A legvicesebb, a legunalmasabb és a legpörgősebb a fedélzeten

Folytatjuk élménybeszámolónkat a 22. nemzetközi Titanicfesztiválról, egy igencsak változatos triásszal, hiszen egymás után láttunk egy új-zélandi vámpír komédiát, egy amerikai öko”thriller”-t és egy kínai wuxiát is. Na, most mondja nekem valaki, hogy nem talál magának való filmet a programfüzetben!

 

Hétköznapi Vámpírok – What We Do In The Shadows – r.: Jemaine Clement/ Taika Waititi – 2014

Az elmúlt évek dömpingjében mind a vámpírfilmek, mind pedig a „találtkamerás/áldokumentumfilmes” horror műfaját sikerült teljesen kizsigerelni. Előbbiből ugyan időnkét felbukkan egy-egy olyan újszerű darab, mint például az A Girl Walks Home Alone At Night, utóbbi kategóriában azonban rég láttunk már egy igazán eredeti darabot. Tavaly viszont két új-zélandi filmes (Jemaine Clement és Taika Waititi) fogta, és összegyúrta a két zsánert, ebből a mixből pedig nem egy vámpíros Blair Witch Project született, hanem az utóbbi évek legjobb és legkreatívabb vígjátéka, a What We Do In the Shadows.

A dokumentumfilmes keretbe foglalt történet négy vámpír lakótárs életébe enged betekintést, és bizony, ha ennyi vámpír él együtt abból sürün vannak bonyodalmak. Mondjuk olyanok, mint hogy az egyikük leeszi (azaz összevérfoltozza) a másik antik heverőjét. A filmben nagyszerűen keverednek össze a négy teljesen más temperamentumú férfi együttéléséből származó általános bonyodalmak, a mindenki által ismert vámpír legendák elemeivel (nincs tükörképük, nem mehetnek be valahova, csak ha meghívást kapnak, nem érhetnek ezüsthöz, vérfarkas viszály stb.), a kettő együtt pedig remek poénokra add lehetőséget, és ezzel szerencsére az alkotók is maximálisan tisztában voltak.

Szóval kivételesen találó a magyar cím is, hiszen nem volt még film, amely ennyire pontosan mutatta volna be, azt hogy milyen lenne a napjaink valóságában vámpírnak lenni, akiknek a szüzek elcsábítása mellett az olyan mindennapos dolgokkal is foglalkozniuk kell, hogy ki mosogasson el. (Különösen vicces, amikor szert tesznek egy emberi barátra – Stuart Rutherforda film egyik fénypontja, a visszahúzódó sztoikus programozó figurája teljesen abszurd az excentrikus vámpírok között -, aki aztán bevezeti őket a 21. század olyan rejtelmeibe, mint hogy az interneten megnézhetik a  napfelkeltét – mármint pirkadatot és nem a müsort.)

A négy főszereplőnk mindegyike egy-egy tipikus vámpír ábrázolást testesít meg. Itt van nekünk Nosferatu (Ben Fransham –  Petyr), Dracula (Jemaine Clement – Vladislav), az Interjú a vámpírral ficsúr piperkőce (Taika Waititi – Viago) illetve a laza, fenegyerek vámpír (Jonathan Brugh – Deacon), akiről  leginkább a Lost Boys/Near Dark filmek vérszívói juthatnak eszünkbe. (Sőt, a film során a társaság egy ötödik taggal is bővül, aki kicsit a modernkori Twilight rajongók paródiája – Cori Gonzalez-Macuer– Nick.)  A karakterek nagyszerűek, és a színészek szépen ki is hozzák belőlük a maximumot. Olyan kiváló a társaság dinamikája, hogy akár egy több évados sitcom sorozatban is elnézném őket. A szereplők, amúgy bőven megérdemlik a dicséretet, lévén, hogy a jelenetek többsége improvizáció. (Emiatt végül 125 órányi nyersanyagból kellett egy 90 perces filmet vágniuk, lehetett volna hosszabb is, de az alkotók direkt nem akarták túlhúzni, és jól is tették, mert így a játékidő alatt egységesen magas a poénok száma/minősége)

