Tévéajánló: A fiú és kutyája

A fiú és a kutyája (A Boy and His Dog), színes, magyarul beszélő, amerikai sci-fi vígjáték, 91 perc, 1975, Rendezte: L.Q. Jones 

Vetítik: Június 3. (Szerda) Film Mánia – 23:10 (Ismétlés: Június 6. (Szombaton) – 01:25, illetve D1 TV Június 5. (Péntek) -22:15)

Egy lehetséges atomháború (vagy bármilyen hasonló méretű világégés) gondolata, nem csupán azért tölt el félelemmel, mert az emberiség többségének biztos pusztulását okozná, hanem azok miatt is, akik túlélnék az armageddont. Ugyanis a pusztításnak nem csupán, az emberek, a környezetünk, az infrastruktúra, hanem a civilizációs normáink is áldozatul esnének. A visszatartó erők megszűnésével, pedig eljön a pszichopaták, és ösztönlények által uralt világ, ahol azok, akiket a barbár viselkedéstől nem csak a társadalmi szabályok tartottak vissza, vagy elpusztulnak, vagy pedig állattá válnak maguk is.

Legalábbis ezt a tanulságot szűrhetjük le az elmúlt harminc év posztapokaliptikus, és diszutópikus filmjeiből, az Országúti harcostól kezdve a The Walking Dead legújabb évadáig bezárólag. Persze nem a Mad Max második része volt az első film, amely egy a társadalom összeomlása utáni világot vázolt fel számunkra, viszont ez hozta be a köztudatba, azt az amorális, sőt kifejezetten barbár fosztogatóktól hemzsegő atomsivatag képét, amelyet aztán annyian lemásoltak, hogy, ha valaki találkozik a posztapokaliptikus jelzővel, akkor nagy valószínűséggel a George Miller által felvázolt jövőképre asszociál legelőször. Csakhogy kevesen tudják, de nem az ausztrál rendező zseni volt az, aki először vitte vászonra az atomháború utáni világ (morális) kietlenségét. (Viszont a punk és meleg báros divatot ötvöző, személyre szabott kocsikkal száguldozó neo-barbár hordákat kétségtelenül, ő adta a közösbe, és azt sem titkolta soha, hogy többek közt jelen írásom tárgya ihlette.)

Hiszen, a méltatlanul kevesek által ismert 1975-es Fiú és kutyája kerek négy évvel előzte meg Max Rockatansky első mozgóképes felbukkanását. Aki pedig a cím alapján, valami mézes-mázos Disney TV filmre gondol, az messzebb, sem járhatna valóságtól. Ugyanis L.Q. Jones rendező (Sam Peckinpah állandó színésze) kifejezetten cinikusan és jóval szatirikusabban nyúlt a témához, mint ausztrál kollégája. Filmje egyszerre elkeserítő jövőkép, és maró gúnnyal ábrázolt társadalomkritika, az amerikai kertváros és a W.A.S.P (azaz az amerikai fehér, angolszász, protestáns) közösség hamis idillijéről.

kutya

Történetünk szerint a negyedik világháború után járunk, melynek következtében a föld szinte lakhatatlanná vált. Az emberiség maradéka vagy a sivatagos felszínen, vagy pedig a földalatti kolóniákban próbál túlélni. Míg fent az életbemaradás kulcsa leginkább a fosztogatás, és guberálás, addig a felszín alatt az egyéniség feladása, és a rezsimnek való behódolás. Címszereplőink Vic (Don Johnson), és telepatikus képességekkel rendelkező kutyája Blood az előbbi világban próbálnak boldogulni, napról-napra ételre, illetve nőre (szexuális kielégültség céljából) vadászva. (Mi ezen olyan meglepő? Egy 19 éves srácot most sem motivál más.)

