Menjetek idén is a tóra, elmondjuk miért!

A Bánkitó fókuszában idén a “határ” fogalma áll, amire így vagy úgy az összes program reflektál majd. Aki képbe akar kerülni a hazai progresszív kulturális élet összes fontos szereplőjével egy helyen, annak itt könnyű dolga lesz július 14. és 16. között.

Az 5 legfontosabb pont, miért ott kell lenned:

  • Vágtázó Halottkémek koncertre mehetsz
  • kortárs, progresszív színházi előadásokat láthatsz
  • mindegyik underground magyar zenekar fellép, akiket látni akarsz ezen a nyáron
  • fontos és aktuális civil témákkal foglalkozhatsz
  • a legjobb barátaid is ott lesznek

Bánkitó fesztivál

Bánkitó hazánkban elsőként coming­outol a “butikfesztivál” jelzővel, ahol az eredeti fesztiválkultúra még nem veszett el. Nálunk a szponzoroknál és a tömegeknél sokkal fontosabb a civil és művészeti programok megléte és a kevésbé ismert, alternatív zenészek jelenléte, a környezettudatosság és a helyszín varázsa, az, hogy nem tudod, ki szervező és ki látogató, ki előadó és ki néző.

A Bánkitón az őrült nők ketrec helyett színpadot kapnak. Izraelből érkezik Miss Red fülledt acid raggájával és Victoria Hannah, a helyi indie szcéna netes szenzációja, hazánkból pedig Berger Dalma fiúbandájával, a Volkova Sisters­-szel és Jordán Adél, aki a Puszi Együttes frontemberi posztját foglalta le magának. Az utóbbi évekhez hasonlóan a Tószínpad idén is a feltörekvő zenekarok legjobbjait vonultatja fel, az első lemezével most bemutatkozó iamyank live band szettjétől Hó Marci és Szabó Benedek egyetemista balladáiig. A már feljebb törekedettek listáját erősíti az Északi színpadon a Nagy­Szín­Pad! tehetségkutatót megnyerő Bohemian Betyars, az új lemezüket bemutató Fran Palermo és az SXSW­t is megjárt Ivan & The Parazol. Aki sámánpunkot szeretne a nyáron, az is jobb, ha Bánkitóra jön, hiszen nálunk egyedül fog fellépni a műfaj legismertebb, legöregebb és nagy valószínűséggel egyetlen hazai képviselője, a Vágtázó Halottkémek. Lejjebb merülve a földalatti zenében, az S*10 színpadán a The Best Bad Trip kísérletező punk és a makrohang metálarcoknak szóló jazze jön, a Porteleki Áron ­ Czitrom Ádám kettős jazz/rock/kortárs/népzenei alapokra épülő szabad improvizálása pedig a Kisrét színházas sátrában történik majd.

bankito_kulton1

A Bánkitó civil részlege idén két helyszínnel és a tavalyihoz képest kétszeres létszámmal jön, több mint 50 civil szervezettel. A civil, a színházi és a képzőművészeti kurátorok együttműködésével a kitelepülők nem csak a fesztivál programjait összekötő “határ” fogalmára, de egymásra is reflektálnak majd. A Budapest Bike Maffia, a Heti Betevő és a Food not Bombs például nem csak beszélni fog a résztvevőknek az ételosztásról, hanem közösségi főzés keretében bevonják őket a munkafolyamatba is. A három legfontosabb téma idén a migráció, a hagyományos államhatárok kérdése, a gender, a nemek és a társadalmi nemek közt meghúzódó határ különböző rajzolatai és a tudatos állampolgárság, a döntéshozó és a civil közt az aktivizmussal elmosódó határ.

A Bánkitó Képzőművészeti Fesztivál is kinő idén, olyan köztéri kortárs képzőművészeti projektté duzzadva, ami minden látogatónak bemutatja, mit alkot itt és most egy fiatal hazai művész. A galériák homályából kihozva, a fesztiválon végigsétálva több ezer ember kerül majd képbe mindazzal, mit neveznek ma Művészetnek azok, akik nem az M1­en beszélnek róla. Többek között ilyen Szász Lilla: Pozitív projektje, melyet a tranzit.hu mutat be Bánkon. Az absztrakt fotónapló egy HIV pozitív nagymama személyes történetébe enged betekintést. Mártát férje 16 évvel ezelőtt fertőzte meg a vírussal, és jelenleg aktivistaként a betegséggel kapcsolatos tévhitek és sztereotípiák eloszlatását tartja legfőbb küldetésének. A “határ” témáját helyspecifikus, problémacentrikus és interaktív módon megjelenítő művek elsősorban pályázat alapján lettek kiválasztva, így lehetőséget adva a kevésbé ismert, független művészeknek, hogy bemutathassák azt, amit hivatalos keretek között nem támogatnak. Különbségek/mobilitás, lokál/globál, vidék/város, aktív/passzív, egyén/közösség, én/másik ­ az ezek közti vonalat rajzolják újra a bánki homokba. A függetlenek mellett meghívott szervezetek, a Kassák Múzeum, a Teleport Galéria, az FKSE, a Tranzit.hu és a Magyar Képzőművészeti Egyetem is készül majd alkotásokkal. A valóság és a virtualitás közti határ egyre relevánsabb lebomlására reflektálva a smART!

