Így ne csinálj B kategóriás fantasyt – Az utolsó boszorkányvadász kritika

Ahogy azt a Tale of Tales kritikám elején is megemlítettem, a klasszikus értelemben vett fantasy műfajra (már ami a mozis feldolgozásokat illeti) elégé rájár a rúd. Évente jön egy alacsony költségvetésű, nem túl eredeti vagy minőségi darab, amit általában egy-két nagyobb sztárral próbálnak eladni, de így is rendre megbuknak a pénztáraknál (és kritikusoknál egyaránt). Így pedig értelemszerűen a stúdiók sem érzik magukat elég motiváltnak ahhoz, hogy sokkal több erőforrást öljenek bele a soron következő fantasy-ba. (Pedig eleve azért bukott meg, mert nem fektettek bele komoly erőforrásokat, ördögi egy kör ez.) Amíg pedig abban reménykedünk, hogy a jövőre érkező Warcraft film megtöri ezt a tendenciát, itt van nekünk Vin Diesel teljesen komolyan vehetetlen boszorkányvadászata.

Az utolsó boszorkányvadász minőség terén a lehető legkisebb meglepetéssel sem szolgál a nézője számára. Pontosan olyan gagyi lett, mint ahogy az az előzetes promóanyagok alapján várható volt. És még mielőtt félreértenétek: én lennék az utolsó, aki lehúz egy B kategóriás fantasy filmet azért, mert az csupán egy B kategóriás fantasy film. Hiszen már a Solomon Kane is bebizonyította, hogy lehet kevés pénzből, egyszerű történettel is egy szórakoztató és hangulatos kalandfilmet csinálni. Sajnos azonban hiába volt meg Az utolsó boszorkányvadászban is egy élvezetes B film ígérete, ha az alkotóknak sikerült elkövetni a legnagyobb hibát, amit egy ilyen filmnél elkövethetnek: túl komolyan vették magukat. Persze nem azzal van a baj, hogy próbáltak a karaktereiknek motivációt, sztorinak pedig súlyt adni, hanem azzal, hogy szándékuk ellenére ez kicsit sem sikerült nekik. Ha a készítők be merték volna vállalni, hogy csinálnak egy megállásnélküli, vérgőzös, másfélórás, néhány jó poénnal megtámogatott hentelést, akkor én sem fanyalognék.

Ehelyett azonban Az utolsó boszorkányvadász még az aktuális Halálos iramban epizódnál is kínosabban próbál drámainak tünni. Csak éppen hála a közhelyekből építkező sztorinak, és az arcpirítóan béna dialógusoknak, a néző képtelen arra, hogy bármit is komolyan vegyen, ami a vásznon történik. (Mondjuk az sem ártott volna, ha Vin Diesel a visszaemlékezős jelenetekben nem kap egy olyan röhejes műszakállat. Komolyan, erre hogy tudod bármilyen producer rábólintani?)

 

A történet középpontjában a családját elvesztett boszorkányvadász Kaulder (Vin Diesel) áll, akit miután társaival legyőzi a boszorkánykirálynőt, az még utolsó erejével hallhatatlansággal átkozza meg, hogy sose nyerjen megnyugvást. Így Kaulder, a Balta és Kereszt rend harcosaként 800 éven keresztül küzd az emberiségre veszélyt jelentő boszorkányok ellen. Ebben segítségére van az aktuális Dolan (Michael Caine), aki tanácsadóként és történetének megírójaként szolgálja.  Neki köszönhetően napjainkra a boszorkányok (többsége) és az emberek már békében élnek egymás mellett. Azonban a békét felborítja egy titokzatos sötétboszorkány, aki ott veszi célba Kauldert, ahol az a legjobban fáj neki.

A forgatókönyv legnagyobb hibája nem is az, hogy érezhetően sokat merít ennél sokkalta jobb filmekből (pl.: Hegylakó) önálló erejéből pedig csak a legnagyobb sablonokra futja, hanem, hogy mindezek mellett még hihetetlenül ügyetlenül is van összerakva.  (Mondjuk ez nem is olyan meglepő, tekintve hogy olyan alkotások fűződnek a három(!) forgatókönyvíró személyéhez, mint a Pap, az Ismeretlen Drakula és más semmi.)

Nem is olyan régen volt, hogy a Mad Max megmutatta nekünk, miként lehet minimális mennyiségű párbeszéddel, főként képek útján érthetően és jól elmesélni egy történetet. Nos, Az utolsó boszorkányvadász a lehető legtávolabb áll ettől. Itt ugyanis a karaktereket, illetve azok (lehető legközhelyesebb) motivációit még véletlenül sem a tetteik (vagy legalább jól megírt dialógusaik) mentén ismerjük meg, hanem azáltal, hogy konkrétan belemondják háttértörténetüket és terveiket a kamerába, annyira fárasztóan szájbarágós módon, hogy még azon nézőknek se legyen esélye elveszíteni az amúgy is hihetetlenül kiszámítható történet fonalát, akik inkább a telefonjukkal vannak elfoglalva.  Amikor pedig éppen nem tragikus sorsukról mesélnek, akkor kínos egysorosokat puffogtatnak egymás között. Ráadásul hiába roskadozik a film ilyen humorosnak szánt beszólásokban, mégis abszolút mentes mindenféle öniróniától.  Sőt, ami Kaulder háttér sztoriját illeti, próbál kifejezetten drámai és megható lenni, viszont annyira ügyetlenül csinálja, hogy maximum amiatt fogunk könnyeket hullatni, hogy nem a Hegylakót néztük újra helyette.

