Doctor Who – Kezdett a 9. évad

Szombaton elstartolt az újkori Doctor Who (Ki vagy Doki?) sorozat kilencedik évadja, amelyet bár nagyon vártam, azért kicsit tartottam is tőle. Ennek oka pedig az előző etap volt, amely elég felemás érzéseket hagyott bennem. A nyolcadik szezon legfontosabb eleme nyilvánvalóan a főszereplő cseréje volt. Matt Smith átadta Peter Capaldinak a szonikus csavarhúzót, amely elsőre egy meglehetősen szokatlan casting döntésnek tűnt, hiszen Capaldi elég élesen különbözik, az elődjeitől. Számomra bejött a váltás, hiszen rengeteg potenciál van egy az eddigieknél komolyabb Doktorban.

Ami még nagyon tetszett az előző évadban, az Michelle Gomez, aki a Doktor egyik ősellenségének, a szintén időlord Mesternek a legújabb inkarnációjaként bukkant fel. Az, hogy a mesterből, Missy-t csináltak az egyik legjobb dolog volt, ami az elmúlt években történt a sorozattal. Egyfelől más megvilágításba helyezte a két karakter viszonyát, másrészt pedig Gomez Capaldihoz hasonlóan nagyszerű választásnak bizonyult a szerepre.  A főszereplő (páros) mellett, miatta volt érdemes nézni a tavalyi szezont. Ugyanis az erős karakterek köré, sajnos nem igazán sikerült kielégítő sztorikat írni. Sőt – főleg az első részekben – még a Doktor karakterét sem sikerült teljesen Capaldihoz igazítani, és sokszor érződött úgy, hogy ezek a részek, még Matt Smithnek íródtak.  Volt egy két jó ötlet, és pár remek pillanat, de az előző szezon összességében a Moffat korszak egyik leggyengébb évadja lett. Még bennem is felmerült a gondolat – pedig én legtöbbször kifejezetten kedveltem az író fanservice és néhol túlírt ámokfutásait -, hogy talán ismét ideje lenne egy showrunner váltásnak.

Azonban, mint írtam a Capaldi féle doktorban rengeteg potenciál lakozik, és reménykedtem, hogy a következő évadban ezeket majd sikerül is kihasználni.  Az IMDB szinopszis azonban kissé elvette a kedvemet. E szerint a föld egét egy különös idegen erő megfagyasztja, Clarának szüksége van a barátjára, a Doktorra. Azonban senki sem tudja, hogy hol lehet, és hogy vajon mit titkol?

Na, most ez a szinopszis pont úgy hangzik, mint az összes többi eddigi Doctor Who évadnyitó.

doctor who1

Szerencsére azonban hamar kiderül, hogy a leírás nem teljesen fedi az epizód eseményeit, viszont azokba most nem is szeretnék jobban belemenni. Ugyanis a rész mondhatni tobzódik a fordulatokban, amelyek közül nem szeretnék semmit sem lelőni. Ami pedig a lényeg, az úgyis az, hogy a The Magican’s Apparantice névre keresztelt első rész elképesztően jó lett. Sőt, az utóbbi évek egyik legizgalmasabb, kreatívabb és szórakoztatóbb része. Már az epizód nyitánya, hihetetlenül erős, mind hangulatban – Doktor Who rész az első évados The Empty Child rész óta nem volt ilyen nyomasztó -, mind pedig sztoriban. Ugyanis az egész rész –és valószínűleg az évad – alapját, egy olyan erős morális dilemma képezi, melyhez fogható. És bár a rész összességében valamivel komolyabb/komorabb vizekre viszi a sorozatot, még is képes szórakoztató, sőt helyenként kifejezetten vicces lenni.

Az írók nagyon jól találták el az arányokat, mind a dráma, mind a humor, mind pedig a múltidézés ideális mértékben van jelen. (A régi sorozatra tett utalások különösen jók voltak).  Ami pedig a legfontosabb, az az, hogy végre van tétje a dolgoknak. Nem, az van, hogy egy szórakoztató 40 perces rohanás után, a Doktor előveszi a szonikus csavarhúzót, vagy valami más légből kapott dologgal deus ex machina megoldja a megoldhatatlant. Végre komolyan tudtam izgulni a karakterekért, hogy aztán az írók olyan dolgokkal lepjenek meg, amikre nem is számítottam volna. A cliffhanger pedig az elmúlt évek (hanem a sorozat) egyik legerősebbikje.

doctor who3

Mindezt pedig csak tetőzi Peter Capaldi, aki egész egyszerűen brillírozik.  Ráadásul végre láthatjuk azt a ténylegesen „sötétebb” doktort is, akire azóta várunk, mióta Capaldi megkapta a szerepet.

Aminek pedig kifejezetten örültem, az Michelle Gomez visszatérése volt, akinek a játéka továbbra is nagyon életteli, és szórakoztató. (Talán a rész egyetlen komolyabb hibája, hogy kísérletet sem tesznek arra, hogy megmagyarázzák, mégis hogy maradt életben, de tekintve, hogy egy remek karakterről van szó, ez még belefért számomra.)

Clara (Jenna Coleman) is olyan, mint eddig. Aranyos de többnyire passzív társa a doktornak.  Sokan nem szeretik, de nekem eddig sem volt vele különösebb bajom. (Mondjuk ez főleg az írók sara is, hogy az előző évadban nem nagyon tudtak vele it kezdeni).

A Varázsló tanítványa a Moffat éra egyik legerősebb epizódja lett, és ha tartani tudják az nyitány színvonalát, akkor a kilencedik évad akár még a sorozat egyik legerősebb szezonjává is válhat. Mindenesetre nehéz lesz kivárni a következő részt,  az pedig már csak hab a tortán, hogy az évadban Arya Stark is feltűnik majd.