XTRA // APPS’LAND@Bánkitó pedig külön művészeti csomaggal jelentkezik, ahol a Kitchen Budapest The Rites videójátékától a Binaura Csend­installációján át a 3D képeslapokig mindent ki lehet majd próbálni a fesztivál területén elszórva.

Szóval, menjetek és élvezzétek mindezt a csodás dolgot! 🙂 Mi ott leszünk, találkozzunk ott! Pacsi!

Francis Henshall két urat szolgál

Francis Henshall valódi kalamajkába keveredik. A teszetosza Francis gondjai ott kezdődnek, mikor éhségtől hajtva két urat kezd el szolgálni annak érdekében, hogy teljen egy jó pofa sörre és egy kis fish ‘n’ chipsre is. Ámde sem a halott bátyját eljátszó Rachellel, sem pedig az említett hölgy menekülni kényszerülő vőlegényével nem könnyű a munka. Mindketten álcákkal felvértezve kutatják a szerelmet, pénzt és az igazságot.  Innentől kezdve a gondok megduplázódnak, s egyre nehezebb mindkét főnökével elhitetnie, hogy valóban csak egy urat szolgál. 

13418926_1143252935732601_4460006021169708018_n

Fotó: Takács Attila

Kétségtelen, hogy könnyű nyári szórakozást és kiváló kikapcsolódást sejtet az Egy fenékkel két lovat leírása, ámde Pelsőczy Réka rendezésének éppen az a hibája, hogy túlságosan erőltetett módon szeretné kiszolgálni a nagyérdemű ezen igényét. Tulajdonképpen ez az, ami miatt az első felvonás erőltetett poénokban és kínos helyzetkomikumokban vérzik el. A darab sajnálatos fricskája, hogy bizonyos területen viszont jól használja a túljátszás eszközét és a túlzó poénokat: például Dékány Barnabás karakterének esetében, aki magát színésznek vallva minden helyzetet shakespeare-i idézetekkel magyaráz, minden szituációban teátrálisan viselkedik. Ez a báj, a többi zavaró tényezővel szemben, kiválóan áll mind a színésznek, mind pedig magának az előadásnak.

A nehezen beinduló és vontatott első felvonást követően azonban magára talál az előadás. Minden szempontból minimalizálódik a túlzás jelensége, és olyan minőségben kezd el létezni a darab, amilyenre az egész első felvonás alatt türelmetlenül vártunk. A rendezés dinamikus tempóra vált, csak kapkodjuk a fejünket az ötletes és megmosolyogtató fordulatok láttán.

Az előadás egyedi és tempós hangulatáért a Bekvart zenekar felel, akiknek csapata már az előadás elején fogadja a nézőket, és később is vissza-visszatérnek egy-egy szám erejéig. Ez nemcsak kitűnő átvezetőként szolgál, de nagyszerű alapot, hangulatot is teremt a darab számára. A zene és a színház találkozása pedig az esetek többségében gyümölcsöző kapcsolatot eredményez, pláne akkor, ha hozzáértő ujjak pengetik a húrokat és tehetséges frontember áll a színpad elején.

13427970_1143252785732616_1161719720026338672_n

Fotó: Takács Attila

Mindazonáltal egyértelmű, hogy Pelsőczy Réka rendező nagy hangsúlyt helyezett a nézőkkel való interakcióra is. Kommunikáció híján ugyanis egy ponton az előadás valóban nem tud továbbmenni. Ez azonban véleményem szerint nem terheli az előadás erőltetett jellegét: ez pedig elsősorban abból adódik, hogy remek színészt találtak mind a vicces kedvű „konferanszié”, Francis szerepére.

Nagy Dániel Viktor egy idő után az előadás narrátorává és közeli barátunkká válik. Merem állítani, hogy az előadás rá lett építve, sikere rajta bukik vagy áll, ámde a második eshetőséggel szerencsére nem kell foglalkoznunk. A fiatal színész pályájának eddigi legjobb alakítását nyújtja: teljes mértékig magáévá teszi Francis szerepét, természetesen mozog a bőrében, és ami még fontosabb, a nézőket is kétség nélkül meggyőzi hitelességéről. Az ő esetében gondolkozom el azon, hogy ha már most ilyen mértékben kiforrott az előadásmódja a darabban, mi lesz pár hónap, egy év múlva? Itt ugyanis nemcsak prózai színészként kell helytállnia: énekesi- és táncos tehetségét is latba kell vetnie a nézők meggyőzése érdekében. Ezek az elvárások pedig maradéktalanul teljesülnek a színész esetében.

