Ha eljön Papa Koschei – Deathless kritika

Hallottatok-e már a mythpunkról? Ha a válaszotok nem, ne érezzétek magatokat kellemetlenül – nem kimondottan elterjedt műfaj, azonban annál érdekesebb, én pedig azon leszek, hogy minél közelebb vigyelek benneteket hozzá, méghozzá egy fantasztikus könyvön keresztül.

A mythpunk a „mitikus fikció” egy ága, ahol az írók a klasszikus folklórt és a tündérmeséket költői, posztmodern köntösbe bújtatják. Catherynne M. Valente, akit a fogalom megalkotójaként tartunk számon (és aki a cikk témájaként szolgáló könyvet is írta), úgy írja körül a mythpunkot, mint a fikció egy olyan fajtáját, ami folklórokkal és mítoszokkal kezdődik, majd a történet során olyan posztmodern elemek adódnak hozzá, mint az urban fantasy, költészet, non-lineáris történetmesélés, nyelvtörők, és a fantasy különböző hozzávalói. Így elsőre furcsának és idegennek tűnhet, de aki látta már például a Csillagpor (Stardust, 2007), az Alíz Csodaországban (Alice in Wonderland, 2010) vagy A Faun labirintusa (Pan’s Labyrinth, 2006) című filmeket, vagy esetleg olvasott Lev Grossmant vagy Neil Gaimant, az tuti, hogy találkozott már a mythpunkkal. Egyből nem annyira furcsa, nem igaz?

A könyv két legelterjedtebb borítója

A könyv két legelterjedtebb borítója

Catherynne M. Valente Deathless című könyve (ami magyarul a Marija Morevna és a Halhatatlan című fantasztikus címet kapta, amiről inkább nem fejteném ki a véleményem) tökéletes harmóniában sorakoztatja fel a mythpunk elemeket, így a műfaj zászlóshajójának is tekinthető. A könyv elsősorban az orosz történelem, folklór, véres tündérmesék és szokatlan románcok szerelmeseinek ragadja majd meg a figyelmét, habár szerintem bárki találhat benne kedvére valót, aki egy kis felfrissülésre vágyik.

A történet főszereplője Marya Morevna, aki a szovjet kommunizmus kezdetén, még csak gyermekként végignézi, ahogy három nővéréért madarak formájában eljönnek a kérők, akik aztán fiatalemberekké változva elviszik őket a családi házból. Marya különleges kislány, hiszen ő az egyetlen, aki látja ezt a fantasztikus és megdöbbentő transzformációt egy olyan világban, ahol a rezsim kilök magából bármit, amit nem tart hasznosnak. Azt, hogy Marya Puskin csodákkal megtűzdelt költeményeit olvassa, a rezsim nem tartja hasznosnak. Maryának így titkolnia kell, hogy szemtanúja a varázslatnak, és elhatározza, hogy ha valaha érte is eljön egy kérő, nem lesz kívülálló az eseményekben, és nővéreivel ellentétben ő tudni fogja, hogy miféle szerzet jött el érte pontosan. Amikor azonban évek múltán megjelenik Koschei, az Élet Cárja, hogy Maryát elvigye, a lány hibát vét, és nem tudja beteljesíteni az elhatározását: nem látja az átváltozást, az élete pedig innentől fenekestül felfordul.

Magyar berkekben a karakterek közül talán csak az egyik mellékszereplő, a Vasorrú Bába lehet ismerős, de Valente eléri, hogy a könyv végére úgy érezzük, mintha mindig is ismertük volna a szereplőket, amióta csak világ a világ. Maryával együtt válunk kiszolgáltatott kislányból sebezhetetlen, tengerentúli királynővé, felfedezzük a gyermekkori otthonában rejtőző varázslatos lényeket, vele együtt szeretünk bele Koschei-be, együtt éljük át a házasság viharait, és együtt szenvedünk a háború nyomán. Nincsenek fekete-fehér, szigorúan csak jó és csak gonosz karakterek, amitől a történet még árnyaltabbá, még izgalmasabbá válik.

Az írónő okosan fésüli össze a fikciót és a történelem véres realitását – utóbbinak kiemelkedő pontja a Leningrád ostromaként elhíresült II. világháborús szárazföldi blokád, amit Marya szemszögéből testközelből tapasztalhatunk meg. Emellett fontos megemlíteni azokat a kis „epizódokat”, amiket olvasva szinte nosztalgikusan gondolunk vissza a régi szép időkre, amikor még mesékről tanultunk az általános iskolában. A meseszámoktól kezdve az ismétlésekig minden megvan a történetben, ami egy jó tündérmeséhez kell, azonban Valente mégsem kezeli az olvasóját gyerekként. Minden mesei részlet feltételezi a háttértudás meglétét, és metaforákon, szimbólumokon keresztül szól a felnőtt közönségéhez, ezekkel is jelezve a szoros köteléket a folklór elemek és a történelmi realitás között.

Valente külön előszót írt a magyar fordításhoz, a magyar olvasóközönséget megcímezve

Valente külön előszót írt a magyar fordításhoz, a magyar olvasóközönséget megcímezve

Több verseskötet került már ki Valente keze alól – ha ezt nem tudnánk, akkor is nyílt titok lenne, elég bármelyik könyvéből akár csak egy bekezdést elolvasni. Ebből kifolyólag a mű líraisága talán nehezen emészthető egy-két embernek, de aki a magyar fordítást veszi kézbe, annak nem lesz ezzel annyi problémája. A fordítás egy némileg „lemeztelenített” verziója az eredetinek, amit személy szerint sajnálok, de így talán könnyebben befogadható, még ha az angol varázslatosságát nem is sikerült teljesen visszaadni. Ezt pedig, ismerve a magyar nyelv kimeríthetetlenségét és gazdagságát, hatalmas kihagyott ziccernek tartom.

Amint azt már említettem, ez a könyv igazi irodalmi felfrissülés. Annyira szokatlan, annyira hátborzongató és lenyűgöző, mégis annyira otthonos légkört teremt, hogy az olvasó egyenesen beleszédül. Aki a kezébe veszi, ne számítson akcióval megtűzdelt, gyors tempójú történetre. Valente nem sajnálja az időt a karakterek kibontására, a történet elmélyítésére, a leírások filmszerűen látványos, részletes kifejtésére. Amint magával ragad a stílus költőisége és az ábrázolt világ szemkápráztató, mégis abszurd mivolta (libabőrödző házfalak, vért magukból ontó szökőkutak, valaki?), nem lesz helye az unalomnak. Ezt garantálom.