Ezért kell moziban nézni a Ben-Hurt

A 2001 Űrodüsszeia, a Volt egyszer egy vadnyugat, a Keresztapa és számos más kultfilm után a Pannonia Entertainment ismét egy olyan klasszikust mutatott be újra a hazai mozikban, amelyet mindenkinek látnia kéne. Legalábbis ezt tartja a közvélekedés William Wyler 11 Oscar díjjal jutalmazott filmeposzáról, a Ben-Hurról. Azonban legyünk őszinték: annak ellenére, hogy a Ben-Hur egy mindenki által ismert és elismert film, ma már megközelítőleg sincsen akkorra kultusza, mint a forgalmazó ezt megelőző bemutatóinak. Ennek az lehet a legfőbb oka, hogy Wyler klasszikusa a mai közönség számára valószínűleg nem fog nézőbarátnak bizonyulni.

Nem véletlen tehát, hogy sokakban felmerül a kérdés, hogy mégis miért menjek el megnézni egy olyan 65 éves, közel négy órás filmet, amelyet tulajdonképpen bármikor megnézhetek a nappalim kényelmében is (főleg mert a TV is sokkal gyakrabban adja le, mint a Pannonia Entertainment eddigi bemutatóit)? (Beszédes adalék az is, hogy amikor a sajtóvetítés után felkerestem a mosdót, ott ketten éppen arról beszéltek, hogy a forgalmazó ezzel a filmjével, inkább csak a nyugdíjasokat fogja tudni megmozgatni.)

ben-hur-5

Charlton Heston és Jack Hawkins

Nos a válaszom sokaknak bizonyára elcsépeltnek fog hangzani, de attól még igaz: a rendezők és operatőrök többsége a nagyvásznon képzeli el a filmjét, amikor belevág egy-egy jelenet megkomponálásba, ezért pedig a filmek is a moziban tudják a lehető legteljesebb élményt nyújtani a nézőjük számára. Ez a közhelyszerű megállapítás pedig talán még sosem volt annyira érvényes, mint a Ben-Hur esetében. Hiszen amíg Darren Arronowsky ma már eleve úgy vágja meg a filmjei hangját, hogy azok iPhone-on nézve is teljes élményt nyújtsanak, addig William Wyler még elképzelni sem tudta, hogy egyszer valaki majd a vonaton (vagy a WC-n) ülve akarja megnézni a művét. Amikor rendezte a filmet, csupán egyetlen dolog lebeghetett a szeme előtt: vajon, hogy mutat majd a vásznon. Az sem szabad elfelednünk, hogy a Ben-Hur éppen akkor készült, amikor a TV kezdett elterjedni. És mivel a stúdiók rettegtek attól, hogy ha majd a nappaliban ülve is elérhetővé válik a filmnézés, senki nem fog moziba járni, kifejezetten sok pénzt öltek bele az olyan „erő demonstrációként” is felfogható projektekbe, amelyek megmutatták a nézőknek, hogy mennyivel többre képes a mozi, mint egy kis képernyős, fekete-fehér televíziókészülék. Ilyen demonstráció volt az 1959-es Ben-Hur is, ami korának legdrágább és legnagyobb szabású produkciója volt. A klasszikus Hollywood aranykorának egyik utolsó nagy teljesítménye.

Amikor azt mondom, hogy a Ben-Hur elsősorban egy látványfilm, azt mindenféle negatív kritikai szándék nélkül teszem. A Ben-Hur ugyanis egy látványfilm abban az értelemben, hogy a készítők mindent beleadtak abba, hogy a film letaglózza a nézőjét. Hatalmas díszletek, jelmezes statiszták és kellékek ezrei. Itt minden, amit a vásznon láttunk, az tényleg megtörténik, nincs „csalás, nincs ámítás”. A legendássá vált fogatverseny (vagy a hajós ütközet) a nagyvásznon nézve még mai szemmel is olyan intenzív élmény, mint annak idején lehetett. (A film ambiciózusságát jól szemlélteti, hogy pusztán ebben az egy jelenetben 15 000 statiszta vett részt.) Már a főcím utáni első jelenet, amelyben Rózsa Miklós lehengerlő zenéjére vonulnak Római katonák, olyan monumentalitást áraszt magából, hogy a néző azonnal tudja, hogy egy nem mindennapi filmnek a tanúja (pedig igazából semmi különös nem történik.) Ha van film, amire igaz a „larger than life” jelző, akkor ez az. (Még mielőtt valaki félreértene: nem utálom a CGI-t, és nem is gondolom úgy, hogy régen minden jobb volt, ám a Ben-Hur pusztán a technikai megvalósítás szintjén is akkorra teljesítmény, ami előtt muszáj fejet hajtani.)