13417479_1143252789065949_1172532328129409246_n

Fotó: Takács Attila

Kiváló szerepformálással jelentkezik Friedenthal Zoltán is, aki a menekülő vőlegény bőrébe bújik. Előadásmódja pedig nemcsak amiatt hiteles, mert kitűnő a kémia közte és Francis között, hanem mert képes manírok és sallang nélkül eladni a karakterét. Kedvesét játssza Lovas Rozi, akinek kitűnő férfi alakításában éppen az az érdekes és meggyőző, hogy az ötletesen megformált Rosco arca mögött végig ott reszket a lánytestvér, félve a lebukástól és kudarctól. Egymásra találásuk ötletesen megálmodott jelenet, ami éppen azért bájos és megható, mert annyit kerülgetik egymást előtte.

A Két úr szolgája átirata nehezen áll lábra, de ha megteszi, akkor fergeteges hangulatot teremt, amely egyformán gyökeredzik a remek színészvezetésből és az alapanyag kiválóságából. Ennek az előadásnak minden kétséget kizáróan szüksége van még időre, hogy kiforrjon, és teljességében képes legyen működni. Önfeledt szórakozásra csak akkor van lehetőség, ha a nézőben nem az az érzés születik meg, hogy mindenáron jól kell magát éreznie az előadás során. Felesleges az erőltetés: ha a néző lelkileg találva érzi magát, és jónak találja a darabot, önmagától is csorogni fog majd a könnye.

Szereplők

Nagy Dániel Viktor: Francis Henshall

Lukáts Andor: Charlie Clench

Lovas Rozi: Rachel Crabbe

Friedenthal Zoltán: Stanley Stubbers

Rujder Vivien: Pauline Clench

Keresztény Tamás: Harry Dangle

Dékány Barnabás: Alan Dangle

Fodor Annamária: Dolly

Formán Bálint: Lloyd Boateng Charlie Clench barátja

Lukáts Andor: Alfie – Pincér

Horváth Szabolcs: Gareth Főpincér

Boros Anna, Máthé Zsolt/Fehér Balázs Benő (Közreműködik még)

Alkotók

Zene: Bekvart és G. Szabó Hunor/Szabó Sipos Ágoston

Díszlet-jelmeztervező: Kálmán Eszter

Plakát: Csáfordi László

Rendező munkatársa: Kis-Kádi Judit

Zenei vezető: Wagner Puskás Péter

Mozgás: Duda Éva

Dalszövegek: Máthé Zsolt

Rendező: Pelsőczy Réka

Producer: Orlai Tibor

Összepréselt, boldog élet – POSzT 2016

Tragikus Hanta története. De olyan szépen tragikus, amikor az ember a szemétdombok fölé képes emelkedni, ki tudja magát emelni a saját nyomorúságából és szárnyalni akkor is, mikor a környezet és a repülő idő nem engedné. 

DSCN4445%20(Medium)

Fotó: Sirkó Eszter

Ez az ő világa, és ebben a világban a legcsodálatosabb, hogy meglátja benne a szépet, meglátja az értékeit. Ő a présember, aki varázslatot csempész a bálák közé, az utókornak, saját magának. Bár élete nem csupán a munkájáról szól, mégis ez az, ami igazán meghatározza a lényegét. Egyértelmű, hogy a papírpréselés kiváló szimbóluma hol könnycsalogató, hol örömteli életének.

Ivo Krobot rendezése, a Túl zajos magány elgondolkodtató történetet prezentál; olyan alkotásról beszélünk, ami már az alapanyagból képes lélegezni. Bohumil Hrabal cseh prózaíró műve önmagában egyedi, egy korszakra hat, egy korszakról mesél. A rendező ennek megfelelően teljes alázattal emelte át az anyagot és alkotta meg színpadi műként.

Koncepciója elementáris és grandiózus, ez mind az elbeszélésben és a díszlet megálmodásában megmutatkozik. Végig szeretettel várt és fogadott vendégei vagyunk a hulladékbegyűjtőnek, ahol Hanta élete nagy részét tölti. Itt meséli el nekünk a főszereplő élete nagy történeteit, fordulópontokat, azokat a nagyon is fontos gondolatokat, amik még a magányában is boldoggá teszik.

DSC_0007%20(Medium)

Fotó: Harsányi Zoltán

Nagyon zajos az a csend, amelyről a Hantát alakító Horváth László Attila mesél nekünk. Gondolatok születnek, szárnyalnak, eközben tanítják őt életről, szerelemről, általuk bizonyosságot nyer számára olyannyira fontos emberségéről. Ebben a szerepben ez a csodálatos: a boldog megelégedés, értékelése mindannak, ami már a mienk. Kétség sem fér hozzá, hogy a hasonlóságok okán Horváth nem csupán szerepet játszik: a színpadon ö maga Hanta, ő maga az, aki 35 éve dolgozik itt, ő az, aki megbizonyosodik az élet értelméről és az igazán fontos dolgokról.

