Mindörökké Birdman?

Alejandro González Iñárritu 15 évvel ezelőtti rendezői debütálása, a Korcs szerelmek minden idők egyik legerősebb és leghitelesebb drámája párkapcsolatokról. Nehezen lehet elképzelni ennél jobb rendezői debütálást, hiszen a film egyaránt hozott ismertséget és elismerést alkotójának. Iñárritu pedig az elkövetkező másfél évtizedben nem is lépett ki a komfort zónájából, és rendre szállította a sötét, komor filmjeit az emberi lélekről. Bár legújabb filmjének a középpontjában újfent ez utóbbi áll, a tálalás azonban merőben más, mint eddig. A Birdman azonban nemcsak Iñárritutól váratlan, hanem általánosságba véve is ez az utóbbi évek legmeglepőbb és legegyedibb moziélménye. A film ráadásul úgy röpíti vissza Micheal Keatont a köztudatba, mint ahogy 1989-ben denevér szárnyakon megérkezett oda.

A Birdman, avagy a mellőzés meglepő erejének alapkonfliktusa koránt sem nevezhető újszerűnek: Riggan Thomson (Michael Keaton) egykor Hollywood legnagyobb sztárja volt, miután háromszor is eljátszotta a híres képregényhőst, Birdman-t. A karakter negyedszeri eljátszására viszont nemet mondott, hogy helyette valami igazán komolyat és jelentőset csináljon. Az évek teltek, az igazán komoly pedig nem jött, így mára már szinte teljesen eltűnt a süllyesztőben. Most viszont mindenét felteszi az általa írt, rendezett és főszerepelt Broadway színdarabra, hogy végre bebizonyítsa (többek közt magának is), több mint egy leszerepelt szuperhős: igazi színész.  Rengeteg hasonló felvetéssel indult (sport)filmet láttunk már, de olyat, mint ez még egyet sem.

Bár a filmet nem kifejezetten Keaton számára írták, nehéz nem észrevenni a párhuzamot az ő és az általa megformált Thomson karrierje közt. Hiszen Keaton maga is szuperhősből lett sztár, amikor 1989-ben és 1992-ben (amelyik évben Thomson utoljára volt Birdman) eljátszotta Batmant, majd miután a Mindörökké Batmanre nemet mondott, kiesett a fősodorból. Persze nem tűnt el teljesen, hiszen folyamatosan voltak filmjei ez idő tájt, de a denevéremberhez mérhető jelentős és sikeres főszerepe nem volt. (Ez az egész már eleve ad a filmnek egy kellemes meta értelmezést, de ez még csak a felszín). Most azonban mindenki az ő nagyvisszatéréséről beszél és ez nem véletlen, hiszen a Birdmanben kétségkívül élete alakítását nyújtja. Sőt, a film második felében még Edward Norton-t is sikerül lejátszania. Ez utóbbi az elismert, de végtelenül egoista és excentrikus színházi színészt alakítja (szintén kiválóan), aki az utolsó pillanatban csatlakozik Thomsonék társulatához. A két színész közötti összhang nagyszerű, a közös jeleneteik egyszerűen fergetegesek.

Karrier vagy család, presztízs vagy hírnév, látvány-film vagy színház, celebritás vagy komolyan vett színész? Ezek az ellentétpárok gyötrik, és taszítják a teljes őrület határára Thomsont, miközben minden tőle telhetőt megtesz, hogy sikerre vigye a színdarabot. Iñárritu azonban nem foglal egyértelmű állást egyik oldal mellett sem, hanem kíméletlenül pengeélre állít mindent és mindenkit. Ugyanúgy megkapják a magukét a kortárs hollywoodi trendek (blockbuster és képregényfilm-mánia), mint a színház világa. Egyaránt éles kritikával illeti a film az egocentrikus színészeket és a múltbéli sikereiken túllépni képtelen hírességeket, csakúgy mint a véres tollú „szarba harapott” kritikusokat, illetve az ostoba bulvár újságírókat. A film egyik legjobb jelenete, például amikor Thomson vitába száll a színházi világ legfőbb kritikusával és pont azért nagyszerű, mert a rendező mind a két oldalon sorakoztat fel érveket a másik ellen. Mindezeket pedig egy halom remek, a való életre történő kikacsintás kíséri a közösségi médián elért hírnévtől kezdve a szuperhős mániáig. („Manapság már mindenkire köpenyt adnak?”)