Vígjátékról azért különösen nehéz írni, mert dicsérhetem én a remek alapötletet, vagy a színészi játékot, de a lényeg mégis csak a humor. Az pedig, hogy egy film mennyire vicces a világ egyik legszubjektívebb dolga. Szóval végezetül, annyit mondok csupán, hogy az Uránia – egy idegen nyelvű  hétköznap esti vetítéshez képest – elégé megtelt dísztermében konstans és harsány röhögés kísérte végig a filmet. A Hétköznapi vámpírok tényleg a legjobb horror-komédia a Haláli hullák hajnala óta.

Az április 23.-án esedékes premier előtt a filmet még egyszer vetítik a Titanic fesztivál keretében 04.17.-én 21:00-kor a Toldi moziban.

5/5

 

Sötét húzások – Night Moves – r.: Kelly Reichardt– 2014

A Sötét húzások három radikális környezetvédő története, akik életük legnagyobb dobására készülnek: egy duzzasztógát felrobbantására, amely számukra az általuk megvetett energiafaló ipari társadalom szimbólumát jelenti. Akciójuk azonban nem a tervek szerint alakul, és egy tragikus esemény után a bizalmatlansággal, félelemmel és paranoiával teli összeesküvőknek várható és váratlan veszélyekkel, fizikai és lelki megpróbáltatásokkal kell szembenézniük.

A fenti – hivatalos szinopzisból átemelt – alapfelvetés kifejezetten izgalmasan hangzik, és még a színészgárda is viszonylag erős. (A három főszereplőt: Jesse Eisenberg, Dakota Fanning és Peter Sarsgaard alakítják.) Így nem véletlen, hogy azzal  a gondolattal ültem neki a filmnek, hogy megtaláltam a Titanic egyik “rejtett” gyöngyszemét. Sajnos azonban nem így lett. Sőt, rég láttam már Kelly Reichardt rendezéséhez foghatóan unalmas és vontatott filmet. Hiába vett fel több érdekes témát – az ökoterrorizmus jogossága és következményei, vagy annak a kibontása, hogy miként teheti tönkre az emberi kapcsolatokat a bűntudat és a paranoia ugyanolyan érdekfeszítő lenne, mint a radikális harcos története, aki azért, hogy elérje célját, hajlandó feláldozni minden mást -, ha végül egyiket sem viszi végig. Az ökoterrorizmusról például csak egy pár perces párbeszéd szól, a karakterek drámáját pedig nehéz megértenünk, ha alig beszélnek, csak csöndben bámulnak maguk elé (Eisenberg ugyanis a film nyolcvan százalékában nem csinál egyebet a búskomor mélázásnál).

Ráadásul az sem segít a filmen, hogy hihetetlenül lassú. A 120 perc első fele elmegy a gát felrobbantásának előkészületivel (ez alatt azért van egy-két feszült pillanat), és az izgalmak sajnos a második félidőben sem fokozódnak, sőt a tempó még le is lassul. Innen a filmet, már csak  erős/egyedi hangulat, vagy  kiemelkedő szinészi alakítások menthették volna meg, a totális érdektelenségbe fulladástól. De nem tették. Igaz, a fényképezés szép, és a színészek sem rosszak, de egyik sem válik igazán emlékezetessé. Eisenbergről már szó volt (azért neki is van két erősebb momentuma), Fanningnak is vannak jó pillanatai, Saarsgard viszont a film felénél gyakorlatilag eltűnik.

A sötét húzásokban bőven volt benne potenciál, azonban ezeket olyannyira nem sikerült a rendezőnek kiaknáznia, hogy így az sem világos számomra, hogy egyáltalán miért forgatta le a filmet. Mégcsak az alacsony költségvetéssel sem lehet magyarázni, hogy miért lett ilyen semmitmondó és unalmas a végeredmény, hiszen rengeteg olyan alacsony költségvetésű filmet ismerünk, amelyeknek az alapötlete fele ennyire sem hangzik izgalmasnak, mégsem válnak unalmassá egy percre sem. (pl.: Locke, Clerks, Whiplash).