Az idő eközben telik és számos kihívás elé állítja őt. Varga Norbert bújik a fiatal Hanta bőrébe. Bájos és hiteles, kiválóan bontja le azokat a gesztusokat és tapasztalatokat, amik eggyé érve, az idő eltelésével összeállva majd Horváth-ot fogják alkotni. Így nem meglepő, hogy mikor együtt lépnek színpadra, különleges pillanat tanúi lehetünk.

Mindazonáltal nem könnyű ez az élet, ami Hantának jutott. Mély és remekül megkomponált anekdota a kapcsolata a cigánylánnyal. Az előadás ezen a ponton éri el valódi célját, és válik egyszerű élettörténetből egy valódi és lélekérintő memoirrá. Állítom, hogy Krobot rendezésének egyik legjobban megalkotott szeletéről beszélhetünk, amely személy szerint a legjobban megérintett. Mindez legalább annyira a zeneszerző érdeme is, mint a rendezőé. Zdenĕk Kluka zeneszerző munkájából dolgozott Kazár Pál, aki így nagyban felelős az előadás hangulatának sikerességéért. A dallam fájdalmas, mégis, a végletekig gyönyörű; akárcsak az élet.

Moments%20Photography-100%20(Medium)

Fotó: Szánkai Nikolett

Hanta fokozatosan, végül egyre kiábrándultabban fogadja a sors csapásait, és hamar megtanulja, hogy az ég valóban nem emberséges. Ennek ellenére az irodalom és elméjének palotája előtt tiszteleg minden egyes alkalommal, amikor munkája során előtérbe helyezi a művészet oltalmazását. Kis ember, hatalmas gondolatokkal és nyitottsággal a világ, a művészet, és önmaga iránt.

Személyes nyomorúságában Hanta képes megtalálni munkája értelmét, és magasztosságot csempészni oda, ahol elképzelni sem tudjuk a művészet gyönyörűségét. Lomok közé az irodalmat, bálák közé a költészetet. Mindezt egy rendkívül alázatos és remekül megalkotott színdarab keretein belül.

A Színházi Dolgozók Szakszervezetének Básti Lajos-díját nyerte el Horváth László Attila az előadásban nyújtott alakításáért.

Szereplők

Hanta: HORVÁTH LÁSZLÓ ATTILA

Fiatal Hanta: VARGA NORBERT

Főnök, bálozó, síző stb.: TÓTH KÁROLY

Cigány lány, bálozó, csellózó stb.: NYOMTATÓ ENIKŐ

Mančinka: FRIDRIK NOÉMI

Érett Mančinka, a díszítő felesége stb.: SZABÓ MÁRTA

1. cigány asszony, Princessza, úttörő stb.: PREGITZER FRUZSINA

2. cigány asszony, bálozó, úttörő stb.: SZÉLES ZITA

Hedvička, tanító elvtársnő stb.: KUTHY PATRÍCIA

1. professzor, színikritikus, kocsmázó stb.: HORVÁTH SEBESTYÉN SÁNDOR

2. professzor, büszke apa, kocsmázó stb: RÁK ZOLTÁN

Šmoranc költő, úttörő stb.: VICEI ZSOLT

Költő a késsel, sofőr, fényképező cigány stb.: ILLYÉS ÁKOS

Hanta bácsikája, emlékező öregúr, szobrász stb.: PUSKÁS TIVADAR

Šturm sekrestyés, kocsmázó, úttörő stb.: PETNEHÁZY ATTILA

Pénztáros, gyáros, kocsma bölcse stb.: LAKATOS MÁTÉ

Statiszta és függönyhúzó, hegedűs stb.: GULÁCSI TAMÁS

Alkotók

Szövegkönyv: IVO KROBOT

Magyar szöveg (Varga György fordításának felhasználásával):

BOGNÁR RÓBERT, HALÁSZ ANDRÁS

Rendező: IVO KROBOT

Díszlet-és jelmez: ZEKE EDIT
Mozgástervező: DAVID STRNAD
Zeneszerző: ZDENĔK KLUKA
Zene: KAZÁR PÁL
Ügyelő: LENGYEL JÁNOS
Súgó: KOVÁCS KATALIN
Rendezőasszisztens: FÜLÖP ANGÉLA

Hatástalanul

Nem kérdéses, hogy miért népszerű Arthur Miller műve. Az ügynök halála kiváló elbeszélése a ’40-es évek amerikai viszonyainak, ám a történetben az a legcsodálatosabb, hogy a mai viszonyokat is ugyanilyen jól jellemzi. A mű egy lecsúszott ügynök erőfeszítéseiről szól, aki foggal-körömmel ragaszkodik elveihez és álmaihoz, de nem veszi észre, hogy próbálkozásaival csak egyre lejjebb csúszik a lejtőn. Ebben a történetben minden részlet az amerikai helyzetet magyarázza és kritizálja, legyen szó akár az ügynök fiainak viselkedéséről és mániáiról, az apa öngyilkossági kísérleteiről. Fontos kórképe az amerikai álom értelmetlenségének; és kitűnő alapanyaga egy színpadi alkotásnak.

