Kabaréból tanulunk ma a leginkább

  Masteroff-Kander-Ebb  alkotása, a Kabaré eddigi tapasztalataim szerint az egyik leghálásabb színházi darab. Számos tulajdonsága igyekszik magába szippantani a nagyon nagy érdeműt, mégpedig meglehetősen hatásosan: akad itt ének, tánc, társadalmi és politikai kérdések, romantikus kalandok és vallási bonyodalmak, a 30-as évek füstös Berlinjében járva pedig egyre inkább érződik a változás szele, ami befolyásolja főhőseink életét. Ez szinte akármelyik közéleti szféra ölelésében emberére találhat, és úgy tűnik, most ismét eljött az idő, hogy világra jöjjön. Alföldi Róbert rendezésében a Budapest Bábszínház színpadán kelt életre Sally Bowles története. És itt a kérdés: kell ez nekünk? Ha kell, mikor, és főleg: hogyan? Az alkotók szerint kell, kétszer aláhúzva, füstösen, zenésen, kitekintősen, szembesítve. De jó-e ez nekünk?

11130203_1046662535348293_3846498782677293272_n

Fotó: Éder Vera

Cliff Bradshaw utazását, majd rövid kalandját követhetjük szemmel a helyi lokál népszerű táncosnőjével, Sally Bowlesszal. Ám ez több mint egy egyszerű kabaré. A történet szerint Berlinbe érkezünk, ahol már gyűlnek a felhők és lassanként magasodik az emberek feje fölé az új rezsim fenyegetése. A kabaré bárja szertelen, mindenféle gátlástól mentes és örökké pulzáló. Itt próbálnak túlélni főhőseink, akik nem is számítanak arra, hogy az élet többről szól, mint egy esti fellépés. Mégis csinálják, mert nincs más. Vagy mert nem akarják, hogy más legyen.

Alföldi olvasatában ma a legjobban a kabaréból, egy füstös szórakozóhelyen, őrült-nők-ketrecében tanulunk az életről. A gondom pedig nem is ezzel az állítással van. Meglehetősen erőteljes fellépésű és intenzív rendező lévén a lehető legegyenesebb módon és úton igyekszik tanítani a nézőt arról az életszemléletről, amit ő igaznak és hűnek érez. Ez pedig legkönnyebben ott működik, ahol szemtől-szembe, fájdalomcsillapító nélkül üvöltik a képünkbe, hogy min kellene változtatni. Például, egy melegbárban. Vagy most, Berlin utcáin, a Kabaréban. Az eredmény ismét elegáns, néhol pedig megnyugtatóan ön ironikus: nagyrészt ugyanazokkal a hatáselemekkel igyekszik bevonni a nézőt a világába, mint a tavaly bemutatott Őrült Nők Ketrecében. Igen, láttunk már ilyet. Hiába a hatásosság, ott marad az igény arra a szükségre, hogy más körítést, adalékot ismerjük meg.

553238_1046660188681861_8390977610668297643_n

Fotó: Éder Vera

Félreértés ne essék, Alföldi Kabaréja egy üdítően humoros, jól eltalált poénokkal, élénk díszlettel dolgozó (Zöldi Z Gergely), jól megkomponált koreográfiákkal (Gergye Krisztián) és látványelemekkel tarkított előadás, performance, ami egyszerre igyekszik kielégíteni a szórakoztatás és tanítás fogalmát, ez pedig kétségtelenül az első pillanattól kezdve sikerül is neki. A rendezőtől ez elvárt, sőt, megszokott. Most új műfajban, a bábok világában próbálta ki magát. (Remélhetőleg ez az alkotás elhozza majd a bábok reneszánszát, és jobban ráirányul majd a figyelem a művészet ezen ágára.)

Nem is lehet nagyot hibázni a darab választásával és színre vitelével kapcsolatban. A Kabaré magával hozza a rendkívül hatásos tulajdonságait: könnyen emészthető, élvezhető, mégis sokat mondó alapanyag, amire szinte bármilyen társadalmi közeg ráhúzható, ezzel egy időben pedig olyanok kegyét is elnyeri, aki csak a zenei élmény miatt ülnek az előadásra. Alföldi stílusában pedig ismét új életre kel: az interpretáció hatásos, de ami még fontosabb: hasznos.

