Underrated: Álmatlanság

Underrated rovatunkban olyan filmeket ajánlunk olvasóinknak, melyek nem kapták meg az őket illető elismerést vagy túl kevesen ismernek és sokkal több figyelem járna nekik.

Kétségtelen, hogy Christopher Nolan napjaink egyik legelismertebb és legnépszerűbb rendezője, a Batman trilógiája hivatkozási alap a képregény filmek között míg az Eredet az egyik legjobb példa a közelmúltból, hogy lehet intelligens, de egyben szórakoztató és látványos blockbustert  is készíteni (és akkor ott van még Memento formabontó dramaturgiája is). Filmográfiájának fekete báránya a 2002-es Álmatlanság azonban sokkal kevesebb figyelmet kap mint a rendező többi filmje. Pedig több szempontból is különleges a film Nolan életművében:  egyfelől ez az egyetlen eset ahol sem ő sem pedig a testvére nincsen íróként feltüntetve a stáblistán. Illetve az egyetlen olyan filmje, ami teljes egészében egy tőle független alapanyag feldolgozása. (A Mementó alapjául szolgáló novella az öccse írása, a Batman filmeknél meg csak a karaktereket használta fel, a filmek cselekménye teljesen eredeti, nem pedig létező képregények megfilmesítései.) De ami ennél is fontosabb, hogy ez volt az első alkalom, hogy Nolan egy nagy költségvetésű hollywoodi stúdiófilmet rendezhetett olyan sztárokkal mint Al Pacino és Robin Williams. Ezért sem igazságos ha ugyanazt várjuk tőle mint egy független produkcióban készült Mementótól vagy pedig az Eredettől ahol szabad kezet kapott a stúdiótól. 

Will Dormer (Al Pacino) és Hap Eckhart (Martin Donovan) nyomozók azzal a céllal érkeznek az isten háta mögötti, alaszkai kisvárosba, hogy felkutassák a brutálisan halálra vert lány gyilkosát. Azonban mikor a gyilkos üldözése közben Dormer véletlenül lelövi társát minden megváltozik. Kiderül  hogy Eckhart alkura készült a belső ellenőrzéssel. A megegyezés azonban súlyosan érintette volna a partnerét is, akinek ha emiatt felszínre kerül egy régi hibája, az összezúzhatja a karrierjét, ráadásul emiatt akár szabadon is engedhetik a tucatnyi erőszakos bűnözőt, akiket börtönbe juttatott

A film egy nagyon érdekes dilemma elé állítja hősünket: Ha felvállalja, hogy egyszer hibázott minden amiért egész életében dolgozott értelmét veszti, ha pedig eltusolja, hogy megvédje a munkáját meghazudtolja önmagát. Al Pacino pedig félelmetesen jól alakítja a kétségek között őrlődő nyomozót, akinek szenvedését fokozza, hogy a film során egy szemhunyásnyit sem tud aludni (Alaszkában az év azon részén 24 órában világos van). Pacino ez utóbbit elképesztő hitelességgel hozza, mit ha tényleg nem aludt volna a forgatáson. Ahogy halad előre a játékidő, úgy épül le a karaktere a fináléra, már szinte nem is önmaga.  Szép lassan veszíti el a józan eszét és egy idő után már ő  maga sem tudja, hogy tényleg véletlenül lőtte le a partnerét vagy szándékosan. A 2000-es évek utáni karrierjének egyértelműen legerősebb  alakítása ez.