Egy színdarab esetében egy történet egyenes elbeszélése az esetek többségében kevés. Ha valaki erre vágyik, elég lenne csupán a drámát elolvasni és értelmezni. A színház kivételes tulajdonsága, hogy az alkotók elképzelései és szándékai szerint tálal egy művet, attól függően, hogy éppen melyik részét, milyen üzenetet tartanak fontosnak. Ez a „köntös” jó esetben nem csupán mesél, hanem hatással is van a nézőkre: felkavarja, elgondolkodtatja, vagy éppen mámorossá teszi őket.

13243665_1037218826361015_3142556723191159779_o

Fotó: Gordon Eszter

Pontosan ez az esszencia az, ami a legjobban hiányzott számomra az Örkény Színház legújabb bemutatójából. Nem mozoghatunk két külön vágányon a darabbal, valahol érintenünk kell egymást. Miller története és egyedi problémái kapcsolódási pontot kellene hogy jelentsenek a nézőkkel. Mácsai Pál rendezése ennek ellenére csalódást keltően monoton. Bár alázatosan kiszolgálja a dráma történéseit, ennél többet már nem képes felajánlani. Az események nem igénylik a figyelmünket, és megtartani sem képesek azt. Számomra fontos a kapcsolat az előadással, a színészekkel – hiszen ahogy befogadó tér nélkül nincs játék, úgy előadók nélkül sincs színház.

Pláne, ha olyan színészóriásokról beszélhetünk, mint Gálffi László, akiről a rendezői koncepció sikertelensége ellenére sem lehet rosszat mondani. A főszerep kiválóan áll a színésznek, mintha csak ráöntötték volna a kétségbeesett ügynök szerepét. Valójában ő az amerikai álom szimbóluma, aki végül – rengeteg próbálkozása ellenére – kudarcot vall és öngyilkosságba menekül. Hiába van ott támogató felesége, Linda (Kerekes Éva még mindig csodálatos), vagy két fia, akik végül mindig képtelenek megfelelni az elvárásoknak és életben tartani a vállalkozást. Ficza István és Molnár Áron alakítja a testvérpárt, akik együtt erősebbek, mint önmagukban: egymásnak feszül a két sors, a két pólus, ami kivételes kontrasztot hoz létre. Csak úgy, mint Patkós Márton is a tehetséges Bernardként, aki a fiatalok közül az egyik legkülönlegesebb fellépő az előadásban.

13248583_1037219139694317_6613749943578827500_o

Fotó: Gordon Eszter

A keret, amibe Mácsai megálmodta az ügynök drámáját, egyedi. A dzsungelt, labirintust idéző díszlet, amelyben Loman időnként magában bolyong, ötletes és kimagasló. Ahogyan a zenei kíséret (Egervári Mátyás és Kákonyi Árpád előadásában), amely különleges hangulatot kívánt teremteni, de a rendezés hatásfokai nélkül képtelen erre.

Nem a tartalom hiányzik Mácsai rendezéséből, inkább az elgondolás dinamikája és hatása. Sokkal nagyobb erő és dráma rejlik Loman tragédiájában, ami itt kihasználatlan drámai eszköz maradt csupán.  Mindannyian éltünk nehéz időszakokat, hadakoztunk életünk értelmén vagy éppen értelmetlenségén, és találkoztunk reménytelen helyzetekkel. Biztos és stabil hidat lehetne építeni közös visszásságainkból egymás között, ami minden bizonnyal egy fontos színházi eseménnyé tenné ennek az ügynöknek a halálát. Ennek hiányában azonban ez a rendkívül tanulságos párbeszéd nem tud létrejönni a néző és a színház között.

Szereplők

Willy Loman Gálffi László
Linda Kerekes Éva
Biff Molnár Áron m.v.
Happy Ficza István
Bernard Patkós Márton e.h.
Kerekes Viktória
Charley Epres Attila
Ben bácsi Csuja Imre
Howard Wagner Dóra Béla e.h.
Stanley Novkov Máté e.h.
Miss Forsythe Kókai Tünde e.h.