Ez amúgy a forgatókönyvíró és a rendező számára sem ártott volna. Russel Mulcalhy ugyanis klasszisokkal jobban ábrázolta az öröklét tragédiáját. Hiszen ott láttuk, ahogy főhősünk leél egy életet a szerelmével, miközben az vele ellentétben folyamatosan öregszik. Láttuk, hogy mennyire szeretik egymást, és a búcsú pillanatát is. Így az egész sokkal erősebb és érzelemdúsabb volt, mint Az utolsó boszorkányvadász esetében, ahol Kaulder felesége és gyereke már a film legelején halottak, és csupán pár pillanatnyi visszaemlékezésben illetve álomjelenetben látjuk őket (megismerni meg természetesen semennyire sem fogjuk őket).

De még, ha jól is lenne megírva a film, Vin Diesel akkor sem egy sokoldalú drámai színész, aki hitelesen tudná ábrázolni az örökélettel együtt járó magányosságot. Így meg aztán tényleg esélytelen, hogy komolyan vegyük.  Színészileg amúgy ugyanazt nyújtja, mint mindig: az események során bamba értetlenséggel mered maga elé, aztán amikor a rendező jelez neki, benyög egy arcpirítóan kínos egysorost, és akcióba lendül.

A történet legszerethetőbb figurája amúgy Elijah Wood lenne. Ő láthatóan még élvezi is a szerepét. A film elején van egy jelenet, amely alapján azt hittem, hogy a hangsúly majd Diesel és Wood párosán lesz és egyfajta „Men In Black csak boszorkányokkal” fog kikerekedni a filmből. Az még akár működhetett is volna, sajnos azonban a film második felében Wood parkolópályára kerül, hogy helyette Rose Leslie asszisztáljon Riddicknek. Sajnos azonban ő sokkal kevésbé érdekes karakter, és bár színészileg többé-kevésbé hozza azt, amit a Trónok Harcában is nyújtott, a meglehetősen gyenge szinkron rajta rontott a legtöbbet. Kedvenc hobbitunk pedig majd csak a fináléban tér vissza a filmtörténelem egyik legmegalapozatlanabb fordulata kedvéért.  Hiába szánhatták az írók ezt a film egyik drámai csúcspontjának, annyira indokolatlan volt, hogy a közönség egyhangú nevetésben tört fel. (Mondjuk nem ez volt az első esett a vetítés során.) A kezdetben fő gonoszként aposztrofált Ólafur Darri Ólafsson teljesen jellegtelen, azt pedig, hogy Micheal Caine miért vállalta el ezt a filmet, szerintem ő sem tudja. (Amúgy ugyan azt a szerethető mentor karaktert játssza, mint amit a Batman Begins óta már megannyiszor láthatunk tőle.)

Azt azonban kénytelen vagyok elismerni, hogy a látvány működött a filmben. A dizájn kifejezetten jó (néha egészen egyedi), érezhetően próbáltak felépíteni egy saját világot, és ez valamennyire sikerül is nekik, ráadásul a CGI is teljesen korrekt (tekintve a nem túl magas költségvetést). Mindezek mellett sajnos akcióból sincsen olyan sok, mint amit elvárna az ember. A film középső része gyakorlatilag egy teljesen súlytalan nyomozás egy olyan növény iránt, amiről aztán később kiderül, hogy nincs is rá szükség. Bár a finálébeli leszámolás nem rossz, sajnos nem is elég ahhoz, hogy megmentse a filmet.  Persze, mint a rossz filmek elhívatott nézőjeként, és a kínos humor kedvelőjeként néha egészen jól szórakoztam a filmen, csak nem úgy, ahogy azt a készítők akarták. Kétségtelen, ha valakit érdekelne a film, a legjobban akkor jár, ha haverokkal és egy tálca sörrel tekinti meg.

Azért egy meglepetés még is volt a filmben, mégpedig az, hogy a stúdió bízott a sikerben, hiszen ahelyett, hogy logikusan lezárnák, inkább megágyaztak a folytatásnak. Én azonban tetemes összegben hajlandó lennék fogadni rá, hogy nem ebből a „franchise”-ból lesz meg Vin Diesel nyugdíjalapja, és Rose Leslienek sem ez fogja meghozni a mozis áttörést.