A fiú és kutyája már alapját (és főleg főszereplőjét) tekintve élesen eltér a hasonló felütésű filmektől. Hiszen, míg azokban a teljes kilátástalanság, a számtalan fosztogató, és erőszaktevő ellenére is van valami, ami végül reményre adhat okot. Valami olyan apróság, ami visszaadhatja a nézőnek, az emberiségbe vetett hitét. Legyen ez egy kis békés közösség, egy hős, de minimum egy anti-hős, aki bár látszólag magasról tesz a dolgokra, a film végén mégis a morálisan helyes döntést hozza meg. Jones (aki Harlan Ellison novellájából adaptálta a történetet) világát azonban a totális nihil uralja, az ő hőse semmiben sem jobb, azoknál a banditáknál, akik a nyitójelentben csoportosan megerőszakolnak, és megölnek egy nőt. Honnan tudjuk ezt? Onnan, hogy az elkövetők tovább menetele után szomorúan konstatálja, hogy végeztek a nővel, pedig még „háromszor-négyszer is lehetett volna használni”. Ez (és a még ennél is groteszkebb, illetve nihilistább záró képsorok miatt) a filmet minimum annyian minősítették nőgyűlölő szemétnek, mint, ahányan a Mad Max: A harag útját feminista kiáltványnak. Azonban szó sincs itt a hím(vagy bármilyen egyéb)sovinizmus éltetéséről, csak arról, hogy ebben a világban (nemre való tekintett nélkül) az erősebb vagy elpusztítja, vagy pedig saját céljaira eszközként használja a gyengébbet. A nő megerőszakolása csak ennek az egyik formája, de vannak férfi rabszolgák, és olyan női karakter is, aki pedig főszereplőnket manipulálja, a saját céljai érdekében. (Az ez utóbbit játszó bájos Susanne Benton színészileg is méltó párja a főszereplő párosunknak)

bunker

Így jutunk el a játékidő második felében földalatti kolóniák világába, amely a felszínhez hasonlóan kegyetlen. Igaz, látszólag mindenki boldog, és egyenlő, de ha kicsit is különbözöl, nem százszázalékosan értesz egyet a közösségi irányelvekkel, vagy csupán véletlenül elkövetsz, egy apró kihágást akkor máris mehetsz a „farmra”. A bíráid (és ítéleted végrehajtói) pedig mossák kezeiket, hiszen a „nagyobb jóért” még a legembertelenebb eszközök is bevethetőek. Individuumnak lennie egy brutális anarchiában, vagy pedig zombiként élni a biztonság illúzióját kínáló diktatúrában. Jones olvasatában nincs középút, ha az emberiség nem is tudja önmagát teljesen kiirtani, legalább az emberiességét pusztítja ki maradéktalanul. Egy ilyen világban az tényleg csak a kutya lehet az ember legjobb barátja.

Don Johnson fiatalkora ellenére karrierje egyik legemlékezetesebb alakítását nyújtja. Nem kis kihívás volt számára a szerep, hiszen a film nagy részében egy kutyával beszélget, a játéka mégis hiteles, és energikus. Simán elhisszük neki, hogy képes kommunikálni, az ebbel.  A showt, azonban mégsem ő, hanem a partnerre hangját adó Tim McIntire (aki a film vége főcímdalát is jegyzi) lopja el. Az ő sztoikus magatartása és cinikus szövegei, remek ellenpontként funkcionálnak Johnson lobbanékony, leginkább a „farkával gondolkodó” tinédzser karaktere mellett.

csereváros

A film atmoszférája azonban koránt sem olyan sötét, és komor, mint ami a fentiekből következne, sokkal inkább gunyoros, és cinikus. Éjfekete humorú szatíra, melynek groteszk és roppant egyedi atmoszférája van (erre a sokszínű zenei világ is rátesz egy lapáttal).  John Arthur Morrill fényképezése hemzseg az emlékezetes snittekből, ráadásul az alacsony költségvetés sem szembetűnő, a romokból és szemétből épült „csereváros” (ahol konzerv a fizetőeszköz, és ősi kópiákról vetíttetnek pornófilmeket) kifejezetten jól lett megépítve, illetve a szereplők rongyos viselete is sokkal realisztikusabb, mint a Mad Max szereplőinek bőr fétise. (Sőt, még egy meglepően feszült akciójelenetre is futotta, amely csak hozzá ad a film sokszínűségéhez)

A Fiú és kutyája tele van remek ötletekkel és szkeccsekkel, azonban túlságosan groteszk, és cinikus ahhoz, hogy maradéktalanul elnyerje mindenki tetszését. Én azonban, már csak azért is ajánlom a megtekintését, mert egy olyan film, amelyhez hasonló nem sok van (már, ha van-e egyáltalán). Fallout rajongóknak pedig különösen ajánlott a megtekintése, hogy lássák, honnan is ered kedvenc posztapokaliptikus videojáték sorozatuk.

1976_movie_poster_for_the_movie_'a_boy_and_his_dog'