 

Alkotók

dramaturg: Ari-Nagy Barbara
díszlet, jelmez: Kálmán Eszter
zene: Egervári Mátyás, Kákonyi Árpád

súgó: Kanizsay Zita

ügyelő:  Sós Eszter

a rendező munkatársa: Tóth Péter

rendező: Mácsai Pál

Látványorgia jól csinálva – Dzsungel könyve kritika és elmélkedés a CGI szerepéről

Ahogy azt a fiatal – még jó filmeket gyártó – George Lucas is mondta egyszer, a speciális effektusok csak eszközök. Eszközök, amelyek segítségével új világokat alkothatsz: világokat, amelyekben történeteket mesélhetsz el. Ezt 1983-ban mondta Lucas, amikor a CGI (Computer-generated Imagery – azaz számítógép által generált kép) még gyerekcipőben járt, és tényleg csak arra volt jó, hogy kiegészítse a hagyományos trükk technikával felépített és életre keltett világot. Azóta persze sokat fejlődött a technika, és a 90-es évek közepén (a Jurassic Parknak köszönhetően) paradigmaváltás állt be abban, hogy miként viszonyulnak a filmesek a különböző trükk technikákhoz. Miután látták az emberek Spielberg filmjében, hogy mire is képes az új technika a CGI szép lassan kiegészítőből, fő attrakcióvá vált. Ami nem is csoda, tekintve, hogy számítógépes technológiák segítségével szinte már bármilyen világot létrehoztunk – ráadásul tehetjük ezt sokkal könnyebben és olcsóbban, mintha klasszikus trükk technikával tennénk ezt. A folyamat azóta is tart, a nyári blockbusterek többsége ma már szinte mindent pusztán CGI-al old meg; azt is, amit amúgy másként is meg lehetne. Persze a filmek minősége azért bőven javult a 90-es évek második felének „szupermozijai” óta, amikor a rendezőket még annyira elvakította az új technológia, hogy a film összes többi aspektusát annak rendelték alá. A tendencia nem változott: a filmek egyre nagyobb százaléka áll számítógép által generált képkockákból. A CGI-t pedig nem egyedülálló világok megalkotására, hanem látványoskodásra használják: azaz arra, hogy minél több busz robbanjon fel, minél több épület dőljön romba, és hogy minél több bolygó pusztuljon el. Pedig ennél sokkal többre lenne alkalmas a technika.

CGI + animatronics = Elhiszem, hogy vannak dinók.

Ezek a filmesek azonban átsiklottak afelett, hogy miért is lett olyan maradandó a Jurassic Park látványa, hogy miért gondolják még ma is sokan azt, hogy a 13 éves film effektjei köröket vernek a tavalyi Jurassic World-re. Azért, mert a Jurassic Park nem csak CGI-ra támaszkodott, a CGI csak egy technika volt a sok közül. Robotok, bábok és CGI. Minél több technikát használunk a látvány megteremtése érdekében, annál nehezebb megtalálni az illesztéseket a valóság és a fantázia között. A mai blockbusterekkel pedig épp az a baj, hogy mivel nagyrészt csak egy technikára támaszkodnak, sokkal könnyebben átlátunk az illúzión. (Épp ezért volt trükk technikailag is kiváló a Harag útja, hiszen George Miller és csapata amit csak lehetett, régimódian épített fel, a CGI-t pedig csak kiegészítésnek, körítésnek használta, így gyakorlatilag fel sem tűnt senkinek. És éppen ez a vizuális effektek lényege – legyen az oldschool vagy modern -. akkor jó, ha nem veszük észre, hogy ott van. Épp ezért torzítják az észlelésünket a rossz példák, hiszen azok szembetünőbbek)

Akkor mindez azt jelentené, hogy dacára a rengeteg benne rejlő potenciálnak ódzkodjunk a CGI használatától? Csak a lehető legindokoltabb esetben, akkor is a lehető legkisebb mértékben használjuk? Korántsem. A praktikus effektek nem feltétlenül jobbak, mint a CGI, egyszerűen arról van szó, hogy két különböző eszközről van szó, amelyeket alapvetően nem egymás helyett, hanem egymás melett kéne használni. Hiszen a CGI-nak is ugyanúgy meg vannak a maga erősségei, és hátrányai is, és éppen az a probléma, hogy nagyon sok blockbuster rendező egyszerűen nem vesz tudomást – vagy nem látja – a technológia korlátait. (Illetve sokszor persze az idő és a pénzhiány is, hiszen bár a CGI olcsóbb és könyebb, mint 15 000 statisztát mozgatni, attól függetlenül a jó CGI-ba is elképesztő energiákat kell befektetni.)  Pedig ha jól használjuk a technológiát, akkor olyan világok nyílnak meg a néző számára, ahová amúgy sose tudna eljutni. Most látszólag ellent fogok mondani magamnak, de úgy hiszem, hogy ha ez a célunk, akkor nemhogy indokolt a CGI használata, hanem érdemes csak azt használni. Hiszen a CGI illúziója legjobban a két szélsőséges esetben működik: egyrészt akkor, ha csak kiegészítjük vele a klasszikus trükköket; illetve akkor, ha tényleg CSAK azt használjuk. Hiszen ez utóbbinál nincsenek „illesztések”, a néző eleve úgy ül le a film elé, hogy amit lát az nem a valóság. Így pedig nem is keresi azokat a pontokat, ahol megtörik a varázs, mert nincsenek is ilyen pontok. Ezt nyilvánvalóan erősíti az is, hogy olyan tudatosan stilizált környezetet alkotunk, amit nem is lehet összekeverni a valósággal. Erre remek példa a Sin City, a 300 vagy a Sky kapitány a holnap világa. Mivel ezen filmek világa teljes egészében számítógéppel vannak megalkotva, olyan módon, hogy ne is hasonlítsanak a mi világunkra. Így nem is zavarja a nézőt, ha „kilóg a CGI lólába”, mert nincsen honnan kilógnia. (Nyilván vannak negatív példák, amikor hiába vették fel greenscreen előtt az egész filmet, olyan gyengén nézett ki, hogy nem tudta megadni az illúziót, mint a Kémkölykök 3D). Persze ezen filmek folyamatos ellensége a technika rohamos fejlődése, hiszen a CGI-ra nagy mértékben támaszkodó filmek sokkal gyorsabban öregednek: ahogy egyre szebbek a filmek effektjei, úgy egyre inkább fedezzük fel a régiek tökéletlenségét. (Ez ellen szintén a stilizáció a megoldás, hiszen minél elvontabb a világ, annál kevésbé feltűnőek a grafika hibái.)

