Underrated: A komédia királya

Hosszú kihagyás után visszatér Underrated rovatunk, melynek keretében elfeledett, alulértékelt, illetve (főleg itthon) kevéssé ismert filmeket vesézünk ki.

Amerika a lehetőségek hazája, ahol bármit elérhetsz, ha hajlandó vagy elég keményen megdolgozni érte. Az lehetsz, ami csak szeretnél. Legalábbis ezt szeretnék velünk elhitetni, de sajnos tudjuk jól, hogy az élet legtöbbször nem így működik. Különösen igaz ez a média világában. Elég megnézni bármelyik kereskedelmi televíziós tehetségkutató műsort, és rögtön látjuk, hogy a hangsúly már régen nem a tehetségen, sokkal inkább a jól eladható háttérsztorin van. Ha az ember komoly sikereket szeretne elérni a show buissnes világában, az sajnos gyakran inkább a kapcsolatokon, nem pedig a kemény és kitartó munkán múlik. Meg aztán az sem árt, ha az embernek van egy kis szerencséje is.

A komédia királya főhősének azonban más elképzelése van erről. Robert Pupkin (Robert De Niro) legnagyobb álma, hogy sikeres stand up komikus legyen. Kapcsolatok híján azonban egyetlen járható út maradna a számára, hogy beteljesítse az álmát: ugyanaz az út, amelyen az összes többi amatőr komédiás kénytelen végigmenni. Azaz, hogy alulról kezdve végigjárja a szamárlétrát. Ő azonban túl jónak tartja magát ahhoz, hogy bárok és klubok amatőr estjeire pazarolja a tehetségét. Ugyanis ezek nem méltó helyszínek a komédia királyának. Egyetlen egy helyen lenne hajlandó fellépni: a népszerű műsorvezető és személyes példaképe Jerry Langford (Jerry Lewis) talkshowjában. Úgy véli, hogy ha ott lehetőséget kapna a fellépésre, akkor azzal együtt végre megkapná azt a hírnevet és elismerést, amire mindig is vágyott. A média világában azonban Pupkin egy senkinek számít, senkiket pedig általában nem szoktak meghívni az ország egyik legnézettebb televíziós műsorába. „Hősünk” azonban hajthatatlan, így végül kénytelen egy drasztikus megoldáshoz folyamodni annak érdekében, hogy megkapja a “megérdemelt” 15 perc hírnevét…

Robert De Niro a komédia királya című filmben

Robert De Niro a komédia királya című filmben

Martin Scorsese-t sokan a gengszterfilmekkel azonosítják, részben jogosan is, hiszen a zsáner legnagyobb klasszikusai közül nem egyet neki köszönhetünk, illetve ezen alkotások némelyike az ő életművében is kiemelt jelentőséggel bír. Mégis hiba lenne, ha csupán mint a gengszter filmek mestereként hivatkoznánk rá, hiszen egy meglehetősen sokoldalú rendezőről van szó, aki annyi különböző műfajban próbálta ki magát (többnyire sikerrel), hogy nem szolgált rá a beskatulyázásra.

Ennek a sokoldalúságának pedig remek példája a – többi klasszikusához képest – méltatlanul elfeledett és keveset emlegetet fekete humorú szatírája, a Komédia királya, amelyet szinte közvetlenül két olyan halálosan komoly (és elég komor) alkotás után készített el, mint a Taxisofőr, és a Dühöngő bika. Ám a könnyedebb hangulat korántsem ment a tartalom rovására, hiszen ez az 1980-as rendezése olyan nagyszerű görbe tükröt tart a celebkultusz intézménye elé, amelybe még ma is megéri (sőt, kifejezetten ajánlott) belenézni.

Ellentétben legtöbb filmmel, mely a média világát állítja penge élre, a Komédia királya elsősorban nem a sztárokról (vagy kapzsi producerekről szól), hanem azokról az átlagemberekről, akik egyszerre rajonganak vallásos áhítattal kedvenceik iránt, és közben mégis úgy kezelik őket, mint ha a saját tulajdonuk lennének, akik csak azért élnek, hogy a nap huszonnégy órájában őket szórakoztassák. Van a filmben egy jelenet, amely mindennél jobban mutatja be, hogy általában miként viszonyul az átlagember a sztárhoz. Ebben egy telefonáló rajongója leszólítja az utcán, hogy autogramot kérjen tőle. Ezt kérését ő készségesen teljesíti is, viszont arra már nem marad ideje, hogy a telefon túloldalán lévő személyt is elszórakoztassa. Erre az a nő, aki egy pillanattal korábban, még a „legnagyobb rajongója” volt, a legcifrább káromkodásokat és átkokat vágja a fejéhez. Mert mégis mit képzel ez az ember, hogy szeretne magánéletet élni, ahelyett, hogy velem a RAJONGÓVAL – akinek a sikerét köszönheti – foglalkozna? Langford zaklatott, és nyugtalan magánélete totális ellentéte annak, ahogy Pupkin elképzeli a sztárok világát. Hiszen az természetesen csak móka és kacagás lehet, ahol mindenki kizárólag az ő kegyeit keresi. Scorsese nagyszerűen keveri a képzeletet a valósággal, úgy, hogy a film mégis könnyedén követhető marad. A kettő közötti kontraszt pedig emlékezteti a nézőt arra, hogy a sztárok is csupán hús-vér emberek, akiknek pont olyan hétköznapi problémáik lehetnek, mint az átlagembernek. Illetve, hogy a hírnévvel járó szüntelen nyilvánosság, bizony képes megkeseríteni az ember életét.

