Lehetne tovább gondolkodni – Solaris az Ódry Színpadon

Rizikós vállalkozás Stanislaw Lem Solarisához nyúlni alapanyagként.  De persze, mint hasonló természetű projekteknél, ez esetben is feltételezni enged bizonyos kísérletező kedvet az alkotók részéről. Így az ember, szkeptikusan vagy sem, de végül mégis beül a moziba, vagy jelen esetben a színház bársonyszékére, hogy látleletet vegyen az elkészült műről. Számomra sem volt most másképp, és hasonló gondolatok kerülgettek, mikor elért hozzám a hír, hogy a Színművészeti Egyetemen színpadra kívánják állítani a legendás művet.

10430885_1644505755777600_6310511905607849430_n

Fotó: Znamenák István

Lem művei, akárcsak a most értelmezni és értékelni kívánt Solaris vagy éppen a Sztalker, számomra a sci-fi és ezzel egyidejűleg a mély filozófiai üzenettel bíró regények fellegvára. Ezért is keltette fel az átlagosnál is jobban az érdeklődésem, hogy a korábbi filmes adaptációk után a magyar színpadon is debütálhat.

Ám a nagyszerűségében lakozik az igazi kockázat: a Solaris, amit korábban már Steven Soderbergh és Andrej Tarkovszkij olvasatában is életre kelt, egy nehezen értelmezhető, teljes lelkiséget és filozófiai érdeklődést elváró/kívánó alkotás, amely akkor élhet igazán – főleg esetünkben, a színpadon –, ha egyértelmű céllal, és olvasatban jön létre az átlagos nézői gondolkodást felkavarva. Ezzel egy időben pedig lehetőséget nyújt arra, hogy saját képünkre formáljuk az alkotást. Ebben végzett kitűnő munkát Lem: nem sarkosan alkotott, nem határozta meg, pontosan minek kell majd megszületnie az elménkben az olvasás végére. Ugyebár, ez a téma sajátja is. És ha jól végezte munkáját, akkor a mienk is.

10685498_1644506075777568_4944826970910639431_n

Fotó: Znamenák István

A fent felsorolt okokból kifolyólag kiváló alapanyag a munkához, hogy ha vonzanak a kihívások, és kezdeni akarunk – és tudunk is – valamit a Solaris üzenetével. Márpedig a lehetőség többszörösen is adott: a történet szerint tudósok egy maroknyi csapata vizsgálja az űrben a Solaris nevű bolygót, akikhez utazásunk elején csatlakozik Dr Kelvin (a bizonytalan, később válaszokat kereső Kelvin szerepében Baki Dániel). Ám korántsem azt találja, amire számított: a legénység vezetője rejtélyes körülmények között öngyilkosságot követett el, kollegái pedig furcsán viselkednek, és kezdetben meg sem akarják ismerni őt. Például Snaut (Szabó Sebestyén László), Sartorius (Novkov Máté), és a Feczesin Kristóf remek előadásában a droid is. Hamarosan kiderül, hogy a Solaris nem csupán egy bolygó, hanem egy, az emberiségnél magasabb intelligenciával rendelkező létforma, amely ugyannyira kíváncsi rájuk, mint ők rá. Az idő elteltével rá kell jönniük, hogy jóval hatalmasabb hatalommal állnak szemben, mint amire számítottak, amely egyre inkább arra kényszeríti őket, hogy szembenézzenek önmagukkal és elfeledett sérelmeikkel.

Nehéz lényegre törően megfogalmazni, miről is szól a Solaris, hiszen a végére az ember akarva-akaratlanul önmagáról ír. De hogy lehet-e újat tanítani, újat mondani ennek a műnek a segítségével, természetesen más kérdés.

