Szürreális mese felnőtteknek – Tale of Tales kritika

Fantasy rajongóként egyik nagy szívfájdalmam, hogy a műfaj manapság nem igazán képviselteti magát a mozivásznakon. Persze minden évben kijön, egy-egy közepes költségvetésű darab, de ezek legjobb esetben is csak a tisztes középszert ütik meg, pénzügyileg meg sokszor az év legnagyobb bukásai (47 Ronin).  Igazán komolyan vehető próbálkozások nem is igazán voltak az elmúlt tíz évben. A „high fantasy” csúcsa továbbra is a Gyűrűk Ura, mesésebb vonalon pedig talán a Stardust volt az utolsó emlékezetesebb mozifilm. És, bár olyan nagyszabású eposzra, amely képes felvennie versenyt Peter Jackson trilógiájával (vagy egy vérgőzös Sword&Sorcery kalandra), még várnunk kell, addig is itt a Tale of Tales, mely a legkreatívabb és legegyedibb (felnőtt) tündérmese a Herceg menyasszonya óta.

Mi előtt azonban már terveznéd a családi mozi délutánt, egy valamit tisztáznunk kell: amikor a tündérmeséről beszélek, akkor nem a Disney-s, cukormázas, szőke herceges gyerekmesékre gondolok. Hiszen ahogy Terry Pratchet is írta: A legrégebbi történetek, végül mindig a vérről szólnak.  Matteo Garrone első angol nyelvű filmje pedig pontosan a műfaj vérrel, horrorral, és szexszel átitatott gyökereihez nyúlik vissza.  A film ugyanis nem más, mint a történelem egyik legelső és legfontosabb  mesekönyvének, Giambattista Basile A mesék meséje, avagy a kicsik mulattatása című művében szereplő három történet, A bolha, az A megnyúzott banya, és  Az elvarázsolt szarvas átdolgozott adaptációja. Annak ellenére, hogy a részek dramaturgiailag nem függnek össze, nem is válnak szét jól körülhatárolható fejezetekre, mint a legtöbb antológia esetében.

Garrone-nak sikerült úgy megszerkesztenie a filmjét, hogy az egységes maradjon. Ennek pedig két oka van, egyrészt a történetek nem jól elhatárolható különálló fejezetenként jelenek meg, hanem folyamatosan ugrálunk köztük (és ez abszolút nem zavaró), illetve a közös tematika, amely összeköti a részeket. Mind a három történet konfliktusa az önzésből, illetve a személyes megszállottságból ered, csak éppen három különböző végkifejletet mutatnak be, amelyekben egy dolog azonban közös: egyik sem nevezhető vidámnak.  Ha megszállottan ragaszkodunk valamihez, akkor előbb vagy utóbb magunkat, vagy a szeretteinket, vagy pedig mindkettőt elpusztíthatjuk. Nyilván, az olyan tanulságok, mint a „Akit szeretünk tudnunk kell elengedni”, vagy „Sosem szabad elfelejtenünk, hogy honnan jöttünk és kik az igazi barátaink” egyszerűnek (uram boccsá naivnak) tűnhetnek, de még is működnek. Köszönhetően annak, hogy Garrone abszolút nem akarja szájbarágósan, lenyomni őket a torkunkon, ő csak elmeséli a történeteket, hogy megértjük-e az rajtunk múlik.  Eközben pedig teljesen kerüli a mai mesék bevált fordulatait. Különösen a Bolha szegmens az, amely nem egyszer tudja sikeresen tévútra csalni a Disney történeteken felnőtt nézőt.

A film legnagyobb erénye, az kétségkívül a hihetetlenül erős atmoszférája: A Tale of Tales egész egyszerűen gyönyörű, nem egy olyan beállítása van, amely akár a Szépművészeti Múzeumban is megállná a helyét. Különösen igaz ez a nagytotálokra. Elképesztő teljesítmény ez egy olyan veterán operatőrtől is, mint Peter Suschitzky, akinek azért nem egy kultikus és klasszikus alkotás fűződik a nevéhez. Fényképezett ő Birodalom visszavág-ot, Rocky Horror Picture Show-t vagy Gyilkos ígéretek-et, de ezek fényében is nyugodtan ki merem jelenteni, hogy a Tale of Tales karrierjének (egyik) csúcspontja.

Alexandre Desplat zenei aláfestése pedig még rátesz egy lapáttal, és szinte egy plusz dimenziót ad a filmhez. (Remélem nem sokára kiadják a filmzenét is).

Egy ilyen komor, nem egyszer horrorisztikus, és leginkább tragikus történet sosem volt még szépségben tálalva. A díszletek, jelmezek, a fényképezés, és a zene összessége egy olyan elképesztő, néhol szürreális, máskor mesés világot teremt, amelynek akkor is sikerül fenntartania az érdeklődésünket, ha a cselekmény egy kissé leülne. (A látványba csupán a gyenge CGI rondít bele egy bolhányit, illetve egy szűk 15 millió dollárból készült európai filmnél bőven bocsánatos bűnnek számít, főleg, hogy alig használták.)

Mert hát a Tale of Tales azért nem egy tökéletes film, legszembetűnőbb hibája pedig egyértelműen a tempója. Különösen az első óra az, amely kifejezetten lassan halad előre.  Aztán bár valamelyest felgyorsulnak a dolgok, de senki ne számítson egy pörgő ritmusú filmre. Szerencsére azonban a komótos tempó ellenére sem fullad unalomba, vagy érdektelenségbe. Ennek oka (a hangulat mellet) pedig leginkább a nagyszerű színészgárdában keresendő. Bár egyikük sem emelkedik ki, de ennek oka inkább az, hogy nagyjából egyenlő súllyal szerepelnek, és egyaránt nagyszerűek.

Mese

A legtöbben általában (a leviatán szívet evő) Salma Hayek-et emelik ki, aki remek, egy tőle viszonylag szokatlanul komor szerepben. Ám hasonlóan jó Vincent Cassel, mint léha életű király, vagy Toby Jones a hobbijának élő uralkodó szerepében, aki túlkésőn veszi észre, hogy mit áldozott fel a szenvedélye oltárán.  A legemlékezetesebb azonban talán mégis a még szinte újoncnak számító Bebe Cave. Hiszen ez által ő megy keresztül a legnagyobb változáson. Naiv hercegnőként kezdi, és bár a végére sikerül megtalálnia az erejét, közben olyan sebek érik, melyek egy életre szólnak.  Sokat mondó a tény, hogy ilyen ismert, és sokat tapasztalt színészek közül is sikerül kiemelkednie (vagy legalább is egyenrangú partnerré válnia).  Nekik köszönhetően, még az átlagosnál kevesebb párbeszéd sem válik feltűnővé, hiszen minden karakter minden érzelme, és megmozdulása tökéletesen érthető szavak nélkül is.

A Tale of Tales egy groteszk, de még is csodálatos film, amely visszavisz minket egy olyan korban, amikor a mesék, még nem csupán szőke hercegekről, megmentendő hercegnőkről és a kötelező happy endről szóltak. Mindenképpen az idei filmfelhozatal egyik legegyedibb és legérdekesebb darabja, nagy kár, hogy hazai bemutatóról még hír sincsen.

.