Robert De Niro és Jerry Lewis kartonmása a Komédia királya című filmben.

Robert De Niro és Jerry Lewis kartonmása a Komédia királya című filmben.

Lewis kiváló a folyamatos rajongói zaklatásokba belefáradt komikus szerepében, aki a valóéletben totális ellentéte annak, mint amit a televízióban mutat magáról. Hasonlóan remek Sandra Bernhard is, aki még a Pupkinnál is megszállottabban rajong a műsorvezetőért, akit folyamatosan zaklat, és bármit megtenne, hogy a közelébe kerüljön.

Persze a show-t most is Robert De Niro lopja el,  aki egyszerűen lubickol  Pupkin szerepében. A komédia állítólagos királya, nem kevésbé zakkant figura, mint Travis Bickley, csak míg a Taxisofőr főhőse többnyire visszahúzódó és antiszociális, addig Pupkin a karakter tökéletes ellentétje.  Egy harsány, jópofáskodó és levakarhatatlan figura, aki csak azt hallja meg, amit szeretne. Tipikusan olyan karakter, aki filmen kifejezetten vicces, ám a valóéletben nem szívesen találkoznánk vele, hiszen a bohókás külső/viselkedés valójában egy levakarhatatlan és gátlástalan pszichopatát rejt. Akit csak és kizárólag a saját célja érdekli. Aztán végül a történet mégiscsak őt igazolja. Na persze nem azért, mert tényleg olyan vicces, mint amilyennek hiszi magát (ez igazából nem is számít), hanem mert végre nem csupán egy senki, hanem van mögötte egy jól eladható történet is. Úgy néz ki, mégis működik az amerikai álom, csak gátlástalannak kell hozzá lenni.  (Már, ha hiszünk Scorsese-nek ugyanis a fináléban már végleg elmosódik a határvonal valóság és képzelet között). De Niro pedig ugyanolyan mesterien alakítja ezt a karaktert, mint a már fentebb említett taxisofőrt. Nem is csoda, hiszen vitathatatlanul generációjának (egyik) legnagyobb színésze, és ezen még azzal sem tudott változtatni, hogy az elmúlt évtizedben főleg középszar vígjátékokban haknizott.

Persze hiába a kiváló rendezés, és a nagyszerű színészek, ha nem lenne egy bivalyerős forgatókönyv, mely jó alapot szolgáltat. Ezt Paul D. Zimmerman készséggel szállította. Ha pedig a kedves olvasónak semmit sem mond neve, az egyáltalán nem meglepő, lévén, hogy forgatókönyvírói karrierje során csupán három filmen dolgozott, melyek közül a Komédia királya messze kiemelkedik. Ez egy olyan sztori, amiért más írók a komplett filmográfiájukat elcserélnék. Zimmerman-nek sikerült megoldania, hogy a (fekete) humor ellenére a cselekmény (mely egy pillanatra sem ül le) valóságosnak hat.  Hiába az abszurd szituációk, mégis úgy érezzük, hogy ez a történet akár napjainkban is megeshetne. Én speciel abszolút nem lepődnék meg, ha holnap Robert Pupkin képe köszönne vissza a Blikk címlapjáról. A film amúgy annak ellenére is kifejezetten pörgős, hogy a fényképezés és a vágás kevésbé mozgalmas, illetve sokkal több a hosszú beállítás, mint a rendező korábbi filmjeiben.

Mindezeket figyelembe véve teljeséggel érthetetlen számomra, hogy egy ilyen kiválóan írt, rendezett és eljátszott filmnek miért nincsen meg az az ismertsége, mint a Scorsese-De Niro páros többi remekművének, főleg, hogy talán ez a legszórakoztatóbb közös munkájuk. (Végtelenül elkeserít az is, hogy nálunk a mai napig nem jelent meg DVD-n.) A komédia királya sosem volt olyan aktuális, mint manapság.