Csakúgy mint az első számú gyanúsítottat játszó Robin Williamsnek. Aki, ebben a számára mindenképpen rendhagyónak számító szerepben, karrierje egyik legemlékezetesebb játékát hozzá. Nincsen teátrális már-már ripacskodásba hajló humorizálás és a giccs határán mozgó szerethető figura, mint amilyen szerepek az elmúlt 15 évben domináltak a karrierjében. E helyett kifejezetten visszafogott játékkal hozza (a saját elmondása szerint) véletlenségből gyilkossá váló átlag embert. Ám az ártatlan arc egy számító szociopatát rejt, aki mesterien manipulálja a végkimerülés szélén álló nyomozót. (Kivételesen most a magyar szinkronra sem lehet panaszunk, mert Mikó István kedves figurákkal azonosított hangja csak erősíti ezt az ambivalenciát.) Williams ismét bebizonyítja, hogy nem csak komikusnak de színésznek is kiváló volt, sőt talán jobb is. Hatalmas tehetség veszett el vele. (Aki nézne még hasonlót tőle, annak jó szívvel tudom ajánlani a  szintén 2002-es Sötétkamrát, ahol egészen félelmetes alakítást nyújt.)

Ha Nolan nagyon ért valamihez, akkor az a hasonló gondokkal küzdő, de személyiségükben merőben eltérő karakterek ütköztetése (Batman vs. Ra’s Al Ghoul/Joker vagy éppen a Tökéletes trükk két mágusa). Az Álmatlanság is főleg ezért emelkedik ki a tucat thrillerek közül, hiszen azokkal ellentétben itt nem egy jó zsaru üldöz egy elmebeteg bűnözőt, hanem két morálisan szürke ember macska-egér játéka zajlik a színen. Ez a sakkjátszma, minimum olyan hatásos, mint a Pacino-DeNiro küzdelem a Szemtől Szemben-ben.  A két főszereplő abszolút egyenrangú, játékuk pedig csodálatos összhangban van. A film fénypontjai egyértelműen a roppant erős közös dialógusaik. A telefonon illetve a kompon zajló beszélgetésüket tényleg csak Michael Mann klasszikusának kávézós jelenetéhez tudom hasonlítani.

Ahogy azt a Nolan filmeknél már megszokhattuk, ez a film is főleg a férfiakról szól, de Hilary Swank személyében egy önálló, erős, érdekes női nyomozót ismerünk meg, aki férfitársaihoz hasonlóan szintén karrierje egyik legemlékezetesebb alakítását nyújtja.


Bár  film fél órával hosszabb, mint a norvég eredeti, de ez nem válik a kárára, hiszen végig képes fenntartani a néző figyelmét. A feszültség exponenciálisan nő a játékidő során, hogy egy igazán izgalmas fináléban csúcsosodjon ki. Továbbá az is egészen egyedi hangulatot kölcsönöz a filmnek, hogy ellentétben műfajtársai többségével – ahol általában az éj és a sötétség a domináns – a film egésze nappal játszódik.  Wally Pfister fényképezése ugyancsak nagyszerű, rengeteg emlékezetes beállítása van, a fényekkel való játéka még erősebben érzékelteti Pacino álmatlanságát. (Sajnos rendezőnek nem vált be olyan jól, mint operatőrnek). Az atmoszférát még inkább erősíti David Julyan borongós, a film alatt nagyszerűen működő zenéje.

Az Álmatlanság bemutatásakor vitathatatlanul a legjobb thriller volt a Hetedik óta. Igaz nem rendelkezik Fincher filmjének végtelenül pesszimista befejezésével, annak ellenére, hogy az eredeti film sokkal sötétebb, hiszen az alapanyagot nyilván valamennyire a hollywoodi igényekhez kellett igazítani, amibe az újonc rendezőnek vélhetően nem volt beleszólása. Viszont maga a svéd eredeti rendezője is elégedett volt a remake-kel, ami azért elég ritka. Nolan nem csak újramesélte, de újra is értelmezte a történetet. Azonban ennek ellenére sincs meg benne az a plusz amiből a Mementó zsenialitása vagy az Eredet hihetetlen népszerűsége fakad. Hiányzik belőle egy fajta ambíció ami ott van Nolan többi filmjében. Ez pusztán csak egy kiváló thriller, de nem is akar több lenni. Kategóriájában nagyon erős alkotás az Álmatlanság, hihetetlen jó színészi játékkal megspékelve, és ezért semmiképen sem érdemli meg, hogy pusztán úgy hivatkozzanak rá, mint Nolan legkevésbé sikerült filmjére.

insomnia

Comments are closed.