20.000 nap a földön

Nick Cave kétségkívül korunk zenei szcénájának egyik legizgalmasabb és legsokoldalúbb figurája. A többség valószínűleg leghíresebb együttese a Nick Cave and the Bad Seeds kapcsán ismeri, de a rossz magvak mellett több bandában, és szóló előadóként is jelentős sikereket ért el. A főleg alternatív és kísérleti rock számokból álló életműve is sokkal változatosabb annál, mint hogy néhány jelzővel elintézzük. Hiszen zenéje a bluestól kezdve a punkig számos műfaj jellegzetességeit magán hordozza. Azonban amellett, hogy vagy fél tucat hangszeren játszik, énekel és dalokat (illetve könyveket) ír, a filmvilágban sem ismeretlen. Nem csak filmzenét szerzett, de két nagyszerű forgatókönyv (Az ajánlat, Fékezhetetlen) is köthető hozzá, sőt néha-néha még színészi szerepeket is vállal. Legújabb filmje a héten mozikba kerülő 20.000 nap a földön (a szerencsések már láthatták tavaly a Budoku keretében) segítségével pedig mi is bepillantást nyerhetünk eme nem mindennapi zseni elméjébe.

Iain Forsyth és Jane Pollard filmje egy félig fikciós dokumentumfilm Cave-ről, melyben az ő címbéli napját követhetjük végig. Látjuk dalt írni, koncertet adni, gyerekeivel lenni, és ami a legfontosabb, beszélgetni. Akár a pszichiáterével, akár barátaival/kollégáival (többek közt Ray Winstone és Kylie Minogue is feltűnik) beszél a téma mindig ugyanaz: Cave maga. A filmben rengeteg érdekes, vicces, hétköznapi és abszurd történet hangzik el a zenész eddigi karrierjéből, melyek segítségével egyre jobban megismerjük és megértjük. Azzal pedig, hogy a cselekmény 24 óra történéseire korlátozódik, tisztán látható, hogy a rendezőpáros célja nem csupán a zenész eddigi életének elmesélése, hanem karakterének és filozófiájának mélyebb megismertetése a nézővel. (Érdekesség: A Nick Cave and the Bad Seeds legújabb albumának felvétele pont Cave 20.000-ik napján kezdődött)

Ezt a filozófiát pedig legjobban Cave egyik saját idézetével tudnám összefoglalni:

„To act on a bad idea is better than to not act at all, because the worth of the idea never becomes apparent until you do it.”

Szemünk előtt bontakozik ki egy nem mindennapi alkotó portréja, aki leginkább az alkotásért, a fellépés izgalmáért és az azokon való átlényegülésekért él. Mely utóbbiban szeretné, ha a hallgatóinak is része lenne.

Nem tudom, hogy mennyire van értelme színészi játékról beszélni, ha az ember saját magát játssza, de Cave olyan őszintén és természetesen beszél magáról és az élethez/alkotáshoz/fellépésekhez való hozzáállásáról, mintha éppen a nézővel beszélgetne. Mesél a gyerekkoráról, arról, hogy hogyan ismerte meg a feleségét, hogy miért is lett belőle rocksztár, és hogy attól fél legjobban, hogy egyszer elveszíti a memóriáját és nem fogja már tudni, azt csinálni, amit most.

Bár a film nagysikerrel futott több tavalyi fesztiválon, köztük a Sundencen, ahol két díjat is sikerült elvinnie (A legjobb rendezőnek és a legjobb vágásért járó díjak a dokumentumfilm kategóriában) még is kicsit félve mentem a sajtóvetítésre. Ugyanis Cave kommersznek a legkevésbé sem nevezhető, sokszor pszichedelikus zenéjéből kiindulva attól féltem, hogy a film is hasonló lesz, mint az I’m Not There, mely tényleg csak azok számára érthető/élvezhető, akik kívülről ismerik Bob Dylan életét. Szerencsére azonban Forsyth és Pollard nem esett hasonló hiába és filmjük teljesen érthető és élvezhető azoknak is, akik nem rakták le a felsőfokú Nick Cave élete és művei vizsgát. Sőt, annak ellenére, hogy egyértelműen ő a film legfőbb mozgatórugója a 20 000 nap a földön mégsem csak róla szól, hanem egyfajta tisztelgés is az emberi kreativitás előtt.  Így pedig a film minden olyan ember számára érdekes lehet, aki valamilyen kreatív tevékenységet végez, legyen az írás, zenélés vagy igazából bármi. Ugyanis a film (és Cave) filozófiájának a mondanivalója műfajtól függetlenül érdekes és inspiráló lehet bárki számára, akiket hajt az alkotóvágy.

 

Persze azért nem árt, ha az ember szereti is Cave zenéit, mivel – értelemszerűen- a film aláfestése is az ő dalaiból áll és nem egy olyan jelenet van, ahol Cave és társai perceken keresztül csak zenélnek.  A film bár vizuálisan meglepően visszafogott, mégis nagyszerűen van fényképezve. Erik Wilson kameramunkája és Jonathan Amos vágása remekül egészíti ki Cave zenéjét és így együtt roppant kellemes hangulatot kölcsönöznek a filmnek.

A 20.000 nap a földön egy hangulatos, érdekes és inspiráló film, melyet nem csak Cave rajongóinak, de minden olyan embernek teljes szívemből tudom ajánlani, aki valamilyen kreatív tevékenységet végez

Comments are closed.