“Az ember a hibáiból többet tanul, mint a sikereiből.”

Cannes-ban kiemelt figyelmet kap idén a magyar film: a grandiózus fesztivál versenyében Nemes László Saul fia című drámája szerepel, de a fesztiválon bemutatták a Szegénylegények felújított verzióját is. A tavaly elhunyt Jancsó Miklós emlékének legközelebb Frankfurtban állítanak emléket egy három napos retrospektív programmal, ami a rendező külföldi ko-produkcióira koncentrál.  A programsorozaton meghívott vendégként a rendező egykori alkotótársai is jelen lesznek. Kende János operatőrrel (Csend és kiáltás, Szerelmem, Elektra) beszélgettünk, elsősorban a Jancsó Miklóssal közös munkáiról.

KultOn: Jancsó Miklós filmjeiről gyakran azt tartják, hogy nehezen befogadhatóak és ez elriasztják a nézőket, Te erről mit gondolsz?

K.J.: Az, hogy ki, hogyan értékeli a filmeket, amiket készítek, különösebben nem érdekelt. Az első közös filmünknél, a Csend és kiáltásnál, még foglalkoztatott, de azóta már nem. A filmmel való kapcsolat számomra véget ért, amikor a kópiát dobozba helyezzük, esetleg elmentem a bemutatóra meghajolni. A nézőszám nem érdekelt régen, ahogy most sem. Fontosabbnak tartok tíz értelmes nézőt, minthogy összejöjjön egy nagyobb bevétel, ami még a jónak számító nézettség esetében is megközelítőileg a film elkészítési költségeinek egy negyedét hozza vissza. Igazi kritikai élményeim az egyetemi évekhez fűződnek, amikor kisebb, szakmai közegben megbeszéltük a filmeket.

KultOn: Jobban inspirál a kritika, mint a dicséret?

K.J.: Egy operatőrnek egy kritikában a dicséret két mondat. Operatőri szempontok szerint egy-két kivételes esetet leszámítva – nem szokás elemezni egy filmet. A kritika tehát nem az én történetem, de az igaz, hogy amikor a Timesban megjelent egy cikk a Szerelmem, Elektráról, amelyben David Robinson azt írta, hogy a világ egyik legjobb operatőrének tart, az nagyon jól esett. Először Velencéből hazafelé jövet hallottam a méltatásomat a film kapcsán, még olasz területen. Először a nevemet ismertem fel, egy darabig megijedtem, hogy nevemet hallottam, azt hittem ez bajt jelent, mert épp akkor volt Konrád Gyuriék politikai ügye, ezért hallgattam a Szabad Európa rádiót. Amikor továbbhallgattam megnyugodtam, mert meghallottam, miről van szó. Elárulhatok azonban egy titkot: az osztálytársaimnak azt mondtam az egyetemen, hogy elkezdem terjeszteni magamról, hogy nagyon jó operatőr vagyok és amikor majd a Times lehozza ugyanezt, akkor majd senki nem fogja tudni, hogy én kezdtem el terjeszteni. Nagyon örültem, hogy ez végül tényleg így alakult.

KultOn: Jancsó Miklós az interjúiban gyakrabban emlegette Hernádi Gyulát alkotótársaként, míg az operatőröket kevésbé emeli ki. Mi ennek az oka?

K.J.: A Jancsó-filmeknek nem a forgatása volt az alkotói folyamat, hanem az azt megelőző három-négy hónapos beszélgetések, ahol Hernádival egyeztették, ha nem is forgatókönyv-szerűen, de lényegében azt, hogy miről szól a film. A találkozóikon gyakran jelen voltam, magáról a filmről utána már Miklóssal nem nagyon beszélgettünk.

KultOn: Úgy érted a forgatás helyszínén már a tartalom nem került szóba?

K.J.: A forgatáson a megvalósítással kapcsolatban beszéltünk, a film lényegi üzenetéről vagy meseszövéséről már nem kellett. Amennyit tudtam róla azt Miklós és Hernádi az Interkontinentálban és az Astoria Szállóban tartott beszélgetésein tudtam meg.

Szerelmem_e0004

Törőcsik Mari a Szerelmem, Elektra c. filmben

KultOn: Egy olyan kompakt filmet tekintve, mint a Szerelmem, Elektra ez szinte hihetetlennek tűnik. A történetmesélés elképesztően vizuális és kameraközpontú. Úgy tűnt nagyon egymásra vagytok hangolódva.

