Nem vitt el magával az “Apa”

  Gáspár Ildikó dramaturgként már számos előadást segített megelevenedni a színpadon, rendezőként azonban csak az elmúlt években mutatkozott be. Elsősorban az Örkény Színházban dolgozott, most pedig a Belvárosi Színházban is megmutathatta tudását, hiszen egy remek kollegával, Hámori Gabriellával alkothatott maradandót a híres deszkákon. Csakhogy kettejük közös „örömjátéka” ezúttal nem ért el hozzám olyan hatásosan, holott a tavalyi Stuart Mária bemutatója után – amin szintén közösen dolgoztak – volt néhány elvárásom a rendezőnő felé.

A tegnap este bemutatott Apa című előadás egy mentálisan leépülő idős úrról szól, Andréról, akit lánya, Anne ápol, több-kevesebb sikerrel. Az öreg ugyanis hamar elmarja maga mellől a segítséget, lassacskán pedig az oly’ sokáig szorongatott emlékeitől is megfosztja őt az idő. Lánya kénytelen beletörődni apja elvesztésébe, akit lassacskán elragad a valóságtól állapota.

10981210_877645392293358_4117996548187221724_n

Fotó: Orlai Produkciós Iroda

Az „Apa” története a leirat szerint egy olyan rendkívül erős lelki folyamatot hivatott bemutatni, ami sokak számára elszomorító, nehéz és ne finomkodjunk, igenis rossz vele szembesülni. Ám pont ettől lenne érdekes és ihletett muníciója egy színpadi előadásnak: képes lenne átemelni a nézőt a tabutémán, szembesíteni, hogy van és lesz is ilyen, hogy vannak megoldások, döntések – akkor, ha képesek vagyunk felülemelkedni azon, hogy nekünk mi a jó, és azt tenni, amivel megtiszteljük a szeretteinket.

Reméltem, hogy Gáspár Ildikó rendezésében megjárhatok egy hasonló utat és tanulhatok a folyamatról szakmai fogásokon keresztül. Egy interjúból ugyanis nemrég megtudtam azt is, hogy az alkotó is átélte mindezt. A tapasztalatok ellenére azonban a darab nem tudott magával csalogatni erre az útra. Sem a téma súlya, sem a történet mélysége nem jelent meg a színpadon. A rendezés hatástalansága nem a statikus helyszínben, díszletben merült ki, hiszen az még valamilyen szinten dukált is volna a történethez; problémám a teljes egyhangúsággal volt. Nem ért el hozzám az a fájdalom, amit a rendező minden bizonnyal többször is átélt, és bizonyára szeretett is volna életre kelteni a színpadon, ez pedig nem csupán színházi eszközök használatának kérdése volt.

10984275_877645245626706_1266488697459332829_n

Fotó: Orlai Produkciós Iroda

Mindez olyan súllyal nehezedett rá a teljes előadásra, hogy arra is hatással volt, ami önmagában működött volna. Például Lukáts Andor, André szerepében, aki korábban az Itáliában is meggyőzött, itt ismét megmutathatta remek színészi eszköztárát, és tehetségét a szellemi folyamatok eljátszásában. Közös jelenetei Lázár Katival – akiről annál is kevesebb csupán annyit elmondani, hogy képtelenség csalódni a színészetében – az előadás jó pillanatai közé tartoznak. A két színész játéka azonban nem csúcsosodhatott ki a darab környezetében.  Pedig azt hiszem, lett volna miről beszélni.

Hámori Gabriellának több olyan szerepét tudnám felsorolni, amiben sokallta nagyobbat alakított, itt ugyanis sokszor a háttérben maradt akkor is, mikor nem kellett volna. Csalódás Makranczi Zalán szereplése, akiről érdemes tudni, hogy kitűnő performance, itt azonban mindennek egyetlen árnyalatát sem láthatjuk, játéka teljesen seszínű, pillanatai átélhetetlenek. Bohoczki Sára viszont nagy meglepetés volt: szívesen látnám még más munkájában is, Lauraként az előadás egyik legpulzálóbb pontjaként jelent meg.

10983387_877608808963683_6643572893418617877_n

Fotó: Orlai Produkciós Iroda

Mindazonáltal az előadásban sok jó ötlet kapott teret. A két színésznő „sziluett játéka”, az úgynevezett „függöny” használata (amit ennek ellenére néha, számomra érthetetlen módon ajtóként is használtak a színészek: ez még kérdés marad), no meg önmagában a hangtechnika és a zene. Nagyot egyik alkotó sem tévedhet, ha az Óz a varázsló zenéjéhez nyúl ihletért és pár percig meg is szólaltatja azt a színpadon. Meglepő módon éppen André egyik kedvence és emlékeinek e módon való felsejlése mentette meg az előadást számomra a legvégén.

Az Apa egy olyan színházi darab, amelyben kart karöltve kellene kísérnünk Andrét majdnem a legvégéig, ehhez azonban nem elég érdekfeszítő és lendületes az előadás; már ha egyáltalán használhatom az utóbbi jelzőt ehhez a témához. A történet piszok erős alapanyag egy olyan színházi előadás számára, amely lelki folyamatokat firtat és tanítani, felkészíteni próbál arra, hogy az út egyszer majd véget ér.

Hiszen egy elég fontos szinten valóban ez lenne a színház dolga, és ha jól csináljuk, amit csinálunk, ha okkal és céllal alkotunk, akkor a néző magára ismerhet. Jobb esetben, persze.

Comments are closed.