A színház-effektus – Bárkibármikor

Mindenki számára tanulságos, ha bárki, legyen az barát, kollega vagy jelen esetünkben színházrendező, határozottan figyeli a világot, konkrét elképzelésekkel rendelkezik és dolgozik. Ezek a sajátos elképzelések – lényegtelen, milyen arányban szubjektív, fontos, hogy a lelkisége megmaradjon –, a hallgatóság, a nézők életére is hatással lehetnek, akkor is, ha nem értenek egyet vele. Sőt, talán akkor, ha nem értenek egyet vele. Mindegyik esetben összemérhetjük az „ujjainkat”, a gondolatainkat, hogy aztán eldöntsük, mit gondolunk, mennyiben egyezünk, aztán örüljünk, ha egyetértünk, vagy ha csupán próbát tettünk rá.

A színház-effektus rovatom tárgya ezúttal Pintér Béla Bárkibármikor című előadása, amit pár hónapja mutattak be az Átrium Filmszínházban. Korábbi elemzéseimnél elsősorban társadalmi és szociális hatásait vizsgáltam a daraboknak, ennél a darabnál azonban sokkal erősebben képviseli magát az ideológia, vagy ha mondhatok ilyet, az alkotók filozófiája, így most elsősorban ezt kívánom fejtegetni.

phoca_thumb_l_pzs_7755

Pintér Bélát azt hiszem, senkinek sem kell bemutatnom, aki színházrajongóként aposztrofálja magát és igyekszik minél több időt fordítana a magyar színházi kultúrára. Az alkotó korábban már számos rendezésével beírta magát a nagyok könyvébe, gondolatiságával és az általa felsorakoztatott színházi eszközökkel egy-kettőre meggyőzte a nagyérdeműt, és ezzel egy időben a kritikusokat is. Mindezek ellenére azonban szánni valóan kevésszer sikerült eljutnom az előadásaira, és ez a Bármibármikor darab végén is joggal merült föl bennem.

A nemrég díjazott Titkaink valamint a korábban nagy sikereket elérő Kairsers TV, Ungarn után valószínűleg nemcsak bennem tudatosult, hogy oda kell figyelnünk Pintér Bélára és társulatára. A Bárkibármikor esetében nem egy réteget említhetnék meg, ami megérne egy hosszabb kifejtést: a darabban fellelhető gondolatok számos problémát igyekeznek napvilágra hozni. Ami azonban végzetesen megfogott, az egy olyan, hihetetlenül aktuális gondolat, ami valószínűleg napokra elgondolkodtathatna bennünket.

phoca_thumb_l_barki_064

Az esetek többségében Pintér írja és rendezi a darabokat, emellett most főszerepben is láthatjuk. Két fiatal tengődik az utcán, egyedüli lehetőségként pénzt csalnak ki mit sem sejtő járókelőkből, hogy meg tudják fizetni azt az illúziót, amely életben tartja őket: igen, az Életet tolják, azt az életet, amely nem jobb, mint a Remény, a Jövő, a Zene, de mindent magába foglal. Habár nem jobb, nem boldogságosabb helyre repíti őket, de kinyílnak a kapuk, elindul az Élet színháza, és végső soron kiemeli őket a nyomorból. Az életből.

Márpedig ebben az Életben is élet van, minden mellékhatásával együtt, de az örömön és keserűségen át így alkot egységet. Túl akarjuk élni a saját nyomorunkat, és közben egyre távolabb vagyunk a megoldástól, hiszen képtelenek vagyunk elfogadni a jussunkat, úgy, ahogy az van. De hát gyarló itt mindenki, még a „mesevilágban” is: a mozgássérült Krisztián, aki beleszeret gyógytanárába, és Árpád is, aki miután megismeri Natasát, ugyanígy tesz.

phoca_thumb_l_barki_033

Bár meglehetősen erős szimbólum, hogy a drogot, amit használunk, Életnek hívjuk, valójában tényleg erről van szó. Hogy kinek mi az Élet, hogy kinek mi a drogja, az az adott személytől függ. Márpedig mindenkinek van, már ha csak tudat alatt is – kell valami, ami segít, ami kiemel kicsit abból az anyagiságból, abból a világból, amiben annyit szenvedünk, hogy elérjük a céljainkat. De végső soron, az is csupán egy árnyékképe marad mindannak, amit látni szeretnénk a valóságban. Hiszen végeredményben, bármilyenfajta eufória után ismét hideg kőpadlón kell végiglépkedni, és ez hosszabb életűnek számít, mint a boldogság.

Márpedig az előadás elején mi is kapunk a dózisból, amely lassan nyitja ki az elmét, a végén viszont erőteljesen beüt. Önmagában az előadás is egy adag a lehető legintenzívebb kábítószerből, ami embert elérhet: az Életből, belőlünk, a fájdalmainkból és gondolatainkból. A szomorú párral együtt mi is alámerülünk az elme eddig lelakatolt rétegeibe, hogy a mámorban hátrahagyjuk a földi nyomorúságunkat. Az Élet azonban nem olyan drog, mint az őt megelőző szerek. Nem bomlaszt meg, csupán próbára tesz és lehetőségeket kínál. Mindent egy kicsit nehezebben, elérhetetlenebbül jelenít meg, hogy megtanuljuk az értékét és megtanuljuk kezelni önmagunkat is.

A gondolatiságot erősíti a fénytechnika, a magával rántó zene, a színészek játéka, amely néha a legátlagosabbnak ható, mégis szívszorító részeit mutatja egy átlagos életnek – az elcsábulást, az igazság feltárását, egy anya időskori változását (Csákányi Eszter alakításában), az ezzel járó gondokat, nehézségeket. A végén ez a „drog” nem is kábít, inkább a saját gyarlóságunkat emeli előtérbe. De hogy miről is szólhatna? Meddig húzzuk ki addig, még meddig bírunk szembenézni a nyomorúságunkkal, mielőtt bármilyen segítséghez nyúlnánk? És van-e olyasvalaki, aki ezt nem teszi meg? Nincs, ne is próbáljuk áltatni magunkat. Előbb utóbb mindenkit elér egy olyan nehézség, ami miatt mankóra lesz szüksége. Legyen az barátnő, barát, könnyítő szerek, folyékony mámor, vagy éppen, igen, a színház. De arra legalább nem baj, ha rászokunk.

10679735_940069272673337_6538718077265890704_o

Szereplők:
Csákányi Eszter
Friedenthal Zoltán
Pintér Béla
Roszik Hella
Szamosi Zsófia

Zenészek:
Kéménczy Antal / Veér Bertalan
Mózes Zoltán
Pelva Gábor
Póta György

Dramaturg: Enyedi Éva
Zenei vezető: Kéménczy Antal
Jelmeztervező: Benedek Mari
Jelmeztervező munkatársa: Kiss Julcsi
Tér: Tamás Gábor
Fény: Varga László
Hang: Simon István
Gazdasági munkatárs: Inhaizer Gyula
Produkciós munkatárs: Hidvégi Anna
Rendező munkatársa: Hajdú Rozi
Írta és rendezte: Pintér Béla

Comments are closed.