Biborhegy helyett – Ördöggerinc kritika

Kötelességemnek érzem megjegyezni, hogy bár a kritikám spoilermentes a film mégis úgy a leghatásosabb, ha előtte nem tudunk róla semmit.

Véleményem szerint a Bíborhegy nem azért kap felemás kritikákat, mert kifejezetten rossz film lenne, hiszen nem az. Sőt, valószínűleg, ha nem egy Guillermo del Toro kultuszával bíró rendező készíti, hanem egy „tisztes iparos”, akkor sokkal jobban dicsérnék. Ezt a filmet viszont Del Toro rendezte, aki nagy szerencsétlenségére tagja annak az elit rendezői klubnak, akinek minden egyes filmjét a korábbi mesterművéhez mérnek (az ő esetében ez különösen akkor igaz, ha horrort vagy fantasyt csinál, mást mondjuk ritkán rendez mást).  De hát ez a zsenik átka, és igazából valahol a nézőnek is igaza van: hiszen tudja jól, hogy az adott rendező ennél többre is képes lenne. Del Toronál pedig ez különösen igaz, hiszen nem csak, hogy láttunk már tőle jobb filmet is, hanem láttuk azt is, hogy egy hasonló alapokkal bíró történetből (szellemházas horror) tudott egy, kategóriákkal jobb filmet készíteni.  Sokan kétségtelenül a Faun Labirintusát emlegetnék itt, mely egyértelműen a rendező legsikeresebb filmje, ám nem a legjelentősebb vagy a legjobb, ezen jelzők ugyanis sokkal inkább megilletik az El espianzo de diablo-t (avagy az Ördöggerincet).

A 2001-es film, amely forgatókönyvének első változatát Del Toro még diplomamunkájaként írta meg egyik első darabja volt a spanyol horror új hullámnak. (Igaz, ez a verzió számos lényegi dologban eltért attól a végleges filmtől, amit végül Antonio Trashorras-szal karöltve írt meg.) Ám annak ellenére, hogy jelesre értékelték ő mégsem volt annyira megelégedve vele, hogy le is forgassa. Az évek teltek, ő pedig elkészítette első filmjét a Cronos-t, amivel el is nyerte belépőjét Hollywoodba, azonban az első amerikai stúdió rendszeren belül készült filmjének forgatása során (Mimic – A júdásfaj) olyan negatív tapasztalatokra tett szert, hogy következő filmjét inkább azon kívül készítette el. Ez lett az Ördöggerinc, melynek készítése közben úgy nyilatkozott, hogy „…most először érzem magam felhőtlenül boldognak.”

A történet a Spanyol polgárháború idején, egy a baloldali katonák gyerekeinek fenntartott árvaházban játszódik. Szülei halála után ide érkezik főhősünk Carlos (Fernando Tielve) is, akinek első napjait nem csupán az új gyereknek kijáró szekálás, de egy kísértet is megnehezíti. Azonban nem elég, hogy az árvaház sötét titkokat rejt, a harcok is egyre közelednek… A sztori jóval komplexebb ennél, viszont én nem írnék róla többet, hiszen ahogy fentebb is írtam, ez a film akkor az igazi, ha mindenki saját magának fedezi fel.

Senkit ne tévesszen meg a tény, hogy az Ördöggerinc tulajdonképpen egy szellemházas horror. Hiába láttunk az elmúlt másfél évtizedben a mozivásznakon számtalan ilyen jellegű filmet, Del Toro rendezése a mai napig egy egyedülálló műalkotás. Ennek legfőbb oka pedig, hogy ellentétben James Wan-nal, vagy a Paranormal Activity filmek készítőivel a mexikói rendező nem fárasztó jump-scarekre sorozatára, hanem az atmoszférára és a karakterekre helyezi a hangsúlyt. És éppen ezért, annak ellenére, hogy nem fogunk húszpercenként nagyokat sikongatva felugrálni a székünkből, a film a stáblista véget érte után is még jó ideig velünk marad majd.

