A színház-effektus – Őrült Nők Ketrece

A színház lényegét mindig is a tanító jellegében láttam: a sokféle értelmezésben, a függöny legördülése utáni elmélkedésben, a hatásában az életre, a gondolkodásra, és elsősorban azokra, akik bármilyen módon részt vesznek egy előadás életében – a rendező, a színészek, öltöztetők, súgók, és persze a nézők. Ez természetesen eltérő lehet különböző darabok esetében, de a keresés mindig ugyanazon recept alapján folyik. Alámerülni a rétegetekbe (már ha érdemesnek találjuk az alkotást rá, természetesen), vizsgálgatni, amit ott találunk, majd elraktározni mindazt, amit hasznosnak ítélünk, történjen az személyes, vagy egyszerűen szakmai célból, a tapasztalat sosem ok nélkül születik. Ebben a rovatban igyekszem a fent leírtak alapján szemrevételezni egy-egy szabadon választott színdarabot, és megosztani mindazt, amit áttekintésem során találok.

Az Őrült Nők Ketrecét az elmúlt időszakban már másodszorra tekintettem meg; elsősorban azért, mert már a bemutató is rendkívül meggyőző volt és visszavágytam Albin és Georges birodalmába, másodsorban pedig azért, mert úgy hiszem, ez az előadás tökéletes alapanyag az effajta elemzéshez. Szerintem az effajta harsányság, a téma különcsége és hangneme, a megvalósítás egyedisége egy olyan társadalmi és politikai közegben is előteret nyert volna, ami esetleg eltér a sajátunktól. Márpedig aki ismeri a rendezőt, Alföldi Róbertet, ( és most lényegtelen, kedveli-e vagy sem a gondolkodásmódját) , tudja, hogy tőle távolabb nem is állhatna a mondanivaló ájtatos becsomagolása, a lényegről való figyelemelterelés vagy éppen a kegyes hazugság. Talán éppen ezért kellett neki megrendeznie. Alföldi pedig nemcsak a darab rendezője, úgy hiszem. Minden rövidebb, komolyabb monológban ott van az életszemlélete, egy darab önmagából és a lelki meggyőződéséből. Lehet ez azért is, mert annyira intenzív, mert annyira el akarja mondani, de ez szerintem inspiráló, és valójában egész egyszerűen arra ösztönöz, hogy mi is kinyíljunk, és elmondjuk, amit a világról gondolunk: megtanuljuk képviselni önmagunkat.

Az előadás hatására ismét megjelenik az érzés: ami az elején furcsának, szokatlannak hatott, az természetessé, megszokottá válik, ami pedig korábban mindennapinak tűnt, eltérően hat. Persze, csupán pár percig, ám a lényegi kérdés ott marad a levegőben: változtathat-e a hozzáállásán ez az intenzív darab olyasvalakinek, aki korábban, tegyük fel, előítélettel tekintett a melegekre? Merem állítani, rendkívül sok múlik azon az elhatározáson, amivel az ember átlépi a színház, most éppen az Átrium küszöbét. Nem értek egyet, de megadom a lehetőséget, meghallgatom a másik oldalt, mert érdekel, mert tudni akarok róla, vagy nézzük, milyen muníciót kapok a legközelebbi tüntetésre?! Mélységesen tisztelem azokat, akik az első verzió tervével érkeznek. Hiszen örülünk annak a felebarátnak, aki osztozkodik velünk a rajongáson, de néha kicsit jobban annak is, akivel ellentétes oldalt képviselek, mégis képes leülni mellém az asztalhoz, és megosztja a gondolatait, meghallgat engem.

A kérdésre válaszolván tapasztalataim alapján sokkal nagyobb számban érkeznek az előadásra a szimpatizánsok és kevésbé azok, akiket pár sorral ezelőtt piedesztálra emeltem. Persze lehet, hogy a fent feltett sablonkérdés helyett, máshogy kellene vagy lehetne fogalmazni. Mivel a rendezői célkitűzés és persze a nagyon is érezhető elképzelés úgy szólt, hogy ne tegyünk különbséget – mert olyan nincs –, inkább azt mondanám, nem toleranciára akarnak nevelni az Őrült Nők. Ez csupán a rendkívül lustán kapargatott felszín. Az előadás üzenete ennél sokallta mélyebb, és kevésbé ennyire kusza.