2_img_inset

Azonban nemcsak Keaton és Norton alakít hatalmasat a filmben. Az egyik legkellemesebb meglepetés például a Thomson állandóan aggódó producerét játszó, Zach Galifianakis, akinek végre esélye nyílt bebizonyítani a nagy közönség előtt, hogy nem csak a komplett idióták eljátszásához ért. De a cast hölgytagjai – úgy, mint Emma Stone, Naomi Watts és Andrea Riseborough – is hasonlóan nagyszerűek.

Persze a színészeket az is segítette, hogy a szerepeik is remekül vannak megírva: a színész, aki nem tud szabadulni a múltjától illetve az, aki egyedül a színpadon nem érzi szükségét, hogy megjátssza magát vagy éppen a színésznő, aki a régóta várt áttörés kapujában áll, mégsem tudja, hogy mi tévő legyen. Mind-mind hús-vér, létező karakterek, akik megalkotásához (a rendező mellett Nicolás Giacobone, Alexander Dinelaris és Armando Bo írók érdeme) a való élet szolgáltatott inspirációt.

Ami pedig végképp felejthetetlenné teszi a filmet, az Emmanuel Lubezki operatőri munkája.  Lubezki már eddig is gyakran használt hosszú snitteket, de jelen filmjében csúcsra járatta ezt a megoldást. A Birdman egy teljes egészében vágatlan hatást keltő film, és persze valójában nem az, de a vágások olyan ügyesen vannak elrejtve, hogy aki nem keresi kifejezetten, észre sem veszi őket. Ez pedig egy hihetetlenül magával ragadó lendületet ad a filmnek, amely így egy percre sem ül le. Szinte, mintha egy színdarabot nézne az ember. Ezt a színházi élményt erősíti Antonio Sanchez kizárólag dobokra támaszkodó zenéje, nagyon jó megoldás, hogy rendes nagyzenekari filmzene csak Thomson látomásai alatt van. (Mellesleg a képzelet és a valóság nagyszerűen olvad egybe a filmben).

Ahogy azt a bevezetőben is írtam, Iñárritut eddig nem a humoráról ismertük. A történet alapján a Birdman is lehetett volna a rendező korábbi filmjeihez hasonlóan depresszív, de nem így lett. A rendező és két társírója inkább nagyon elegáns, száraz (helyenként fekete) és többször abszurd humorral oldották a film drámáját.  Ennek köszönhetően pedig Micheal Keaton szárnyra kapásának története baromi vicces lett.  Persze nem térdcsapkodósan, hanem olyan keserédesen.

Láttunk már filmet rivalizációról, és megváltás történethez is volt szerencsénk már nem is egyszer. Láttunk a szórakoztatóipart, a színészeket és a mozit célkeresztbe állító valóéletbeli áthallásokkal teli filmeket. Láttunk már nagyszerű alakításokat, de még hosszú snitteket is. Azonban mindezek ilyen nagyszerűen kivitelezett keverékét még sosem láttuk. A Birdman egy sokrétű, egyedülálló és lenyűgöző film. Igazi nagybetűs moziélmény, ezt tényleg látni kell! Biztos lehetne hibákat keresni a filmben, de egy olyan film kapcsán, amelynek a második felét vigyorogva néztem végig és emlékeztetett rá, hogy miért is szeretek filmeket nézni, eszembe se jut.

birdman

Comments are closed.