Márpedig a potenciál ott volt Dékány Barnabás számára, aki egy személyben dolgozta át a regényt és rendezte meg a darabot az Ódry Színpadon. Nem véletlenül beszéltem a fenti bekezdésekben ilyen részletesen a műben rejlő „tükörtartásról”. Ha valamit igazán jól meg lehetett volna ragadni, az pontosan a saját feldolgozásának ereje lett volna. A darab a regény középszerű feldolgozása, hiányzott belőle az a cél, az a spiritusz, ami okot adott volna a megszületésének. Aki nem ismeri a Solarist, beülhet rá, megismerkedhet a történettel, ám azt a mély filozófiai üzenetrendszert, ami annyira kultikussá teszi a regényt, nem fogja megtalálni benne.

11054401_1644505202444322_6997613767076682887_n

Fotó: Znamenák István

Igyekezett pedig minden oldalnak megfelelni: humorral lendületesebbé tenni a kezdetben egyhangú történetet, drámaiságot csempészni bele a „vendégek” megjelenésével, ám pontosan a több felé irányuló udvarlás miatt nem sikerült végül egyik területen sem tökéletesen teljesítenie. Pontosan ennél a történetnél elenyészőbbek a technikai megoldások, a díszlet, a környezet, hiszen akkora figyelem irányul a mondanivalóra, hogy tulajdonképpen a sokadik helyre szorul vissza az, hogy hol is vagyunk éppen.

A több rétegződés miatt pedig az üzenet olyan mértékben kerül háttérbe, hogy nem is tudunk ráhangolódni, mikor az előadás végén egyszerre csak előrántják a kalapból a többféle értelmezés ötletét. Sem felvezetés nem történik rá, sem pedig ráhangolódás igazán.  Ez pedig jócskán gyökerezhet a kegyetlenül rövid játszási időből: képtelenség a Solarist 70 percbe sűríteni. A felszíni történetet persze be lehet mutatni, ám a lényeg, ahogyan rácsalogatnak az útra, ahogy lassacskán közelebb jutunk a megoldáshoz, majd rájövünk, hogy mindezt nem a látottakban, hanem a tükörképünkben kell keresnünk, nem jelenik meg. Természetesen nem egy akciódús, minden ízében szórakoztató és lebilincselő műről beszélünk. Az igazi titka a dialógusokban, az elmélkedésekben kerül felszínre, és abban az olvasatban, ami ezáltal kifejlődik az emberben. Ahogy mondtam, ezért is kell óvatosan kezelni, ha valaki úgy dönt, hogy közönség elé viszi az alkotást. Lényegtelen, hogy ekkor színházról vagy filmről beszélünk.

Az egyértelműség hiánya Lem egyik sajátja, és szerintem a művészet egyik legnagyszerűbb oldala. Mindez pedig az ő műveiben a legcsodálatosabb: nincsenek konkrétumok, nincsenek válaszok. Azokat nekünk kell megtalálnunk.

Így nem lehet más végkicsengése számomra a darabnak, minthogy bőven lehetne tovább gondolkodni. Erre hihetetlen mennyiségű lehetőség leledzik a műben. Mindegy, hogy valaki a filozófiai oldalt akarja felerősíteni, mint Tarkovszkij, vagy éppen a főszereplők lelkiismeretére koncentrálni, mint Soderbergh. A lényeg, hogy legyen benne egy kicsit a saját gondolatiságunkból, megmutatni, számunkra mit jelent Lem műve. Nem kell félni. Természetesen félelmetes belenézni abba a tükörbe, de megéri azt lejegyezni, értelmezni, és még inkább, megmutatni a nagyérdeműnek. Hátha új nézőpontokat kapnak tőle.

Rendező: Dékány Barnabás
Látvány: Tasnádi Zsófi
Jelmez: Ottlik Jikka
Asszisztens: Csonka Margit

Kelvin: Baki Dániel
Harey: Osváth Judit
Snaut: Szabó Sebestyén László
Sartorius: Novkov Máté
Milton: Köleséri Sándor
Droid: Feczesin Kristóf
Gibarian: Znamenák István

Comments are closed.