Meghitt karácsony hőségben, transz örömlányokkal

A Tangerine olyan film, amihez hasonlót már láthattunk hangvételében és stílusában, de így, ebben a formában nem nagyon. Színes, hangos, szórakoztató karácsonyi mozi prostituáltként dolgozó transz nőkkel és látens meleg örmény családapával.

A mű érdekessége, hogy iPhone-okkal volt forgatva, de ez ne rettentsen el senkit, ugyanis ha erről a film előtt nem olvastál, magadtól tuti nem jönnél rá, annyira meglepően profin használják az eszközt. Szóval ez megmarad sima triviának, mintsem zavarótényezőnek. Ugyan elsősorban költségkímélő célból kezdtek ezzel forgatni, és Los Angeles verőfényes napsütésének és az éjszaka virító reklámtábláknak hála túl sokat valószínüleg a világosítókon és lámpákon is rengeteget spórolhattak, viszont van egy bizonyos plusz is, amit az eszköz használata lehetővé tett. Sean Baker rendező operatőrével képes bekukkantani szűk helyekre is, bensőséges felvételeket készítve érdekes helyszíneken, amiket egy nagyobb kamerával bajosan tudtak volna. Ráadásul gyorsan be tudták azokat a különleges történéseket is emelni a filmbe, amik körülöttük történtek az utcán forgatás közben, így téve sokkal realisztikusabbá és élőbbé, és végső soron gazdagabbá. Bár kényszerből készült így, Bakerék abszolút kiaknázták az összes benne rejlő lehetőséget.

A történet karácsony napján játszódik, Alexandra (Mya Taylor) éppen barátnőjével, Sin-Dee Rellával (Kitana Kiki Rodriguez) találkozik egy gyorsétteremben, utóbbit éppen kiengedték börtönből, ahol 28 napot ült. Tudomására jut, hogy amíg ő a hűvösön ült, addig a pasija és egyben stricije megcsalta valami fehér csajjal, méghozzá egy olyannal, aki nőként született. Ez különös sértés számára, mert ő és Alexandra is transz nők. Szóval megcsalt hősünk elindul egy fél városon át tartó egész napos hajszára, hogy megtalálja Chestert (James Ransone), a strici barátját, meg a prostituáltat, akivel megcsalta, miközben másik hősünk egy esti fellépésre készül. Van a történetnek egy harmadik hőse is, Razmik (Karren Karagulian), az örmény taxis családapa, aki feleségével, gyerekével, és fontoskodó anyósával él együtt. Munkaidő után pedig transz prostituáltak szolgáltatásait veszi igénybe, ami egészen pontosan azt jelenti, hogy leszopja őket. Szóval tipikus karácsonyi sztori.

Los Angeles-ben játszódik, viszont Sean Baker nem azt az oldalát mutatja be a városnak, amit filmekben már kismilliószor láttunk. Nincs csillogás, hatalmas házak, utcán flangáló sztárok, helyette van napsütés, utcán strihelő prostituáltak, bevándorló taxisok, lepukkant motelek, és bár még sosem voltam ott, van egy olyan sanda gyanúm, hogy ez egy sokkal reálisabb kép róla, mint amit eddig láthattunk. Baker a nyitójelenet után rögtön olyan agresszívan támadja be a néző érzékszerveit, ahogy talán még a Transformers-filmek se: extrovertált figurák, rikítóan tarka színvilág, és csutkán üvöltetett suttyótechno filmzene, nagyon gyors ritmussal és izgő-mozgó kamerával. A megcsalás kiderülése után egy gyorsvonat sebességével robog előre a film, ugyanakkor pillanatig sem kapkod. Rengeteg idő megy el ennek a szubkultúrának és magának a városnak a részletes bemutatására, és a kezdetben kissé egysíkúnak tűnő karakterek is egyre több és több réteget kapnak.

Ugyanakkor ennek a fajta zajos kezdésnek funkciója is van, egy olyan környezetet és világot teremt vele rögtön Baker, aminek a szerves részeivé válnak az első pillanattól a benne szereplő szokatlan figurákat és egy pillanatig sem lógnak ki belőle, másrészt botrányosan vicces a film, pont az introvertáltsága miatt. A végére egyre lassabb és lassabbá válik, teret adva a mélyebb, érzelmesebb pillanatoknak, de még akkor sem veszti el a humorát, megtalálva a legszomorúbb pillanatokban is a komikumot. Ugyanakkor üdítő látni, hogy egy pillanatig sem sajnáltatja hőseit, sőt. Még csak nem is kifejezetten és végletesen pozitívak. Látva azt, hogy ez a film milyen jó, a The Danish Girl előzetese csak még rosszabbnak és kínosabbnak tűnik. Ugyanis bár transz nőket vonultat fel, vagyis olyan nőket, akik férfi testbe születtek, egyáltalán nem kezeli őket furcsának, sőt, a környezetük sem kezeli őket annak. Akadnak hibáik, néha hülye döntéseket hoznak, legtöbbször pedig saját maguk legnagyobb ellenségei, morálisan közel sem patyolattiszták. Esendőek, vagyis emberiek, és ettől érződnek valósnak, ezek az emberek ugyanis akár létezhetnének is, sőt, valószínűleg léteznek is.

A hollywoodi sekélyes és hazug, pofátlanul Oscarra hajtó toleranciafilmek után üdítő egy olyan filmet látni, ami nem a világ által meg nem értett csodalényekként ábrázolja a társadalom perifériáján élő figurákat, hanem emberként. Ugyanis Baker számára ezekben a karakterekben nem az a legérdekesebb, hogy férfi testbe született nők, így a néző számára sem az a legérdekesebb. Színes és érdekesebb karakterek, és egyáltalán nem a külsejük miatt. Teljes képet kapunk arról, hogy kik is ők valójában. Mark Harris-nek, a Grantland kritikusának nemrég volt egy tweetje, miszerint csak azért nincs értelme LGBT-témájú filmet készíteni, mert az “jót tesz a közösségnek”, nincs szükségünk ugyanis spenótra, jó filmekre van szükségünk. A Tangerine pedig fontos alkotás, de ami ennél sokkal fontosabb, hogy rohadt jó, fergetegesen szórakoztató mozi, ami sokkal közelebb visz az elfogogadáshoz, mint bármilyen tolerancia-film, mert nem hazudik a nézőjének. Tematizálja a témát, de közben történetet is mesél barátságról, álmokról, vágyakról. Méghozzá nagyon klassz és friss történetet.