Ez utóbbi kategóriának nem csupán legfrissebb, de egyben leglenyűgözőbb példája Jon Favreau idei Dzsungel könyve adaptációja, amely egész egyszerűen szemkápráztatóan gyönyörű. Sőt kimerem jelenteni, hogy egy új mérföldkő a CGI történetében. (Persze sokan – ahogyan én is – már az Avatar és a Pi élete után is ezt mondták, de a Dzsungel könyve még ezeken is túlmutat). Jon Favreau ugyanis arra használta a CGI-t, amire mindig is kéne: egy olyan élő, lélegző és magával ragadó világot alkotott, ahová a néző másképp úgysem jutna el. Az ideális, már-már eszményi dzsungelt. Ebben pedig kivételesen a 3D-nek is komolyabb szerep jutott, hiszen a CGI-hoz hasonlóan az is egy eszköz, amit nem feltétlenül kell puszta parasztvakításra használni, és a filmkészítők most nem is arra használták, hogy percenként az arcunkba dobjanak valamit, hanem, hogy gazdagabbá, burjánzóbbá tegyék a film világát. Igaz így talán kevésbé feltűnő a 3D, de épp emiatt könnyebb elmerülni a filmbe, hiszen ha folyamatosan az arcodba mászna valami, az végső soron csak arra emlékeztetne, hogy egy filmet nézel (mert különben a feléd repülő nyíl nem állna meg hirtelen) megtörve ezzel az illúziót.

Persze felmerülhet a kérdés, hogy ha ennyire életszerűen, realisztikusan akarta ábrázolni, akkor miért nem használt valódi állatokat, hiszen Korda Zoltán már 1942-ben képes volt egy teljesen élőszereplős Dzsungel könyve filmet alkotni. Ez igaz is, de azt is érdemes figyelembe venni, hogy az a film ingerszegényebb és látványban mennyivel szegényesebb. Míg a technika ma már lehetővé teszi, hogy a CGI tigris és az élő gyerekszínész közel tökéletesen egy síkban legyen, addig kétlem, hogy bármelyik szülő (illetve producer) be merné rakni a fáklyát tartó Mauglit egy élő tigris mellé. Ez csak az egyik gond: a másik az, hogy egyszerűen képtelenség egy stábot bevinni a dzsungel legmélyebb, leggazdagabb élővilágával rendelkező részére. De még ha sikerülne is, akkor is ott van a gond, hogy minden egyes állatot – beleértve a háttérben elrepülő madárrajt – olyan szinten kéne beidomítani, ami szintén nem lehetséges. Be kell látnunk, hogy ahhoz, hogy a Dzsungel könyvében tényleg lássuk is a dzsungelt, ahhoz animációra van szükségünk.

Jungle_Book_2016

Persze, ez alapvetően egy Disney mesefilm, amelyben beszélő és éneklő állatok szerepelnek. Talán éppen ez a film egyik legnagyobb bravúrja, hogy tökéletesen sikerül összeegyeztetni a mesét a realisztikus állatábrázolással. Amikor a szereplők megszólalnak, az olyan természetesnek hat, hogy a néző tényleg elhiszi, hogy amikor éppen nem forognak a National Geographic kamerái, akkor a tigrisek és farkasok az előítéletről diskurálnak. Persze elképzelhető, hogy valakinek fura lesz, és magában nem tudja majd összeegyeztetni a valóságos ábrázolást a beszélő állatokkal, de ez nem a filmesek hibája.  Engem gyakorlatilag az első perctől az utolsóig képes volt úgy magával ragadni a film, hogy néhol komolyan elbizonytalanodtam azon, hogy biztosan animációt nézek-e. Egyedül Lajcsi király dalbetéténél éreztem azt, hogy megtörik az illúzió, lévén, hogy ott a nemesi származású Gigantopithecus tényleg csak azért kezd el énekelni, mert az eredeti mesében is volt egy ilyen jelenet. Ám mivel az sokkal musicalszerűbb volt, ott ez nem lógott ki hangulatból.

