt meglepő, hogy ez volt az a dramaturgiai elem, ami a legjobban tetszett az Átrium Film-Színház legújabb bemutatójában, a Merénylet de Sade úr betanításában tegnap este.

1599634_731642893549608_4309741267683919415_o

Fotó: Kincses Gyula

Ennek ellenére a “tartalom” ebben az esetben nem tudott magával ragadni. Peter Weiss darabjában a charentoni elmegyógyintézet színjátszói keltik életre a Jean-Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása című előadást, amiben első blikkre is több fricska és szellemesen megvalósítható ötlet lakozik, annak ellenére, hogy ebből keveset láttam viszont a színpadon. Egyszerre igyekezett sajátos módon – a lakók képességein és persze szemüvegén keresztül – megközelíteni az éppen a színpadon kialakuló történelmi helyzetet, ez pedig más elemek hátrányára vált. Persze, akit ez a része érdekelt a darabnak, az mindenképpen elégedetten távozhatott, de szívesebben nyertünk volna belátást a “színjátszók” múltjába; kik ők, miért és hogyan kerültek ide. Ezt persze már nem lehetne sajátos revüváltozatként aposztrolfálni. Sokkal inkább személyi drámaként jelent volna meg, ami nem biztos, hogy Weiss indítéka lett volna.

1956764_731642903549607_7182756424595225819_o

Fotó: Kincses Gyula

Ami az író elméjében megfogant, papíron jobban működik, mint színpadi előadásként. Itt és most nem elég az, ami akkoriban közfelháborodást keltett. Pedig igazán lehetett volna mire alapozni, és egy-két rövid jelenetben kóstolót is kapunk a művészek, elsősorban Fullajtár Andrea bámulatos színészi eszköztárából. Ő alakítja a fikciós előadásban Marat-t, amit karaktere beteg elméje ellenére, nagy érzékenységgel, teljes tudatában a súlyos történelmi következményeknek kelt életre. Őt fogja közre az énekes kiválóságként is ismert Murányi Márta és Tóth Evelin, vagy éppen a márkiként Takács Katalin, a kikiáltó szerepében Szalontay Tünde, illetve Tárnok Marica mint a színház igazgatónője. A színház komplex “rétegződése” most is segít – ha önmaga a történet nem nyeri el tetszését a nézőnek vagy működésképtelen számára, biztos van még számtalan olyan elem, amire figyelni lehet és jó esetben elviszi a hátán a színdarabot. Ez esetben a színészek tették meg ezt számomra.

10694333_731642920216272_5494544247765704736_o

Fotó: Kincses Gyula

A “váz” viszont képes lett volna a nagyobb hirderejű üzenet elbírására és megteremteni azt a hangulatot, amiben teljessé vált volna a darab. A tizenkét díva Béres Móni jelmezeiben és Tamara Barnoff elképesztő ruhakollekcióiban parádézik, a látványért pedig maga az előadás rendezője, Gergye Krisztián volt a felelős. Ennek a párosítása varázsolja a drámai, történelmi történetet konkrét revüvé, amiben énekes -és táncos jelenetek között éri Marat-t a végzete.

Bár maga a történet nem volt életerős számomra, a körítés, legyen szó a fent említett színházi elemekről vagy színművészekről, mindenképpen a legvégéig marasztalt. Annak ellenére is, hogy a szerintem kissé túlzásba vitt politikai reflektálás ismét jelentős részét képezte az előadásnak (mint számos társának mostanában). Ez addig nem lenne baj, amíg egyensúlyt tartana a színdarab más elemeivel együtt: így azonban megint elmondhatom azt, hogy az ilyen fajta reflektálás a színház fontos tulajdonsága, nem pedig célja kellene, hogy legyen. Nyilvánvalóan elengedhetetlen, hogy saját képünkre formáljunk egy drámai művet, de úgy, hogy ezzel egy időben tisztában vagyunk vele, minek kellene még helyet szorítani egy másfél órás előadásban.

 

Comments are closed.