K.J.: Az még egy olyan világ volt, amikor nem volt visszajátszási lehetőség a kamerákon; Miklósnak meg kellett bíznia bennem a képet illetően. Tulajdonképpen a Szerelmem, Elektra volt a legtökéletesebb darabja annak a fajta Jancsó-filmnek, aminek a Csend és kiáltás és a Csillagosok, Katonák voltak az első darabjai. Az Elektra készítése közben váltam igazán felnőtté. Akkor már pontosan tudtam, hogy mit szeretne Miklós és mit szeretnék én. Egyre bonyolultabb technikai eszközökkel, kránnal, tizenkét perces beállításokkal dolgoztunk, de beszélgetni nem kellett, mert erre a filmre már minden összeállt.

KultOn: A Szerelmem, Elektra esetében hány felvételt készítettetek egy snittre?

K.J. Általában az volt a szokás, hogy egy tizenkét perces beállítást egy napig gyakoroltunk, ami nemcsak gyakorlást jelentett, ennyi idő alatt kellett feltenni a mozgásokat és kigyakorolni őket. Ezután három-négyszer vettük fel és általában a második és a harmadik volt jó. Az első tele volt technikai hibával, az utolsó pedig általában már nagyon mechanikus volt.

Előfordult például az Allegro barbaróban – ahol alig győztük nehezíteni a saját életünket -, hogy nyolc napon keresztül vettünk egy képet. Az első napi felvétel ugyan tökéletesre sikerült, de sajnos az egyik szereplő beállt az egyik ablakkeretbe és fényképezett. Ezt ma már nem lenne gond, digitálisan javítható, akkor (szerk.: 1979) még nem lehetett. A felvétel ott még azzal volt nehezítve, hogy a nyolcadik percben egy ejtőernyős válogatottnak kellett a megfelelő helyre ugrania, mindezt naplementekor. Ezt a háromszáz méteres beállítást nyolc napig forgattuk, de a végén már minden szereplő, annyira tudta a feladatát, hogy az egész beállítás két és fél perccel rövidebb lett, mint az első felvétel.

KultOn: A filmek vágásánál jelen lehettél?

K.J. : Bementem a vágószobába, de inkább barátilag. Sokat nem számított a jelenlétem, hiszen ezeknél a hosszú snitteknél, a vágás már nem változtatott sokat az anyagon. A hangi utómunka sokkal többet hozzáadott, ezeket a filmeket mindig utószinkronizáltak.

KultOn: Kinek a munkássága inspirált, amikor Jancsóval dolgoztatok?

K.J.: Beszélgettünk könyvekről, filmekről, de számomra az inspiráció alapvetően technikai jellegű volt. Például amikor találtam egy kamerát, aminek a kazettájába tizenkét percnyi film fért el az öt helyett vagy amikor bevezettük, hogy ne csak egy magasságban, sínen menjen a kamera a fahrtkocsin, hanem azon legyen egy kis daru is, mindig kicsit komplikáltuk az életünket. Amikor végre a Zsarnok szívének készítésénél bejött a televíziós kivezetés és végre Miklós láthatta, hogy mit fényképezünk az megint egy másfajta munkamódszer volt, mert nem az először vetített anyagnál vitatkoztunk. Nekem ezzel az újítással könnyebb lett a munkám, mert Miklós rögtön elmondhatta a véleményét, hogy szűkebb, tágabb legyen a kép.

sirokko

Jancsó Miklós és Kende János a SIROKKÓ forgatásán 1968-ban, fotó: Szóvári Gyula

KultOn: Tanítasz az SZFE-n, amikor osztályod indul részt veszel a felvételizők kiválogatásában. Ilyenkor milyen szempontok szerint döntesz?

K.J.: A felvételi egy hosszadalmas folyamat, három hónapig tart. Az elején sokan kiesnek az általános műveltségi teszten, aztán a felvételi felénél elkezdünk beszélgetni és vizsgálni a hozott anyagokat. Orr kell, ahhoz, hogy meg lehessen érezni a tehetséget és van egy-két ember, akiről rögtön sugárzik a vizuális gondolkodás, belőlük van kevesebb, általában egy-kettő egy osztályban. Van akinél ez nem egyértelmű, a felvételi során a bizottság megvitatja a döntést. Én ilyenkor javaslatokat teszek, majd meghallgatom a többiek véleményét. Az utolsó két emberről már komoly viták zajlanak.

KultOn: Milyen emberi tulajdonságokkal kell egy jó operatőrnek bírnia? Te például fiatalabb voltál Jancsó Miklósnál mégis elfogadott operatőrnek.

