Hogyan reformálta meg a Die Hard az akciófilmeket

A Pannonia Entertainment mostanában igencsak elkényezteti a filmrajongókat. Egymás után küldik mozikba a nagyobbnál-nagyobb klasszikusokat, és ha valaki azt hitte volna, hogy a két Alien filmmel, illetve a 2001 Űrodüsszeia-val (ez utóbbi még műsoron van) ellőtték az összes muníciójukat, azoknak most kellemes csalódásban lehet részük: hiszen április 9.-én nem kisebb film kerül újra a hazai mozik műsorára, mint a Die Hard. Ráadásul pedig minden idők egyik legjobb (akció)filmjét most egy vadonatúj 4K-s kópián nézhetjük újra. Ennek pedig annyira megörültünk, hogy összeszedtünk mindent, amit John McLane Nakatomi plázás kalandjáról tudni érdemes. (Cikkünk második részéhez ide kattints)

John McTiernan rendező az akciófilmek császára (egykor legalábbis az volt), olyan filmek kötődnek a nevéhez, mint a Predator, a Vadászat a Vörös Októberre és a bemutatásakor sajnálatos módon félreértett Utolsó Akcióhős. Legjelentősebb alkotása viszont kétségkívül a Drágán add az életed!, amely nem csak Bruce Willisnek hozta meg a sztárságot, de igazi paradigmaváltást is hozott a műfajban.

Kevesen tudják azonban, hogy a film rengeteg változaton keresztül ment, mire elnyerte a végeleges formáját. A film előkészítésének folyamata egészen 1968-ig nyúlik vissza, ekkor mutatták be Amerikában a Richard Thorpe Detective című regényének mozi adaptációját. A Frank Sinatra főszereplésével készült film, olyan sikeres lett, hogy az író elkészítette regényének a folytatást (Nothing Lasts Forever), amelynek megfilmesítése már a kezdetektől tervbe volt véve. Sinatra azonban nem vállalta el a főszerepet, ezért a könyv megfilmesítése is váratott még jó pár évig magára. Egy ideig például Clint Eastwoodnál voltak a jogok, aki a saját főszereplésével tervezett egy adaptációt a 80-as években, de ebből aztán semmi sem lett. 1986-ban azonban  Steven E. de Souza újra elővette a regényt, hogy (Frank Darabont segítségével) annak alapján írja meg a Kommandó 2-t, amelynek rendezői pozíciójára John McTiernant szemelte ki (aki sokáig vonakodott elfogadni a felkérést, mert túl sötétnek érezte az alapanyagot). Viszont miután az eredeti Kommandó főszereplője Arnold Schwarzenegger nem vállalta el a filmet, a forgatókönyvet is át kellett írni, így a sztori új főhőst (John McClane) és címet (Die Hard) kapott.  Az osztrák tölgy után Sylvester Stallone, Harrison Ford, Robert DeNiro, Mel Gibson, Burt Reynolds, de egy ponton még Richard Gere is szóba került McClane szerepére (Hála istennek, hogy nem vállalta el!). Miután viszont mind nemet mondtak, a stúdió végső elkeseredésében megkereste az akkoriban főleg TV-s vígjáték szerepeiről ismert Bruce Willist, aki el is fogadta a felkérést.

Így 1988-ban végül bemutatták a Die Hardot, vagy, ahogy itthon ismerjük: A Drágán add az életed!-et. Lássuk hát, hogy miben volt ez a film több mint az akkori akciómozik tömege.

A 80-as évek amerikai akciófilmjei (leszámítva a buddy cop filmeket, de azok inkább akció-vígjátékok) a legyőzhetetlen félistenekről szóltak, akik fizikumukban messze felülmúlták az átlagembert. De nemcsak kigyúrtabbak és harcképzettebbek voltak, hanem lazábbak is, akiknek vérükben volt az ölés. Vérprofi és emberfeletti gyilkoló gépek, valóságos félistennek, akikkel az átlag mozi néző igen nehezen tudott csak azonosulni. Nem csoda, hogy ebben a közegben a Die Hard producerei, annyira nem bíztak Bruce Willisben, mint akcióhősben, hogy a legelső poszterekre rá sem rakták, nehogy elijesszen valakit a filmtől. Pedig nagyrészt éppen az ő karaktere az, ami miatt a film végül kirobbanó siker lett.

Ugyanis John McClane totális ellentéte a 80-as évek tipikus akcióhősének. Átlagos testi adottságokkal, és egy kicsivel, több cinizmussal rendelkező hétköznapi rendőr, aki csak azért érkezik L.A-be, hogy újra összejöjjön feleségével és gyerekeivel. Teljesen véletlenül és felkészületlenül keveredik az akcióba, a túlélésben pedig saját magára (és a szerencsére) számíthat. Ellenben a Schwarzenegger és Stallone által alakított hősökkel, neki „örök élet, minden fegyver” kód helyett csak egy pisztoly adatott meg. Ellenben például John Matrixszal, akit még akkor is elkerülnek a golyók, ha egy tér közepén áll, miközben egy kisebb hadsereg veszi körül McClane pont annyira sebezhető, mint egy valós ember (gondoljunk, csak arra a jelentre ahol mezítláb kell az üvegszilánkokon szaladnia). Ha Schwarzenegger még is megsebesült a filmjében, az csak azért volt, hogy lássuk milyen kemény, fájdalmat nem ismerő fickó ő, azonban, amikor Willis sérül meg a vásznon, rajta létszik, hogy valóban fáj neki. Ezt pedig a néző is sokkal jobban képes átérezni, mint azt, ha valaki faarccal legéppuskáz egy egész zászlóaljat.

