Még 3 film 2014-ből, amit nem láttál (de kellene)

Folytatjuk filmajánló cikksorozatunkat, amelyben sorra vesszük azokat a kiváló alkotásokat, melyek idén valamlyen oknál fogva elkerülték a hazai mozivásznakat és DVD polcokat. Szóval íme még három emlékezetes film 2014-ből. Először Dexterrel megmártózunk az amerikai dél mocskában, majd bosszút álljunk néhány dán cowboy oldalán, és a végén még arra is marad időnk, hogy filmet forgassunk a szokásosnál is örültebb japánokkal. Jó szórakozást!

 

Cold in July – Rendezte: Jim Mickle

Mickle filmjének főszereplője az egyszeri képkeretező (Michael C. Hall), akihez egy este betörnek, ő pedig véletlenül lelövi a betolakodót. Bár a legtöbben emiatt hősként tekintenek rá, az elkövető apja bosszúra szomjazik. Már a film legelején késsel vágható a feszültség, ezt azonban a későbbiekben csak tetézi a rendező a remekül időzített, váratlan fordulatok sorozatával.

Hall sikeresen bizonyítja, hogy nem csak a vérelemző pszichopata szerepében érzi jól magát, de ugyanolyan hiteles családjáért aggódó kispolgárként is. Sam Shepard pedig abszolút egyenrangú partnere, mint sajátos erkölcsi szabályokkal rendelkező redneck. Bár a film bővelkedik a feszült szegmensekben, a leginkább torokszorítóbbak mégis a film első harmadában játszódó közös jeleneteik. Akinek meg két remek alakítás nem lenne elég egy filmhez, azt is megnyugtatom: érkezik még melléjük egy szuper laza Don Johnson (és vele együtt egy csipetnyi fekete humor is).

A színészeknél már csak a hangulat jobb. A Cold In July teljesen olyan, mintha harminc évvel korábban forgatták volna és ezt most a lehető legpozitívabb értelemben írom.  A szaturált képi világ (a remek fényképezéssel) és a nyolcvanas éveket csodálatosan idéző dark synth zene roppant erős atmoszférát teremt. A finálé leszámolása pedig egészen olyan, mintha a Rolling Thundert néznénk újra.

Igaz, a végén nem kapunk mindenre választ, de a schraderi alapokon nyugvó Cold In July így is az idei év egyik legjobb thrillerje és az utóbbi évek legegyedibb filmje (a Gyilkos Joe mellett) az amerikai dél mocskáról. Nagyon remélem, hogy egyszer megtalálja az útját a hazai forgalmazókhoz is.

The Salvation – Rendezte: Kristian Levring

Mads Mikkelsent valószínűleg nagyon megviselte, hogy tavaly ő volt a vadászat célpontja, hiszen idén rögtön két bosszú filmben is főszerepet vállalt, csak most a puska másik oldalára állt. A sztori elején Mikkelsen feleségét és fiát megöli néhány bandita. Azonban hősünk hiába számol le gyorsan az útonállókkal, kiderül, hogy az egyik támadó a helyi kiskirály öccse volt, így most ő szomjazik bosszúra.

Bár a film társírója  Anders Thomas Jensen,  A megváltás mégis egy sokkal tradicionálisabb és visszafogottabb alkotás, mint Jensen rendezései. Igaz, nélkülöz mindenféle újító szándékot, de ettől még messze nem egy rossz film, sőt! Ugyanis hála a biztos kezű rendezésnek és a szép fényképezésből illetve a kellemesen, melankolikus zenéből felépülő erős atmoszférának (amin csak egy hangyányit ront a gyenge minőségű CGI és utómunka) köszönhetően egy szinte hibátlan műfaji filmet kapunk. Ráadásul, bár nagy meglepetések nincsenek a történetben, nem is olyan egyszerűen kiszámítható, lévén, hogy az elején koránt sem a szokásos irányba indulnak meg a cselekmények. Mondhatni a The Salvation valójában egy anti-western. Kiábrándultságában és kegyetlenségében a film könnyedén felveszi a versenyt a spagetti-westernek legsötétebbikéivel is. 