K.J.: Húsz évvel voltam fiatalabb nála. Nehéz megfogalmazni, mi a jó munkaviszony titka. Miklósnak például nem kellett megmondania nekem, ha valami jó volt. Nem kellett sem egymást, sem saját magunkat dicsérnünk, csak azt néztük, hogy elrontottunk – e valamit és ha igen, azt, hogyan tudjuk javítani. Persze vannak olyan rendezők, akik igénylik az operatőrtől, hogy felvétel után valami fenségeset mondjon, de én erre alkalmatlan voltam. Ez alkat függő. Olyan, mint a szivarozás: van, aki a legrosszabb típust szívja, van, aki a legjobbat, de a szivardoboz ugyanaz. Mi Miklóssal nagyon összepasszoltunk, amiatt, hogy nem dicsértük egymást. Olyannyira nem, hogy amikor már nem dolgoztunk együtt, de nagyon jóban voltunk, Csákány Zsuzsa, mondta Miklósnak, hogy “Te még soha nem mondtad a Kendének, hogy jó”. Miklós visszakérdezett, hogy ez tényleg így volt-e, mire mondtam, hogy igen, de ez nem baj, mert tudtam, hogy elégedett volt, hiszen elhívott a következő filmekhez. Nekem nem hiányzott a dicséret, neki nehezére esett volna. Egy francia operatőrtől mellett tanultam, aki amikor leszállt a kamera mellől, mindig csak annyit mondott, hogy “pas mal” azaz “nem rossz”. Nekem ez az attitűd nagyon tetszik, de arra nincs recept, hogy melyik rendezőnek, mi a megfelelő.

KultOn: Fontosnak tartod az operatőr és a rendező közti jó kémiát. Próbálod nyomni a diákjaidat afelé, hogy közeledjenek a rendező felé?

K.J.: Nem, a diákjaimat a szabadság felé terelem. Azt szeretném, hogy mindig szabadon gondolkozzanak és a saját elképzeléseiket próbálják megvalósítani. Az oktatásban egyáltalán nem vagyok sikerorientált. Egyáltalán nem érdekel, hogy el van rontva, vagy nem sikerült egy vizsgafilm. A tapasztalatom az, hogy az ember a hibáiból többet tanul, mint a sikereiből. Én fel tudom sorolni a főiskola óta lerontott beállításaimat, a szép és jó beállítások nem mindig maradnak meg. Annyira nem, hogy néha a tévében látok egy ismerősnek tűnő filmet és kiderül, hogy én fényképeztem. Sára Sándor mesterem mellett sokat voltam segédoperatőre, az Apában, a Tízezer napban, Sodrásban. Sanyi a képekről egész máshogy gondolkodott, ő egy geometrikus világot álmodott, azt szerette csinálni. Ez a kompozíciós rendszer tőlem távol állt, de mégis, mind a mai napig jóban vagyunk. Sőt, olyan is volt, hogy szerepet cseréltünk, például a Vízkereszt című filmjében, amelyet rendezett is, én vettem fel a geometrikus képek egy részét, míg ő kísérte a szereplőket kézikamerával.

KultOn: A Nouvelle Vague-ból azért következik, amit Ti csináltatok Jancsó Miklóssal: szabadon mozgó kamera, szabad történetmesélés…

K.J.: Következik, de Miklósnál egy beállítás nem egy egyidejű dolog: ki lehet lépni a film addigi világából, vissza lehet lépni; meg lehet halni benne, fel lehet támadni; elkezdődhet a huszadik században és véget érhet a tizenkilencedikben. Egy tíz perces snitt nem a valós idő szerint működik, hanem egy gondolatokból összehordott absztrakció.

tumblr_nkzso3QdSV1u0ngmzo1_500

KultOn: Követed a filmes újdonságokat, szaksajtót?

Kende János: Szaksajtót kevésbé, de azért követem a filmes újdonságokat. Ezt nem is tehetném másként, hiszen operatőri versenyeken zsűrizek és szakmai kuratóriumok döntőbizottságaiban voltam tag. Szerencsére ilyenkor operatőri szempontból kell vizsgálnom a filmeket és egyéb dolgokon át tudok futni. Az operatőri munka általában akkor is lehet jó, ha maga a film nem az.

KultOn: Nehéz volt a karriered egy pontján áthelyezkedned a tanári, értékelői szerepbe?

K.J.: Nem, ezt már elég rég megtettem. Sok éves tapasztalatom van, mert voltam az NKA-ban és az MMA-ban is kuratóriumi tag, így rengeteg forgatókönyvet olvastam. Soha nem okozott nehézséget értékelést mondanom, sőt, általában hamar kimondom, ha nem tetszik valami.