ben-hur-wardrobe3-horz

Charlton Heston jellmezei

ben-hur_behindscenes

A legendás fogathajtó verseny felvétele

És bár a Ben-Hur annak idején főleg szórakoztatási céllal készült, ez nem azt jelenti, hogy a látvány mellett elhanyagolták volna a film egyéb aspektusait. Éppen ellenkezőleg, mindenben igyekeztek a lehető legmagasabb minőséget elérni, és ez többnyire sikerült is. Itt muszáj még egyszer megemlítenem Rózsa Miklós aláfestését, hiszen a mai napig az egyik legeposzibb hangvételű filmzene.

Ám a színészekről is szinte csak jókat lehet mondani, még a legkisebb szerepekben is. Sokan mondják, hogy Charlton Heston elviszi, és valóban: (egy-két jelenetet leszámítva) karrierje egyik legjobb alakítását nyújtja (bár szerintem a Majmok Bolygójában azért jobb volt). Azonban, még így sem kell egyedül „vinnie a filmet”, hiszen szinte mindenki hasonlóan remek. Stephen Boyd alakításában Messala abszolút méltó és egyenrangú ellenfele a főhősnek. (Érdekesség, hogy a forgatókönyvön dolgozó Gore Vidal szerint Juda és Messala valójában szeretők voltak, ami akár meg is magyarázhatja, hogy a karakterek első találkozása, mai szemmel miért tűnik furának. Ám ezt később sem a rendező, sem pedig a színészek nem erősítették meg.) Ám a film rajtuk kívül is hemzseg az olyan emlékezetes mellékalakokban, mint Jack Hawkins Quintus Arriussza, Frank Thring Pontius Pilátusa vagy éppen Hugh Griffith Ilderimje is. (Utóbbi kapcsán azért vicces belegondolni, hogy ma mekkora botrány lenne abból, ha egy Arab sejket egy walesi színész játszana el).

Annex - Heston, Charlton (Ben-Hur)_07

Juda és Messala találkozása

Bárhonnan is nézzem ezt a filmet, végül mindig egy szó jut az eszembe: a monumentalitás. És éppen ezért kell a Ben-Hurt moziba megnézni, illetve azért is, mert képes közel négy órára visszarepíteni a nézőt egy olyan korba, amikor moziba járni még esemény volt, amikor a nézők még hajlandóak voltak a moziba érve teljesen kizárni a külvilágot, és száz százalékban átadni magukat a filmnek.

Hiszen a Ben-Hur messze nem egy minden szempontból kikezdhetetlen, vagy tökéletes film. A túlnyújtott játékidejét és az időnként belassuló tempóját már a korabeli kritikusok sem mind díjazták. Sajnos a női szereplők sem alakításukban, sem pedig karaktereikben nem igazán érnek fel férfi kollégáikhoz (bár ez annyira nem vészes, tekintve, hogy a film férfiakról és az ő szerepeikről szól). Illetve nyilván lesznek olyanok is, akik a lezárást – ameddig a cselekmény kifogástalanul van megírva – túlságosan naivnak és pátoszosnak tartják majd. (Sőt, ma már azt is el tudom képzelni, hogy egyesek keresztény propaganda filmnek titulálják a filmet emiatt. Bár ez keresztény elfogultság, aligha róható fel hibaként egy olyan filmnek, melyet a Story of the Christ alcímmel mutattak be).

ben-hur_griffith

A walesi arab sejk

Ám ezek ellenére is ez a film olyan, mint egy piramis. Egy elképesztő, és letaglózó teljesítmény, amit lehet szeretni, lehet nem szeretni, de a néző tiszteletét minimum megérdemli. És, bár – ahogyan a piramisok is – az idő során veszített a szépségéből, kicsit porosabb lett, vagy éppen itt-ott megkarcolódott, ám ezek ellenére továbbra is rendíthetetlenül áll.

Persze szokták mondani, hogy a jó film VHS-en is jó film, és ez többnyire igaz is. A Ben-Hur sem lesz más film attól, hogy moziban nézed vagy sem, ám az általa nyújtott élmény már változhat – és változik is. Kétségtelen, hogy a film olyan nyitottságot és türelmet követel meg a nézőjétől, amelyet a mai blockbusterek nem igazán szoktak, ám úgy vélem, hogy ha valaki ezt képes megadni, akkor egy nem mindennapi mozi élménnyel lesz gazdagabb.


Akinek felkeltette az érdeklődését a film, az megtekintheti a Puskin Moziban.