Lehetne mondani, hogy nem való mindenkinek az előadás – de abban nem hinnék. Léteznek kategóriák, amiket az ember jobban szeret, esetleg igyekszik összemosni őket és mindenbe belekóstolni, ám még mindig él az a hitem, hogy bárki bármikor rátalálhat önmagára, vagy éppen egy olyan részletre, ami végül kiegészíti majd az ideológiáját. Ezért járnak talán jobban a színházi mindenevők, övék a mindenség. De úgy vélem, az Őrült Nők éppen azért kiváló színházi csábítás mindenki számára, mert számos olyan rétege van, ami meg tudja fogni az embert. A kiváló dalok, a zene, a táncos jelenetek, kitűnő színészek, a jól eltalált poénok, a humoros mondatok és még viccesebb arcok, az irónia majd önirónia; a gondolkodóknak pedig, akik szerintem a legtöbbet kaszálhatják minden egyes előadásnál, az érzelmi, szellemi és ideológiai mélységek. Aztán, ha egy olyan ember ül be az előadásra, aki mindkét kategóriát előszeretettel fogyasztja, különleges élménnyel gazdagodhat. Nagyon komolyan.

Azok vagyunk, akik vagyunk – szól az ismerős és jobbára agyoncsépelt aranyszabály, de őszintén szólva, a darab legerősebb faktora még mindig ez. A hűség önmagunkhoz – az egyéniség megerősítése, a hit önmagunkban és a párunkban, gyerekben, családban. Nagyon sokat hallott mondat, de piszok aktuális, és hozzá kell tennem, ugyanennyire fontos is. Manapság, amikor mindenki tudja, mennyi a baj, min kéne változtatni; amikor elrohanunk az igazi értékek, kapcsolatok és élmények mellett; amikor nem akarjuk, aztán nem is tudjuk letenni a gondoktól terhes batyunkat, inkább feláldozzuk lelkünk-szívünk üdvösségét a túlélésért cserébe, és egy percig nem gondolkozunk azon, hogy lehetne másképp. Sokan azt mondják, nem is lehet másképp. Persze, aki ezt mondja, annak nem is lesz. Pontosan ezért gondolom, hogy hihetetlen példaértékű Zaza kapcsolata a bensőjével egy átlagember számára. Igen, tudjuk, ugyanennyire hihetetlenül nehéz is. De a legnehezebbet megtanulni jöttünk ide; a könnyű életben pedig mi a művészet?

A darabbal kapcsolatban egyenesen lejön a lényeg: az Őrült Nők Ketrece nem a tranvesztitabárról, meztelen férfiakról, még csak nem is a másságról szól. Számomra elszomorító a tény, hogy sokan félreértik, jobban mondva félrekezelik Alföldi munkásságát. Az ember, akit egyszerre tartanak felelősnek a társadalompolitikai és egyaránt a színházművészeti határok kitolásáért, egész egyszerűen csupán azokról az értékekről beszél, amit mindenkinek a legelőrébb kellene tartania. Hűségről, munkamorálról, barátságról, szerelemről – igen, akár két férfi között is. De ez más lenne? Vagy esetleg olyasmi, amivel kicsit is toleránsabban kellene bánnunk? Nem, alapvetően a hozzáállás rossz. Amit nem ismerünk, attól ösztönösen félünk, a szeretet-szerelem pedig korántsem nemtől függ – idézném most a rendezőt. Nem tart előrébb, és nem is nemzeti hős, csak azért, mert mer beszélni ezekről a dolgokról. Véleményem szerint ott tart, ahol tartanunk kellene. Most persze logikusan felmerül a kérdés: utópia ez, vagy a most lehető legerősebb társadalmi elvárás-e?

Az előadásról készült kritikánk itt, nézői közvéleménykutatásunk pedig itt olvasható.

Comments are closed.