A párkapcsolati konvenciók disznóvá változtatnak

A The Lobster egy olyan furcsa világban játszódik, ahol a társadalom problémaként kezeli azt, ha valakinek nincs párja, miközben a másik oldalon militáns szinglik nem nézik jó szemmel, ha valakivel smárolsz, szexelsz, főleg, ha még össze is jössz vele. Ismerős?

Egy nagyon különleges és furcsa világban és korban élünk mi jelenleg, hisz bár az ismerkedésnek kialakultak merőben új formái a Tinder jobbra- és balrahúzós megoldásától kezdve a megcsalós oldalakon át egészen az “akad valaki a közelben, aki dugna velem?” alapon működő appokig, vagy a sima párkeresős oldalakig. Ma már a legtöbb dolog online zajlik, és még azelőtt megtudhatjuk valakiről az internet segítségével, hogy hol nyaralt eddig, milyen zenét szeret, mik a kedvenc filmjei, mik a hobbijai, vagy éppen mit gondol az aktuálpolitika különböző eseményeiről, hogy személyesen találkoznánk vele, és rendesen megismernénk őt. Ha úgy tetszik, kényelmesebb lett az ismerkedési és párkeresési szakasz, mindeközben a társadalom még mindig ragaszkodik ahhoz, hogy az egyénnek párt kell találnia és családot alapítania, lehetőleg gyerekkel.

Az interneten tonnaszámra találunk cikkeket, posztokat, véleményeket, amik a szingliséget, mint életmódot tálalja, amit veszélyesnek, elítélendőnek tart. Ezek a cikkek a szingliket többnyire nőként azonosítja, akiknek nyilván műkörmük van, nyilván nevetségesen kis méretű kutyájuk, és nyilván egész nap a plázában nézegetnek ruhákat. És ezek még az extrém ostobák, ott vannak az apró, kisebb, ártalmatlanabb célzások szülőktől, hogy mikor hozunk már valakit haza, barátoktól, akik mindenképpen össze akarnak hozni valakivel, meg úgy alapvetően az emberek, akik áldozatként kezelnek, ha éppen nem vagyunk együtt senkivel. A másik végén pedig ott vannak az egyedülálló barátok, akik élből elutasítják a házasságot, gyerekvállalást, ha pedig történetesen összejövünk valakivel, akkor pikkelni fognak ránk. Főleg ha születik egy gyerekünk, hisz kimaradunk programokból, haza kell érjünk néha időben, és összességében már nem vagyunk többé egy közülük.

Ennek a bizarr helyzetnek a groteszk, túlpörgetett, abszurd szatírája A homár. A film egy olyan világban játszódik, ahol ha valaki egyedül van, azt egy hotelbe küldik, ahol 45 napja van rá, hogy párra találjon, különben valamilyen előre választott állattá változtatják. Az erdőben vannak az úgynevezett Magányosak, akik egy anarchista csoport, akik nem hajlandóak párt találni, sőt, szigorú büntetéseket rónak ki bárkire maguk közt, aki akár csak csókolózik, táncol valakivel, vagy akár csak flörtöl, a szexről nem is beszélve. A hotelben lakók rájuk vadásznak altatólövedékkel, minden egyes elejtett Magányos után kapnak egy nap haladékot a pártalálásra. A film főhőse, David friss özvegyként kerül be a Hotelbe, az ő szemén keresztül látjuk ezt a világot és az ő nézőpontján keresztül. Ugyanis míg mindenki össze akarna jönni valakivel, vagy éppen ellenkezőleg, addig az egyetlen, akinek annyira nem is fontos ez, egészen addig, amíg szerelmes nem lesz. Colin Farrell fantasztikusan hozza a kissé lomha, amolyan Bill Murray/Buster Keaton-szerű méltóságteljesen esetlen figurát állandó mélabús tekintettel. Ő a történet origója, a két szélsőséges nézőpont ütközővonala, vagyis a “normális” figura ebben a furcsa szituációban.

Yorgos Lanthimosz rendező nagyon lassan és aprólékosan mutatja meg nekünk ennek a világnak minden egyes szabályát, először azt, hogyan működik az egyik oldal, majd egy váltás után a Magányosok világának szabályait is aprólékosan végigveszi. David többnyire passzív hős, a történet két részre osztható, és mindkét részének csak a végére kezd aktív lenni, addig csak sodródik az eseményekkel. Lassú folyású történet, szóval akár unalmas is lehetne a rengeteg apró pillanattal, ami mind csak részletesebbé teszi a film univerzumát, de az a helyzet, hogy ezek mind annyira izgalmas ötletek, hogy tök szívesen fedezem fel minden egyes zegzugát a felvázolt világnak, Lanthimosz pedig sosem hagy közben cserben, ugyanis minden egyes részletet alaposan kitalált, ráadásul ébenfekete humorral tálalja. Rengeteg kérdés merült fel bennem az elején, majd a közepén a Magányosok kommunájáról, A homár pedig jelenetről-jelenetre ad azokra izgalmas, szomorúan vicces válaszokat.

Persze ez a világ valójában a mi világunk egy olykor a szürrealitás határán táncoló, végletekig kiforgatott verziója. Ugyanis a történések hiába furák, érdekes analógiát képeznek a saját világunk kényszeres hülyeségeire, a jelenetek egy része pedig kényelmetlenül ismerős. Például a Hotel lakóinak a saját rangjukon belül kell társat találni, vagy mondjuk néhány hasonlóságtól valakik már rögtön tökéletes párt alkotnak. Sőt, csak azok kapcsolata működhet, akikben sok a közös, például mindketten rövidlátók, vagy mondjuk gyakran van orrvérzésük. Ha valaki van annyira kérges szívű, hogy a Gone Girl nem volt neki elég gonosz, akkor A homár mindenképpen az ő filmje a párkapcsolatokat boncolgatós filmek közt. De nem a karaktereivel gonosz, sokkal inkább a különböző hülye rögeszmékkel és társadalmi elvárásokkal szemben, ugyanakkor nagyon kegyetlenül bünteti meg azokat, akik ezeknek rabjaik, és nem tudnak elszakadni tőlük. Viszont optimista, hisz az igaz szerelem túléli a hülye társadalmi elvárásokat is. Nagyjából.