*azd me* – Csillagok között kritika

“…minél messzebb jutunk el az univerzumban, annál többet érnek az emberi kapcsolatok…” Christopher Nolan

A filmet nézem. Jobban szólva nézném, ha nem lepnének el blackoutok. Mint mikor a buszon elbambul az ember, s csak az van előtte amit elképzel. Felocsúdva ébredünk újra a valóságban. Nem azért esnek ki a filmből pillanatok, mert nem jók, hanem mert olyan dolgokat vet fel, instant kérdéseket, gondolatokat, pulzusokat a tudatalattimban amikre az agyam egy egyszerű reflexel reagál, azonnal elképzeli, válaszok vagy további miértek után kutat. A filmet nézem, és nem csak akkor gyengülök el, amikor dráma van, a legegyszerűbb szösszenet alatt is elszáll az erőm, mert a korábbi szekvenciák hirtelen valahol odalent legbelül betalálnak. Az emberiség jövőjének egyetemes kérdései, az énképem, a szeretteimmel való viszonyom, a jövőm. A vászon űrrengetegébe kirajzolódik a saját életem, ideám, miközben valami csoda történik. A film olyan részeket ugrik át, hagy ki, amit más űrfilmektől már megkaptunk, és javarészt olyanokat ad, amit talán a filmtörténelemben ha páran voltak csak képesek. Hat, úgy hogy nem vadászik rá, nem akar gyomrost lekeverni. Elmesél egy történetet olyan magaslatokban, ahol kár volna feltenni a művészetről szóló közhelyes kérdéseinket. A film nem tökéletes. Tökéletlensége azonban csiszolatlan gyémántként virít ránk. És örülhetünk annak, hogy ezt egy film, sőt egy szuperprodukció keretein belül kapjuk meg egy mozijegy áráért, hogy minél szélesebb közeget érintsen meg ez a dolog. Persze tisztában vagyok azzal, hogy lesznek negatív visszhangjai. Aki beáll a sorba divatból fikázni, annak egészségére. Aki viszont tényleg nem érzi, azt nagyon sajnálom. A film végén nem volt más menedékem, csak egy óriási kólás pohár. Az üdítő felliftezett a szívószálban, a könnyeim az oldalán gurultak le a műanyag fedélre. Fájnak a kinti fények. Nem értek semmit, a levegőt csak dúlva, kapkodva tudom venni. Dimenziókapuk nyílnak meg előttem. A valóságra telepednek. Látom őket. Látlak titeket. Látlak téged! Kedves olvasó, sajnálom ha elvesztél írásomban, de most az egyszer nem szolgálhatlak. Csupán annyit javasolhatok, hogy tekintsd meg ezt a filmet, elvárások nélkül. Hátha utána úgy érzed mint én, hogy kötelességed van, magad iránt. Nekem kötelességem volt ezeket leírni. Kötelességem leírni nektek most, kitudja lesz e alkalmam rá.

Hogy neked köszönhetek mindent…! Hogy imádok köztetek élni…! Hogy még mindig te vagy a …!

A film rátapint gyengeségeinkre, és biztosít erősségeinkről. Christopher Nolanre elsősorban már nem rendezőként tekintek. Az eddigi filmjei folyton a perfekcionizmus puzzle-jének voltak alkotó elemei. A Csillagok között, a képzeletbeli középen, a szív helyén fog elhelyezkedni. Nagyon szépen köszönöm, annak aki ezt a filmet alkotta. És a türelmét annak aki ezt a kritikai köntösbe bújt vallomást olvasta. Csak sajnálni tudom, hogy ezt a filmet egyszer leveszik a mozikról. Elvész majd a tudat, hogy bármikor beülhetek rá erőt gyűjteni. Elfogult vagyok? Talán. Nem csak az év filmje, hanem az év bármije.

Comments are closed.