Mind Játékkészítők vagyunk

Alapvetően mindig is jobban vonzódtam a kemény, súlyosabb előadásokhoz, mint a gyerekdarabokhoz. Ez pedig elsősorban abból gyökerezhet, hogy világéletemben úgy vallottam, az élet igazi arcát csak az intenzív, drasztikus és szembesítő előadásmódból lehetséges minél rövidebb idő alatt megismerni. Hogy ez életkori sajátosság-e, vagy csupán a személyes véleményem, egyelőre nem tudhatom. Mégis, ez a fajta (valljuk be, kemény, de) meglehetősen egyoldalúan hangzó érdeklődési kör sem az életet, sem pedig egy színházi műfajt nem képes teljes módon behatárolni, megmutatni. Csupán egy szemüveg, amit az ember ideológiának nevezhet, miközben tudja, hogy ezen kívül létezik más látásmód is, ami ugyanannyira érdekes lehet, mint a sajátunk.  Ezért érdemes olyan helyre is benyitni, olyan „szemüveget” is feltenni, ami nem feltétlenül a mi ízlésünk szerint mutatja meg a világot. Ki tudja, talán ez a – jelen esetben – piros szemüveg a saját ideológiánkat is gazdagítani fogja.

133911140903043833_polyak_bea_photo0903-3

A Játékkészítő csapata, fotó: Polyák Bea

Mindenesetre ezek a gondolatok foglalkoztatnak most két nappal a Játékkészítő főpróbáját kővetően. Magács László rendezése, amit a közmédiában és a propagandában „zenés akciómeseként”, „gyerekdarabként” aposztrofálnak, valóban egy elsősorban kisebbek számára gondosan felépített, színekben, zenében és erkölcsi útmutatókban tobzódó előadás, a mai színházi világ legismertebb képviselőinek arcával megfűszerezve. Az elmúlt hónapokban az utcán sétálva számos esetben futhattunk bele a szereplők plakátjaiba, a szervezők pedig korántsem adtak le hírverésből, lévén, hogy a színházi szféra egyik legnagyobb közelgő szuperprodukcióként hirdették az előadást. Ennek megfelelően nem is egy kőszínházba, hanem a nemrég megépített Tüskecsarnokba szervezték meg az előadást, ami számomra az egyik legkellemesebb csalódást okozta. Az eredetileg sportcentrumnak tervezett csarnok rendkívül jó elosztású, kényelmes, és az említett ováció mellett óriási teret biztosított annak, hogy az előadás minden ízében működni tudjon. Erre pedig szükség is volt. A szervezők nem csupán egy átlagos gyermekdarabot álmodtak meg, hanem egy olyan közel háromórás előadást, ami teljes mértékben igényli és igénybe is veszi a nézők – elsősorban persze gyerekek – közbenjárását. Ez az interaktivitás pedig – a jelenetek „nyíltsága” miatt -, ahhoz, hogy valóban magával ragadjon, nagy teret kívánt meg.

Márpedig a gyerekeknek (főleg egy ilyen időtartam esetén) nem elég a prózai tartalom. Ide pergő dallamok, nagyszabású jelenetek, kavargó hópelyhek, rikító színek, vicces, megható karakterek, és egy olyasfajta lendület kell, ami egy pillanatra sem engedi el az érdeklődésüket. Mint már említettem, gyerekdarabról beszélünk, tehát ha felnőttként értelmezném a látottakat, nem biztos, hogy ugyanazt a hatást érte volna el, mintha gyermeki szemszögből próbálnám nézni a történéseket. De ha a célcsoportnak működik, akkor működik egy elemzőnek is. Márpedig a Játékkészítő működött: és valóban nemcsak azért, mert újat, szebbet és érdekeset akart mondani a fiatalabb generációnak, hanem azért, mert egy mélyebb rétege olyan általános problémát képviselt, ami elgondolkodtatott egy felnőttet is.