Ami azonban mindenképpen emlékezetessé teszi a filmet, az a kiváló színész gárda. A főszereplő Mikkelsenről már közhely leírni, hogy remekül játszik, hiszen az elmúlt években sorra erősebbnél-erősebb alakításokat láthatunk tőle. Ez a siker menet pedig nem most ért végett, hiszen elkeseredett, hallgatag bosszúállóként minimum olyan hiteles mint hamisan megvádolt és üldözött pedagógusként. Azonban hiba lenne megfeledkezni a gárda többi tagjáról, hiszen hasonlóan kiválóak. Eva Green még némán is félelmetesen jó femme fatale, Jonathan Pryce nagyszerű beszari polgármesterként, Jeffrey Dean Morgan pedig lubickol az év egyik legbrutálisabb főgonoszának szerepében. Nem túl rétegelt karakterek (kivéve talán Green figuráját, aki koránt sem a szokásos ), de a tehetséges színészek könnyedén töltik meg őket élettel.

Bár kevés a nagyszabású akciójelenet és leszámolás a karfaszorító izgalom az egész filmet végig kíséri. A finálé összecsapásában pedig csodálatosan törnek felszínre a másfél óra alatt felhalmozódó feszültségek.

A megváltás egy realisztikus, szikár és kegyetlen western, amelynek megtekintését zsáner rajongóinak kötelező, de mindenki másnak is erősen ajánlok. Mellesleg Levring filmje az első hagyományos dán western és ez alapján én szívesen néznék még filmeket skandináv cowboyokról.

 

Why don’t you play in hell ? (Jigoku de naze warui) – Rendezte: Shion Sono

Bár volt idén pár igazán örült film (pl.: Stretch), de ezen a téren a prímet egyértelműen Shion Sono rendezése viszi. A történet egyik szálán egy lelkes fiatalokból álló filmes csoporttal ismerkedünk meg, akik élet céljuknak tűzik ki, hogy egyszer forgatnak majd egy mesterművet (ám ez tíz év alatt sem sikerült nekik). A sztori másik fele pedig egy yakuza háború története, amelynek folyományaként az egyik yakuza vezér felsége 10 évre börtönbe kerül és csak az tartja benne a lelket, hogy ha kiszabadul láthassa a lányát egy filmben (aki gyerekként reklámsztár volt, de az anyja véres leszámolása miatt levették a műsorról a reklámját). A két szál az év legeszementebb és legszórakoztatóbb fináléjában találkozik. Nem túlzók, ha azt írom, hogy a záró félóra az egyik legelborultabb non-stop akció orgia amelyhez valaha szerencsém volt.

A film hemzseg az örült karakterekben, elborult gegekben és kiváló képi megoldásokban (Hideo Yamamoto fényképezése hemzseg az emlékezetes snittekben). Az egész filmnek olyan sajátos hangulata van, mely semmihez sem fogható azok közül amit idén moziban láthattál. Sőt kimerem jelenteni, hogy ez minden idők legbizarrabb alkotása, amely a filmkészítésről valaha is készült. Azonban koránt sem ajánlanám mindenkinek, hiszen messze nem tökéletes. Sokaknak lesz különösen zavaró, hogy a legtöbb színész hihetetlenül túl játssza a szerepét (még ázsiai mércével is). A szereplők nagy része inkább hasonlít rajzfilm figurára, mintsem hús-vér emberre. Persze, van akinek jól áll ez, például a két yakuza főnök (Jun Kunimura, Shin’ichi Tsutsumi) kifejezetten szórakoztató, az utóbbi lányát játszó Fumi Nikaidô  pedig egyszerre szexi, aranyos és vérfagyasztóan félemeletes, de például Gen Hoshino karaktere kissé fölösleges és határozottan idegesítő.

És, hogy mi a célja ennek az állatságnak ami a Why don’t you play in hell? Nem más, mint hogy (sok utalással) tisztelegjen a (japán) filmipar, a hagyományos 35mm-es film és mindazok előtt akiknek szenvedélye a filmkészítés. Illetve persze, hogy 2 órán át szórakoztasson. Ezt pedig, minden hibája ellenére nálam sikerrel teljesítette. Ezt azonban tényleg csak haladó film őrülteknek és japán rajongóknak tudom jó szívvel ajánlani. Ám azok akik vevők a szigetország sajátos humorára, biztosan megtalálják a számításukat Sono filmjében.


vlcsnap-2014-12-16-22h00m30s44

Comments are closed.