Del Toronál a kísértetek és egyéb természetfölötti elemek csupán eszközként szolgálnak ahhoz, hogy bemutasson valami ezeknél sokkal húsba markolóbbat: a háborút, és főleg, hogy a gyerekek miként élik meg. Most gondolom, sokak azonnal a Faun Labirintusára asszociálnak és ez nem is meglepő, hiszen nagyon is párhuzamba állítható a két film. Sőt, maga a rendező is úgy tartja, hogy a két filmje tulajdonképpen ugyanannak az érmének a két oldala. És ez teljesen így is van, hiszen míg a Faun labirintusának esetében a természetfeletti/fantasy világ a valóság kegyetlensége elől való menekülés eszköze, addig itt a múlttal való szembenézést, és a felnövést szolgálja. Az Ördöggerinc az egyik legtragikusabb coming of age film, ami valaha készült.

Ami az alacsony költségvetése ellenére is egy vizuálisan nagyszerű film. Guillermo Navarro kevés színt használó fényképezése remekül ragadja meg a rendező képzeletét, ahol a groteszk és a hétköznapi a lehető legnagyobb természetességgel fér meg egymás mellett. (Persze ehhez azért kellettek a szintén remek munkát végző maszkmesterek és díszletkészítők.) Mégis amikor atmoszférateremtésről beszélek, akkor ez alatt nem csupán az első osztályú operatőri munkát, vagy a kellemesen borzongató zenei aláfestést (Javier Navarrete) értem, hanem azt, hogy hála a részletesen kidolgozott karaktereknek, Del Toronak sikerül egy valóságos – majdhogy élő, lélegző – mikrovilágot felépítenie.

Minden mozzanat annyira természetesnek hat, mintha nem is egy előre megírt történetet néznénk, hanem mi is az események részesei lennénk. Elhisszük, hogy a karaktereknek, és a helyszíneknek van múltja és jövője, léteztek már jóval azelőtt, hogy mi bepillantást nyerhettünk volna a világukba, és ott lesznek majd azután is, hogy mi már kiléptünk belőle. Minden karakter hús-vér embernek hat, akiknek motivációi teljesen érthetőek és áttelhetőek.   Ám a sok egyéni történet mellett sem érezzük a filmet fókuszálatlannak, vagy csapongónak, hiszen ezek végül tökéletesen fonódnak össze a torokszorító fináléban.

Ahhoz persze, hogy a karakterek ilyen jól működjenek szükség volt kiváló színészekre is, és ha valamiben, akkor bennük bővelkedik az Ördöggerinc. De tényleg mindenki egyaránt nagyszerű, az évek során lelkesedését elvesztett igazgatónőt játszó Marisa Paredes-tól kezdve, Federico Luppi hősszerelmes professzorán és a megszállott Eduardo Noriega-n át (ő vérfagyasztóbb, mint bármilyen szellem), a gyerekszínészek összességéig.  Mert, ahogy már az árvaházi helyszínből is sejthető, a szereplők nagy része még nem érte el a pubertást, ez azonban kicsit sem látszik meg a játékukon.

Annak ellenére pedig, hogy a rendező egyáltalán nem titkolja vonzalmát a melodráma iránt, a Faun Labirintusával ellentétben ennek a filmnek sikerül érzelmileg végig sokkal földhözragadtabbnak maradnia, anélkül, hogy akár egy percre is hatásvadásszá váljon.

Mindezek közben pedig a feszültség nem csak érezhető, de a játékidő előrehaladtával folyamatosan erősödik is, hogy azért azt se feledjük, hogy tulajdonképpen horror filmet nézünk.   A kísértet dizájnja pedig az egyik legemlékezetesebb, amit valaha láttam, nem is csoda, hogy a rendező is újra elővette a Bíborhegy fináléjához. Persze, mint a rendező későbbi filmjeiben most is kénytelennek leszünk szembesülni vele, hogy a leghorrorisztikusabb tetteket mindig az ember követi el, a kísértetek csupán ezek mementói.

Aki egy hagyományos értelemben véve ijesztő kísértethistóriára vágyik, annak máshol kell keresgélnie. Aki azonban vevő egy mélyebb, megrázóbb, technikailag remekül kivitelezett és roppant tehetséges színészek által előadott horror-drámára az mindenképpen nézze meg az Ördöggerincet. Lehet, hogy a nem ez a legrémisztőbb kísértettörténet, cserébe viszont egy letaglózó erejű alkotás. Aki pedig hiányolta a Bíborhegyből a mélyebb drámát, az mindenképpen nézze meg (de mindenki másnak is erősen ajánlott).