A gyermekek azonosulni tudtak Petivel, a főhőssel, mi pedig értettük a problémát, a darab üzenetét. A kisfiú egy olyan világba csöppen, ahol a Játékügynökségen ismert és szeretett mesehőseivel találkozhat. A mesehősök azonban korántsem elégedettek és boldogok: ha nem mesélik őket, eltűnnek az éterben. Egyetlen megoldás, ha egy videójáték szereplői lesznek, így válva halhatatlanná a játékkészítő birodalmában. Peti elhatározza, hogy segít nekik, ezzel pedig kezdetét veszi a fantasztikus utazás: kezdve a király birodalmával, Aquatánia vizein át egészen az égig érő paszulyhoz. Eközben a sors teszteli állhatatosságukat, hozzáállásukat és magukba vetett hitüket is.

A történetben megjelenő karaktereket a mai színházi éra legnagyobb színművészei keltették életre, akiknek nemcsak prózai formában kellett bizonyítaniuk. Majdnem minden nagyobb szereplő (kivéve sajnálatos módon a Játékkészítőt) kapott egy-egy saját dalt, amelyben láthattuk lelki fejlődését, gondolatait. A többség pedig valóban remek dallamokat kapott. Bár nem főszerepben jelent meg, de Bereczki Zoltán (Hüvelyk Matyi) és Nagy Feró (Rettentő Borodin) lenne az a két név, akiket az illusztris névsorból elsősorban kiemelnék. Bereczki a tőle megszokott szenvedéllyel hozza a szoknyapecér, hírnévre vágyó Matyit, Feró pedig korát meghazudtolva éli bele magát karaktere életmódjába. A kiscsapat tagjai közt a Malacka, Szabó Győző megformálásában, akit már csak magánéleti válságai tekintetében előadott, hitben, gyermeki lélekben gazdagodó előadásmódja és beleélése miatt is tisztelek; a háromfejű sárkány, akik közül talán Bán Bálintot említeném meg, akit már a Drosztban is kellően méltányoltam volna, valamint Herrer Sára, mint Aranyka. A Játékkészítő Alföldi Róbert, aki címszerepe ellenére keveset látható a színpadon. További szerepekben pedig olyan zenei kiválóságok láthatóak, mint Radics Gigi, a Király testvérpár, valamint egy rövidebb ideig Hien is.

A Játékkészítő egy olyan nagyszabású, rengeteg munkával és kitartással létrehozott előadás, amely elsősorban a gyermekeket szórakoztatja, de a felnőttek számára is tartogat (el)gondolkodnivalót. Miközben igyekszik gyermeki énünket előcsalogatni, (pontosan ezen részünk halandóságát igyekszik elpusztítani, hogy mindig nézhessük az életet olyan szemüvegen keresztül, ahonnan élvezetesnek, következmények nélkülinek és könnyűnek tűnik, ha csak három órára is.) elénk tárja a mesék halandóságát, egyre inkább haldokló gyermeki énünket, emberi gyarlóságot egy olyan világon keresztül, ami végig színesnek és boldognak tűnik. Pedig korántsem az – mégis, pontosan ezen a mesén keresztül érthetjük meg azt is, hogy nem muszáj ilyennek lennie. Egy olyan világban, ahol mindent két másodperc alatt akarunk megszerezni, ahol a mindennapok szürkesége elnyomja a késztetést, hogy máshogy gondolkodjunk, és pont ezért, máshogyan is éljünk. Ami készen vár, amit egyszerűen leemelünk a polcról, nem tartogat valós értéket. Amit viszont a lelkünkben, a fantázia fellegvárában találunk, s amit ezután létrehozunk, megalkotunk, a magunkévá válik. Ha csak Jankovics Küzdők rövidfilmjét említem, talán egyértelműbb, nekem mit jelentett az előadás. Most is, ahogyan ezen a kritikán dolgozom: engem is fejleszt. Végtére is, mindannyian Játékkészítők vagyunk. Még akkor is, ha nem tudunk róla, bennünk él egy olyan gyermek, aki a piros szemüvegen keresztül pontosan látja és el akarja mesélni azt a világot, amit elképzelt a lelkében.

Az előadást mától négy napon keresztül napi három alkalommal láthatja a közönség.

Comments are closed.