A nagyvárosi western hajnala?

A Délibábot már videóban hasonlítottuk az Egy maréknyi dollárérthoz a héten (lásd: western-alapozónk), most a Drive western jegyeit domborítjuk ki írásban.


A művészet az élet azon része, ahol a lopás nem számít megbocsáthatatlan bűnnek. Refn Drive című alkotásánál is csak rögzítjük a plágium tényét, és az eredetin (Egy maroknyi dollárért) keresztül próbáljuk megvizsgálni, ami – nem mellékesen – szintén másolat.

A barokk korban szinte hobbinak számított, hogy a zeneszerzők egymástól emeltek át dallamokat. Talán az egyik legismertebb ilyen jellegű kapcsolat Bach és Händel között fedezhető fel, ráadásul előbbi szemrebbenés nélkül lopott saját korábbi műveiből is. Az irodalomban is elterjedt a történetek fel- és átdolgozása (hány Hamletet és Ödesszeiát olvastunk már). Sőt, a vendégszövegek alkalmazása sem ritka, például Esterházy Péter gyakorta él ezzel az eszközzel. Azonban az új környezetbe helyezéssel már egyedi alkotásokkal állunk szemben.

Nincs ez másképp a filmművészetben sem. A Hollywoodban mindig divatosnak számító európai és ázsiai sikerfilmek újraforgatása mellett (Engedj be!, Oldboy, etc.) szisztematikus törekvés látszódik elhanyagolt műfajok felélesztésére és újragondolására is. Le lett porolva a film noir (Az ember, aki ott sem volt; Sin City), Tarantino bosszú (Kill Bill) és történelmi (Becstelen brigantyk) alkotásokkal operált gengszterfilmjei mellett (Kutyaszorítóban, Ponyvaregény, Jackie Brown), majd a Coen fivérekhez hasonlóan (A félszemű) a western előtt is tisztelgett a Django elszabadullal. Minden bizonnyal ez utóbbi műfaj ihlette meg a dán Nicolas Winding Refnt is, mikor elkészítette Drive című filmjét.

Elsőre kicsit meredeknek tűnhet a kultuszfilmnek címkézett alkotás besorolása a western műfajába, de elég csak pár elemet kicserélni, és máris kristálytisztán látjuk, hogy az Egy maréknyi dollárért akciófilm-köntösbe való öltöztetéséről beszélünk. A dramaturgia egyértelműen a spagetti westerneknél megszokott sablont követi: egy idegen érkezik a nyugati városba – valószínűleg – pénzkeresés céljából, ahol erkölcsi értelemben jónak számító cselekedettel a helyi rosszfiúk első számú célpontjává válik. Persze, szerelmes lesz egy lányba, ami tovább bonyolítja a történetet, majd a győztes leszámolás után – megsérülve – egyedül elhajt a megtisztított városból. Igaz, a kiüresedett vadnyugatot a Drive-ban a milliós Los Angelesre cserélték, ami újfent nem számít különbségnek, hiszen egy 21. századi nagyváros ugyanúgy tud sivár lenni.

A műfaji klisék ugyanígy megtalálhatók Refn munkájában. A főhősnek nincs múltja, kezdeti cselekedeteinek mozgatórugóit nem tudjuk és nem is tudjuk meg, ahogy a jövőjére se utal semmi sem a film végén. A szerelem csak plátói marad és a film végén a remény morzsáit sem kapja meg a néző. Párbajra itt is több alkalommal sor kerül, a pisztoly helyett azonban autóval és késsel zajlik. A végső leszámolás során pedig most is elhitetik velünk pár pillanatig, hogy a gonosz diadalmaskodott.

Az általános hasonlóságokon túl, a két főszereplő egymás mellé állításánál jelenthető ki egyértelműen, hogy a Drive az Egy maroknyi dollárért újragondolása. Elképzelhetetlennek tartjuk, hogy Refn nem nézette meg többször Ryan Goslinggal Sergio Leone klasszikusát, és nem azt követelte színészétől, hogy Clint Eastwood visszafogottságát, gesztusait, jó értelembe vett eszköztelenségét emelje át névtelen hősének megjelenítésekor. Gosling ugyanúgy csak ritkán szól, mimikája alig van, a nézésével próbál mindent elárulni.

A karaktert építő tárgyi eszközök is könnyedén párba állíthatók. A panchót skorpió mintás kabátra cserélik a Drive-ban, és ahogy Eastwood, úgy Gosling sem válik meg egy pillanatig sem ettől a ruhadarabtól. A mai filmekben a főhős már nem lehet láncdohányos, így szivar helyett fogpiszkáló lóg a sofőrünk szájából. Csak annyi a különbség, hogy az 1964-es alkotásban a főszereplő még kapott nevet (Joe) a környezetétől. Ettől függetlenül még korai lenne kijelenteni, hogy Ryan Gosling a harmadik évezred Clint Eastwoodja.

A filmzenére nehéz lenne ráerőltetni a másolás bélyegét, mert a zenei ízlés egy emberöltő alatt gyökeresen változott, és lehetetlen akár csak hasonlónak is hallani Cliff Martinez traktusait Ennio Morricone összetéveszthetetlen dallamához képest. Azonban funkciója és felépítése között találunk kapcsolatot, mert mindkettő szinte végigfolyik a filmen, nagyon egyedi atmoszférát teremt, és a dramaturgiai gócpontokon a feszültségfokozó szerepét is maximálisan betölti.

A spagetti western a 60-as évek elején, a haldokló western árnyékából nőtte ki magát, és épp az Egy maréknyi dollárért volt az újdonsült műfaj első kasszasikere. A westernben megszokott mítoszok lerombolásával és a tündérmeseszerű happy endek elhagyásával indult hódító útjára, és sikerét nagyban köszönhette annak is, hogy igazi koprodukciós alkotások voltak (olasz stáb, amerikai pénz, amerikai, olasz, mexikói színészek, spanyol forgatási helyszínek). A Drive az akciófilmek homogén masszájából igyekszik kiemelkedni, amihez a spagetti westernek dramaturgiáját és hőstípusát próbálja felhasználni, miközben az akciófilmek túlpörgetett tempóját is átalakítja. A koprodukció itt is fellelhető, hiszen egy tehetséges dán rendező készítette el első igazi amerikai moziját.

Visszakanyarodva a kezdeti gondolatmenethez, a Drive nem az Egy maréknyi dollárért gátlástalan másolata, hanem egyfajta tisztelgés egy negyvenhét éves klasszikus előtt. Plágiummal már csak azért sem kell vádolni Refnt, mert Sergio Leone alkotása Kuroszava 1961-es A testőr című filmjén alapszik, aminek alaptörténete szintén nem eredeti. A kérdés sokkal inkább az, hogy Refn ezen filmjével hasonló utat akar-e bejárni, mint tette azt olasz elődje, vagyis eljut-e a Drive-tól a Volt egyszer egy nagyvárosig.

Comments are closed.