Ám a kitűnő eredmény elérése nem csupán az ő vállán nyugszik. A Bábszínház eddig ismert művészei újabb oldalukról mutatkoznak meg, és kétség nélkül állíthatom, hogy remek munkát végeznek. Hadd kezdjem az egyik legkiugróbb teljesítménnyel: Bercsényi Péter mint a konferanszié, a karakter életre keltésének újabb változatát mutatta meg nekünk, és ez hatalmas teljesítmény. Keresztes Tamást és Joel Greyt követően nem kis fába vágta fejszéjét, de szerencsésen megugrotta az elvárásaimat. Előadásában az őrültség, tökéletes rendszerben felépítve, és a mögötte rejtőző, hatalmas munka áll: pontosan emiatt lett a végeredmény ennyire megragadó. Akkor teljesedik ki csak igazán, amikor Mórocz Adrienn oldalán kezd el énekelni: a bohókás, hóbortos karakter egyszerre erőteljes és férfias, ez pedig meglepő módon tökéletesen beleillik a fejlődéstörténetbe, lényegtelen a korábbi eltérés. Partnere Sally Bowles szerepében csakugyan meggyőző: fellépése biztos és megingathatatlan, szerepében biztos lábakon áll, a dalok előadásában őserő buggyan, a szemében vad tűz lángol, mikor életéről és sorsáról dönt, és búcsút int boldogságának. Tökéletes párost alkot Pallai Mara és Ács Norbert kettőse: Schultz úrként és Schneider kisasszonyként ők okozták az újabb meglepetést számomra. Kapcsolatuk melegének hátterében munkájuk összeszokottsága, harmóniája áll: a mély üzenetrendszer mellett ez az intim történet, melegség, majd tragédia rendített meg a legjobban. Pethő Gergő Ludwigja a közeledő változás tökéletes metaforája, amit a színész kiválóan érzékeltet. Szatory Dávid Cliff Bradshawként az, aki a kiváló szereplések mellett kissé eltörpül: jelen van, és keresi az útját, ám társai kiválósága miatt, főszerepe ellenére, kissé háttérbe szorul.

11156351_1046662778681602_293052063529158640_n

Fotó: Éder Vera

A rendezés két területen pulzál a leginkább: a közéleti reflektálás és a történet szexusának dübörgése váltogatja egymást, amely a hangsúly eltalálása mellett nem is volna probléma. Alföldi, hűen ideológiájához, ismét a magyar viszonylatokra helyezte a mondanivalót, és kétségtelenül egyértelmű célja volt ezzel. Ha még a 18-as karika ellenére (egy-két jelenet kivételével) nem is kaptunk túladagolást az erotikától, a mérleg nyelve újra a reflektálás oldalára dőlt. Ez egy ponton túl sok, főleg, hogy az értő közönség az első kitekintéstől veszi a lapot. Persze, kell az erő, az intenzitás, hiszen abból tanul a gyarló. Ám ha valami, akkor az egyensúly megtartása még ennél is fontosabb…

A Kabaré egy szórakoztató, humoros, néhol érzelmekkel és meggyőződésekkel túlöntött előadás, amit egy ponton mindenkinek látnia kell. Talán tényleg ezen a módon lehet a legjobban tanulni, ám Alföldit ismerve az eszköztár itt még korántsem merült ki. Hamar kiderült, hogy tehetséges Őrült Nőket, sőt, még bábokat rendezve is, és elfogadom azt is, hogy most, jelen pillanatban így lehet a legjobban mondanivalót megosztani velünk. Ám a sok konfetti, túlfűtött erotika és szenvedély után egyre jobban kikívánkozik belőlem, hogy klasszikust lássak megelevenedni. Nehezebb, árnyaltabb közlésmódot igényel. De Alföldi pontosan az a rendező, aki a Kabarén és a hozzá idomuló, darabhoz hű eszközökön kívül is képes nagyszerűt alkotni. Kíváncsian várom a folytatást.

Comments are closed.