A Die Hard-nak hála az akcióhős istenből újra emberré vált. McClane karakterre azonban még a 70-es évek hőseinél is azonosulhatóbb lett, hiszen korántsem volt olyan antiszociális, a társadalom peremén elő figura, mint akiket Charles Bronson vagy Clint Eastwood általában megszemélyesített.

Ráadásul ennek a valóban sebezhető és teljesen emberi karakternek egy zárt térben, mindenféle erősítés (vagy legalább egy tartalék tár) nélkül kellett felvennie harcot a támadókkal, ez pedig olyan feszültséggel ruházta fel a filmet, ami egy Rambo filmben akkor sem lenne meg, ha közben fél Vietnámot felrobbantják.

Nem mehetünk el szó nélkül McClane ellenfele Hans Gruber mellett sem, aki éppen annyira emberi, mint hősünk. Nem egy megalomán világuralomra (vagy legalább egy országra) vágyó félőrült diktátor, gonosz kommunista vagy éppen fanatikus terrorista, hanem egy intelligens, karizmatikus profi, akit az motivál, ami nagyon sok más embert is: a pénz. Kivételesen örülök, hogy az eredetileg kiszemelt Sean Connery nem vállalta el a szerepet (nem akart ilyen ördögi gonosztevőt játszani), ugyanis így Alan Rickman (akire a producerek egy Veszedelmes viszonyok előadás kapcsán figyeltek fel) megkaphatta élete első mozifilmes szerepét, amit egy szenzációs alakítással hálált meg.

A Die Hard egy új korszakot jelentett az akciófilmek történetében: 90-es évek műfajbeli alkotásainak többségét pont McTiernan rendezése inspirálta. A Die Hard név pedig nem csak egy film, hanem egy filmtípus megjelölése lett. A mai napig megszámlálhatatlan olyan film készült, ahol egy zárt térben, egy többé-kevésbé átlagembernek egyedül kell felülkerekednie a sokszoros túlerőben lévő ellenfeleken. Készült Die Hard hajón (Úszó erőd), a repülőn (57-es utas/Az elnök különgépe), jégkorong stadionban (Hirtelen halál) illetve aréna koncerten (Rajtaütők) is.

Természetesen a film váratlan sikere nem csak koppintásokat, de hivatalos folytatásokat is eredményezett. Az 1990-es, Renny Harlin által rendezett második rész, szinte már szolgaian követi az előzménye dramaturgiáját, csak most toronyház helyett reptéren zajlik az akció és a hóesés miatt kicsit jobban átérezzük a karácsonyi hangulatot. Korrekt film, de jócskán elmarad az előzőtől. John McTiernan 1995-ben visszatért a sorozathoz és elkészítette karrierje egyetlen folytatását a Die Hard With Vengance képében, ahol érdekes módon szakított a saját maga által alkotott formulával. Nem elég, hogy McClane kiszakadt a zárt térből, de még egy társat is kapott maga mellé (Samuel L. Jackson). Azonban ezek ellenére ez a rész közel olyan jó lett, mint az első: hiszen a „Simon mondja” játék hasonló cselekvési keretek közé szorítja hőseinket (akik között remek az összhang) mint a Nakatomi torony falai, Willis ebben járatja maximumra a másnapos/cinikus zsarut és Jeremy Irons is olyan emlékezetes főgonosz, mint Alan Rickman volt anno.

Die hard 3 toplista

A sorozat ezután, egészen 2004-ig lezártnak minősült, amikor is elkészült a Die Hard 4.0, amelyből már szinte minden Die Hard-os elem kiveszett. Az akciók az előzményekhez képest sokkal elszálltabbak lettek, a történet nem egy nap alatt játszódik, a főgonosz sem olyan karizmatikus, mint elődei, és az alacsonyabb korhatár besorolás miatt még a szállóigévé vált „Yipee-ki-yay motherfucker!” beszólással is trükközni kellett. A film elég megosztó lett, szerintem önmagában egy átlagnál nem rosszabb akció film, de kb. annyira Die Hard film, mint a 16. utca. (A közutálatnak örvendő és minden idők egyik legrosszabb folytatásának tartott 2013-as 5. részt pedig még a mai napig nem mertem megnézni. Érdekesség: ez volt az egyetlen rész, ami egy direkt Die Hard filmnek írt forgatókönyvből készült. A 2. rész Walter Werger 58 Minutes című könyvén alapszik, a 3.-ik rész egy korábbi forgatókönyv átírása, amit Joel Silver eredetileg Halálos Fegyver 4-nek szánt, a 4. rész pedig egy újságcikk alapján írt korábbi forgatókönyvön alapul)

Azonban az eredeti film a sok folytatás és koppintás, illetve az eltelt 30 év ellenére sem veszetett semmit a lendületéből.

Ha pedig meghoztam a kedveteket az újranézéshez, akkor április 9-étől a következő mozikban tehetitek ezt meg: Budapest (Corvin Filmpalota), Eger (Uránia Mozi), Szeged (Belvárosi Mozi), Pécs (Április 24. és 28.: Uránia mozi), Debrecen (Appoló), Dunaújváros (ápr. 11 és 12. Dózsa Mozicentrum), Szombathely (ápr. 12-ig Agora-Savaria Filmszínház), Kiskunhalas (ápr. 23-25 Halasi Mozi), Nyíregyháza (ápr. 23-29 Krúdy Gyula. Art Mozi), Kecskemét (ápr. 15-ig Malom Plaza). Illetve  április végén Siófokon (Sió mozi) és Miskolcon (Művészetek Háza) is bemutatásra kerül a film.  Addig is olvassátok el cikkünk második felét a Top 12 Die Hard Funfactről.

Comments are closed.