Szenvedély híján – Closer kritika

Sorsszerűség? A végzet? Vagy tényleg vele van dolgunk? Valószínűleg ezek azok a nagy teátrális kérdések, amiket minden olyan ember feltesz magának, akinek már volt szerencséje vagy szerencsétlensége párkapcsolatban élni. A választ persze általában egy lélekzuhanás után tanulja meg az ember, de azt mondják, ezt meg kell tapasztalni, hogy  később értékelni tudjuk a jót. Vannak olyan darabok, amik meglehetősen nagy mélységekben keresik a válaszokat a fent feltett kérdésekre. A megtekintésük után az ember kénytelen-kelletlen magába zuhan, és felhánytorgatja boldog-boldogtalan múltját, hogy mit kéne mindebből megtanulni. Nem könnyű közel lenni sem egy másik emberhez, sem pedig önmagunkhoz. Az Átrium Filmszínház új bemutatójában, a Closerben ezzel a kérdéskörrel foglalkozik Radnai Márk rendező. Nézzük, mit tudott adni nekünk ez az előadás, amelynek külön érdekessége, hogy közönségfinanszírozásból készült.

A Closerben négy ember keresi a receptet a boldogságra, ellenszert a magányra, és útját a világban. Természetesen az a boldogság, amit ők annak hisznek, egyáltalán nem azonos azzal a szerfölötti örömmel, amit a társadalom valójában ennek az eufóriának tart. A vadászat stimulálja őket, nem pedig a szerelmük kiteljesedése, így azt a személyt sem tudják igazán értékelni, aki egyensúlyt hozna életükbe. Az eltaszítás érzelmi mélysége hajtja őket, nem pedig az állandósult öröm, amit egymásnak tudnának nyújtani. Így persze sosem képesek felismerni az igazi boldogságot, tovább sodrodnak az árral, és igyekeznek túlélni azt az embert próbáló folyamatot, ami mi úgy nevezünk, élet.

A darab története egy szerelmi négyszög mély szinopszisa. Egy ridegen valóságos történet négy, teljesen átlagos és gyarló emberről, akik a közelséget keresik, miközben éppen ők maguk azok, akik elérhetetlenné teszik azt. A történetben megvan a potenciál, hogy működhessen ezen a színpadon is: miközben valóban mély és küzdelmes emberi folyamatokról mesél, képes igazán >személyessé< tenni a mondanivalót, olyannyira, hogy a végére úgy érezzük, rólunk szól a vita és a mi életünket idézik meg.

Önmagában viszont a Closer jelenetek szintjén nem mondható kihagyhatatlan színházi élménynek: az esetek többségében egysíkúak és színtelenek, sokszor megakadnak, és próbálnak erőre kapni. Ez gyökerezhet a rendezői utasítások lendület vesztéséből, vagy a sokszor megrágott csont témából is.  Igazi értelmét csupán a legutolsó jelenet mélységéből és erősségéből nyeri el, addig a felvázolt női-férfi kapcsolat tragikuma közel sem éri el azt a hatást, amit a rendező nyilvánvalóan célul tűzött ki. Ez pedig azért sajnálatos, mert drámaiság szempontjából az alapanyag és történet tudna sokkolni minket annyira, hogy megrendítsen minket a megjelenő kapcsolatok tragédiája.

A színészek közül is csupán Anger Zsolt tudott meggyőzni, ami meglepő a történet drámaisága szempontjából, hiszen ő a komikus oldalát képviselte az előadásnak. Ebben a tekintetben viszont Larryje a Closer mozgatórugója, az a katalizátor, amely képes beindítani az eseményeket, őszintén kimondani azokat a véres szavakat, és mindezek után is nevetésre késztetni a nagyérdeműt. Bár a színész ötvözni kívánta karaktere érzelmi sebzettségét humoros oldalával, inkább utóbbi volt az, ami dominált. Partnere Dobó Kata, aki az erős és független nő álarca mögé bújva igyekszik leplezni lelki sebeit, amelyek állandóan visszahúzzák a múltba. Osváth Judit a fiatal Alice, aki erős kisugárzásával ragadja meg a férfiakat, annak ellenére, hogy ő is súlyos gondokkal küzd, ezekkel pedig újra és újra szembe kell néznie. Az ő szerelme Kovács Ádám figurája, akit elvarázsol a lány szépsége, és életének fordulópontjai ellenére mindig visszatér hozzá. Még akkor is, ha ez korántsem válik előnyére.

Az előadásból hiányzik ennek az érzelmiségnek az igazán fájdalmas kegyetlensége, a perzselő és néha bántó kémia, az, ami annyira valóságossá tudta volt tenni ezt a történetet a színpadon. Ez a szenvedély tudta volna pulzálóvá, szembesítővé tenni az előadást. Ennek híján a Closer se nem gyógyír a gyarlóságunkra, sem pedig tanmese a hibákról, amiket másokkal, illetve önmagunkkal szemben követünk el.

Larry: Anger Zsolt
Anna: Dobó Kata
Dan: Kovács Ádám
Alice: Osváth Judit

Magyar szöveg Upor László
Látvány: Cseh Renátó
Dramaturg: Ivanyos Ambrus
Jelmez: Juristovszky Sosa
Produkciós vezető: Zágoni Nóra
Asszisztens: Magócs Nikolett

Rendező: Radnai Márk

  • Pingback: billigt internet bredbÃ¥nd()

  • Pingback: Apartments For Rent()

  • Tuomas Eramajaarvi

    Nagyon egyetértek a kritikával, és én még erősebb szavakkal ecseteltem volna a színészi játék hiányát. Dan és Anna megszemélyesítése nagyon nem sikerült, gyakorlatilag a felolvasás szintjén mozgott a két színész játéka. Nagy csalódás volt. Azt kell mondanom, hogy ez esetben még a színész választás sem volt jó, az meg a rendező hibája.