Persze lehet, hogy ismét bennem van a hiba, hiszen a nemzetközi kritikusok mind dicsérték a filmet. Nekem azonban halvány fogalmam sincs, hogy vajon mit láthattak benne. Pedig, próbáltam szeretni és a vetítés után, még sokáig kerestem, hogy mi is volt jó ebben a filmben, aztán ráeszméltem, hogy Eisenberg búskomor arcán és két izgalmasabb jeleneten kívül semmire sem emlékszem már  belőle. Nagyon furcsa élmény, olyan érzéssel kijönni egy filmről, mintha végig aludtad volna, a miközben tudod, hogy nem.

2/5

 

Pengék testvérisége – Xiu Chun Dao –r.: Yang Lu– 2014

A Sötét húzások annyira lefárasztott, hogy azután még egy Tarr Béla film is valóságos adrenalin bombával ért volna fel, így nem csoda, hogy az amúgy is kifejezetten pörgős Pengék Testvériségén marha jól szórakoztam. A történet középpontjában három birodalmi bérgyilkos (Chen Chang, Dong-xue Li, Qianyuan Wang) áll, akik megbízást kapnak, hogy likvidálják a korábbi császár egyik bizalmasát. Azonban a dolgok nem éppen a tervezettek szerint alakulnak, és hőseink egyre mélyebbre kerülnek a zsarolások és összeesküvések hálójában.

A kortárs ázsiai filmeknek (az anime műfaját és egy-két kultikusabb darabot leszámítva) itthon valamiért nincs nagy kultúrája, nagyon ritkán láthatunk hazai moziban kínai, japán vagy koreai alkotást, a többségüket pedig sajnos még DVD-n sem adják ki nálunk. Persze akár mennyire is szeretnénk, hogy több távol-keleti film legyen elérhető itthon, nem mehetünk el amellett a tény mellett sem, hogy az ázsiai kultúra merőben más a mienknél, és így az ott készült filmek többsége sem az amerikai vagy az európai néző igényei/elvárásai szerint készülnek.

Azonban a Pengék testvérisége nem ilyen. Yang Lu rendezése semmivel sem szórakoztatóbb kevésbé, mint egy nyugati képregényfilm (zenéje a például kifejezetten nyugatias). Persze a CGI kicsivel gyengébb (a látvány ettől függetlenül is pazar), mint a Marvel adaptácíók esetében, és a színészek is valamivel teátrálisabbak (ez a túljátszás azonban csak Shih-Chieh Chin esetében tűnik fel, de az ő karaktere meg részben, pont ettől lesz szórakoztató). A film végig pörög, egymást érik a látványosabbnál-látványosabb akciók, amelyek sok esetben jóval kreatívabbak, mint az amerikai blockbusterek gigantikus, de sokszor monotonná váló városrombolásai. A történet is viszonylag fordulatos, igaz ezek a csavarok nem túl meglepőek, viszont remek időközönként követik egymást, hogy folyamatosan átírják a karakterek viszonyát illetve a cselekmény irányát. (Ellenben viszont sok klasszikus távol-keleti mozival a Pengék testvérisége a nyugati nézőnek is végig könnyen követhető marad). A három főszereplő szintén remek, mert bár a karaktereik nem túl rétegeltek, de szerethető figurák, akiknek van jól érthető motivációjuk és múltjuk is.

Pengék testvérisége nem egy korszakalkotó, vagy különösebben mély, hanem egy kifejezetten élvezetes moziélmény volt számomra. Nyugodtan tudom ajánlani bárkinek, aki nemcsak egy lendületes, akciódús és humorban sem szűkölködő mozira vágyik, de a sokadik szuperhősfilm, vagy Halálos iramban epizód után kipróbálna valami – itthoni szemmel nézve- egyedibbet is.

 

4/5

Comments are closed.