Viszont teljesen jogosan felmerülhet a kérdés, hogy ha ennyire kiváló az animáció, akkor miért volt szükség gyerekszínészre? Akkor miért nem csináltak egy százszázalékosan animációs filmet? Véleményem szerint ennek oka az, hogy bármennyire is elképesztő dolgokra képes az a technológia, amivel a filmet megalkották, (realisztikus) embert animálni még mindig a legnehezebb. Hiszen embert mindenki látott, így pedig a nézőknek sokkal inkább feltűnő, hogy ha az ember mozgása, fizikája nem az igazi; hogy a vágtázó Vizi bivaly izmai éppen nem úgy feszülnek, ahogy annak kéne. (De ez tényleg csak az én okoskodásom). Bár az ifjú Neel Sethi többnyire jól oldja meg az irtó nehéz feladatot, azért néha tényleg látszik, hogy egy üres szobában kellett színészkednie. (Az eredeti szinkronhangokról eddig azért nem ejtettem szót, mert sajnos eddig csak szinkronosan volt lehetőségem látni a filmet. Véleményem szerint a magyar hangokat is sikerült eltalálni, ez esetben a hazai színészek munkájára sem lehet panaszunk.)

Ká

Több-e a Dzsungel könyve, mint egy látványos, de üres tech-demo? Nos, jó tempójú, szórakoztató, helyenként vicces, máskor félelmetes vagy drámai – Favreau remekül képes lavírozni a különféle hangulatok között, úgy, hogy az sose legyen túl horrorisztikus a kicsiknek, vagy fárasztóan infantilis a nagyoknak – de való igaz, hogy sem cselekményében, sem pedig karakterében nem nyújt sokkal többet, mint az eredeti Disney rajzfilm. Ez a film nem azért készült el, mert a rendező vagy az író (Justin Marks) valami újat akart volna mondani a klasszikus történetről. Hanem, hogy prezentálja, mire is képes manapság a technika, ha jól használjuk azt. Viszont tekintve, hogy technikailag tényleg korszakalkotó lehet, és a film egyéb részei is abszolút tisztességesen, sőt több mint korrektül vannak kivitelezve, így részemről könnyen meg tudom bocsátani azt, hogy igazából semmilyen tartalmi újdonsággal nem bővíti Kipling hagyatékát. (Az egyetlen komolyabb eltérés a film és az 1967-es rajzfilm között a lezárása és a végső mondanivaló – miszerint nem az határoz meg, hogy hova születtél, hanem az, hogy mit kezdesz a képességeiddel, illetve, hogy bárhol otthonra és családra lelhetsz. Nyilván erre a változtatásra egyrészt azért volt szükség, mert az eredeti konzervatívabb befejezése ma már talán kevésbé állná meg a helyét, illetve így megmaradt a lehetőség, hogy folytassák a történetet, bár szerintem erre semmi szükség nincs.) Dacára annak, hogy ebből az újragondolásból éppen az új gondolatok hiányoznak, és a főattrakció egyértelműen a CGI, a Dzsungel könyve így sem csak egy elképesztően látványos, de egy roppant szerethető, szórakoztató és hangulatos kaland film az egész családnak. (Apropó, a hangulathoz nagyban járul hozzá John Debney remek zenéje is.)

Az már a jövő zenéje, hogy a 2016-os Dzsungel könyve 20-30 év múlva is ilyen elképesztő lesz-e, vagy már csak úgy fogunk rajta mosolyogni, mint ma az eredeti Tron-on. Én mindenesetre úgy érzem, hogy most már tényleg végérvényesen lehullottak a technika korlátai, és már csak arra vágyok, hogy az elképesztő látvány mellé kapjunk új, érdekes világokat, izgalmas karaktereket és elmesélésre váró történeteket.

Szeretnék-e egy Oroszlán király-t, vagy egy nagyszabású fantasy eposzt ezzel a technikával? Naná. Ezen túl minden filmnek kizárólag CGI-al kéne készülnie? Semmiképpen sem.  Hiszen a lényeg éppen az lenne, hogy megtaláljuk azt a technikát, ami a lehető legjobban illeszkedik a történetünkhöz. A Dzsungel könyve indokolta, hogy szinte csak CGI-al készüljön, ám egy napjainkban játszódó akciófilmet máshogy is meg lehet oldani. Annyi eszköz áll jelenleg a filmesek rendelkezésére, hogy botorság lenne mindenre csak egyet használni. Viszont a nézőnek sem szabad elfelejtenie, hogy sosem az eszközzel van a baj, hanem azzal, hogy a filmkészítők jól vagy rosszul használják-e azt.