Szörnykaland kicsiknek és nagyoknak – The Monster Squad

Shane Black neve, forgatókönyvírói (és rendezői) tevékenysége során két dologgal forrt össze: a (buddy-cop) akció-vígjáték műfajával, és a karácsonnyal. Ez nem is túl meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy filmjei 99%-a a Halálos fegyvertől kezdve a Vasember 3-ig karácsonykor játszódó   férfias akció-vígjátékok (kivéve karácsony mentes Predatort, de macsósága miatt azt is idevehetjük).  Ezt a műfajt pedig koronázatlan királyként uralja. Kicsit olyan, mint az AC/DC, ami bár mindig ugyanazt az egy albumot adja ki, azt olyan megbízható minőséggel teszi, hogy nem tudunk érte haragudni, különösen mert más már nem is nagyon csinál olyat, mint ő. Na, de mi a helyzet a filmográfia maradék egy százalékával, amiben se egymással élcelődő (rendőr) páros, sem hegyméretű kommandósok, de még egy árva feldíszített fenyő sincs? Természetesen nem másról van szó, mint a 80-as évek egyik legszórakoztatóbb ifjusági-horror-kalandfilmjéről, a méltatlanul keveset emlegetett The Monster Squadról.  

Filmünk a klasszikus szörnyfilmek fináléjával nyit: dühödt falusiak ostromolják Drakula várát, hogy véget vessenek rémuralmának. Ám a Van Helsing által vezetett csőcselék terve enyhén félresikerül, és vérszívó gróf és kompániája helyett saját magukat ejtik a Fantom Zóna fogságba. Ezután gyorsan ugrunk a 80-as évekbe, amikor is Drakula feltámad és tüstént neki lát, hogy összegyűjtse szörny társait (a Farkasembert, a Múmiát, Frankenstein teremtményét és a Fekete Lagúna Szörnyét), akik segítségével aztán világuralomra törne (vagy valami ilyesmi, igazából a filmben nem nagyon derül ki.) Csupán egyetlen dolog állíthatja meg a Sötétség Hercegét: egy csapat 80-as évekbeli gyerek sztereotípia.

monster2

Igaz, hogy Black forgatókönyve (és karakterei) messze nem olyan kidolgozott, és precíz, mint a Halálos Fegyver esetében, ám egyszerűen ennek ellenére sem tudok rá (és a filmre) akár a legcsekélyebb mértékben is haragudni. Bár a sztori fordulatai nem egyszer elnagyoltak, illetve könnyedén átsiklik pár kisebb-nagyobb részlet felett is, de hála a humorának, a rá jellemző emlékezetes egysorosoknak, a klasszikus szörnyfilmekre való megannyi kikacsintásnak, illetve, hogy (a társíróként is közreműködő) Fred Dekker rendező mindezt kifejezetten pörgősen, és roppant hangulatosan viszi vászonra, így könnyedén el tudjuk nézni a forgatókönyv esetleges hibáit. A The Monster Squad egy roppant szórakoztató mozi, amelyet bár nem lehet túlzottan komolyan venni, de szerencsére nem is kell.

Apropó hangulat: Bradford May operatőr és Bruce Broughton zeneszerző közösen nagyszerűen idézik meg a klasszikus gótikus szörny horrorok hangulatát.  A legendás Stan Winston trükkjei és maszkjai pedig még mai szemmel is abszolút vállalhatóak (részben azért is, mert sokszor okosan keveset mutat meg a szörnyek átváltozásából, amit azonban még is, az remekül van megvalósítva. Különösen a felrobbantása után újra összeálló Farkasember.)monster3

Korábban nem véletlenül aposztrofáltam a karaktereket sztereotip jelzővel. Ennél ugyanis akkor sem lehetnének egy dimenziósabbak, ha kartonpapírból lennének kivágva.  Főhőseink, a legklasszikusabb (ifjúsági) filmes sablon karakterek. Megkapjuk a geek, de életképes főhőst, az ő válófélben lévő szüleit és idegesítő kishúgát, a már tizenévesen cigarettázó, folyton bőrdzsekit és napszemüveget viselő vagány srácot (igen gyerekek, a 80-as években még menő volt cigarettázni), a nagydumás fekete rendőrt, az ijesztő német szomszédot, illetve az elmaradhatatlan Kövér Gyereket. Ez utóbbit nem véletlenül írtam nagybetűvel, hiszen utóbbi sablonosságát még annyira sem próbálják palástolni, hogy a barátai is csupán, mint Fat Kid hivatkoznak rá. Ez viszont alapot is szolgál a film folyamán végbemenő jellemfejlődéséhez, mely során a gyáva Kövér Gyerekből, badass Horace válik. Ám hasonlóan a Predator gyakorlatilag csak és kizárólag tesztoszteronból álló kommandósaihoz, hiába a faék egyszerűségű karakterek, ha a szereplőgárda van olyan szimpatikus és tehetséges, hogy képesek élettel megtölteni és szerethetővé tenni a sablonos figuráikat.

De éppen az a tény, hogy a Black and Dekker páros ilyen vállaltan tolja túl a 80-as évek összes sablonját, a tipikus karakterektől kezdve a kötelező zenés felkészülő montázsig, adja meg a filmnek azt a báját, ami miatt tényleg nem lehet nem szeretni. A Monster Squad ugyanis maga a 80-as évek videóba zárt szelleme, és egyben annak a paródiája. Olyan jól adja vissza a popkultúra évtizedének minden menő és kevésbé menő elemét, amire még a legjobb, ironikus hangvételű, utalásokkal teli poszt-modern, múltidéző film sem képes.

monster4

Annak ellenére pedig, hogy a film nyilvánvalóan fiatalabbakat céloz meg, szerintem idősebbek is nyugodtan élvezhetik különösebb probléma nélkül. Nem csupán a klasszikus szörny mozikra tett utalások, de a meglepően sok káromkodás és a néhány erőszakosabb jelenete miatt a hangulata leginkább a minden korosztály számára azonos élvezeti fokkal bíró Szörnyecskékre hajaz. Az biztos, hogy egy mai ifjúsági-kalandfilmben már nem mernék meglépni, hogy a főgonosz lepicsázzon egy hat éves kislányt.

Nincs mit kertelni, ez bizony egy baromi szórakoztató, és igazán szerethető szörny kaland. Szerethetőek a főszereplők, szerethetőek a szörnyek, szerethető a hangulat, és úgy általában minden egyes pillanata nagyon szerethető. Tipikusan olyan film, amelynek bár látható hibái vannak, az összkép mégis olyan szórakoztató, hogy egyáltalán nem fogunk velük törődni. Ha a Szörnyecskék (vagy, ha Blacknél akarunk maradni, akkor a Halálos Fegyver) a karácsonyi szezon évente visszatérő mozija, akkor a halloweené mindenképpen a The Monster Squad. És bár nagyon élveztem, azért kicsit mégis sajnálom, hogy nem 10 évvel korábban láttam – fel nem tudom fogni, hogy ez nálunk miért nem jelent még meg -, az viszont biztos, hogy a gyerekem nem fogja elkövetni ezt a hibát (persze csak miután végignéztük az Universal szörnyfilmeket).