Plus-size modell egy popsláger videoklip-sztárja

Szembejött velem a YouTubon való szörfölgetés közben egy olyan mainstream popsláger, amelynek videoklipje nagyon meglepett. A DNCE nevű formáció legújabb slágergyanús számáról, a Toothbrush-ról van szó. És miért olyan érdekes?

Aki követi a Jonas testvérek pályafutását, az biztos találkozott már a DNCE-vel, be kell valljam, nekem ez a banda eddig kimaradt az életemből. És magáról a zenéről nem mondanék véleményt, nem feltétlenül az én ízlésem – de azt se mondhatom, hogy nem szeretem a hasonló zenéket, mert akkor a barátaim biztos nem állnák meg, hogy elő ne hozakodjanak a Backstreet Boys mániámmal.

Na de a lényeg, hogy a Toothbrush videoklipjében végre nem egy szőke, nádszál-karcsú cicababa a hódolat (és a vágy titokzatos) tárgya, hanem Ashley Graham, aki történetesen plus-size modell, és amúgy meg egy intelligens és gyönyörű nő, aki leginkább a Lane Bryant fehérneműs képei miatt ismerhető, valamint ő volt az első plus-size címlaplány a Sports Illustrated történetében. Én egyébként akkor szerettem belé véglegesen, amikor megtaláltam a TED talk-ját, amiben az egészséges önképről, és testünk elfogadásáról beszél.

ashley-graham_reklam

Persze nagy fenekű csajokat eddig is láttunk, de “vállaltan” plus-size modelleket már kevésbé – vagy én legalább is nem találkoztam velük. És, hogy ez miért fontos? Igen, Ashley Graham modell, így nyilván átlagon felüli szépséggel és adottságokkal rendelkezik, viszont sokkal természetesebb látvány a hétköznapi ember számára az ő teste. Tehát egy pozitív body image (testkép) az, amit ő közvetít, és általa ez a mainstream vizein evezgető popbanda is.

Természetesen nem arról van szó, hogy ezentúl cseréljünk le minden vékony lányt a médiában, hiszen hangsúlyozni kell, hogy az ő testükkel sincsen semmi baj – igen, ilyenkor sajnos mindig ki kell emelni, hogy minden test gyönyörű és tökéletes a maga módján, és senkit sem szabad megszégyeníteni a testi adottságai miatt. Amit számomra Ashley Graham közvetít, az az önelfogadás – a “pluszkilók ellenére” is – és a természetesség. Én legalább is így érzem, és ezért örülök ennyire ennek a videoklipnek.

A szavak halhatatlanná tesznek

Sok dráma vizsgálja a művészetet és a hozzá fűződő viszonyunkat, miközben igyekszik tükröt tartani a nézőnek. Ez meglehetősen triviális leírás lenne A párnaember esetében – mégis igaz, hogy képes ezt a gondolatot egy új nézőpontból megragadni és elgondolkodtatni a közönséget. A párnaemberben az válik a legemlékezetesebbé, hogy az ember mit meg nem tesz azért, hogy a szavakon keresztül halhatatlan maradhasson. Mennyire lehet tudatosítani azt, hogy egy bizonyos fokig az ember önmagáról ír? Mennyire nehéz helyén kezelni azt, ami ezt követően másokban megfogan?

Az író Katuriant egy totális rendőrállam beosztottjai hallgatják ki borzalmas gyerekgyilkosságok kapcsán, akiket véletlenül éppen az ő novellái alapján küldtek a másvilágra. Önmagukban is szörnyűséges bűntettekről beszélünk – ezzel valószínűleg a rendező Szikszai Rémusz is tisztában volt, mikor úgy döntött, hogy szükségtelen megmutatni mindezt a színpadon. Elég, ha a főszereplő lesz a narrátor.

A-párnaember-a-Radnóti-Színházban-073

Fotó: Gergely Bea

Ebben nincs hiba: a történetek jól megkomponáltak, Pál András pedig fantasztikus mesélő. Hangsúlyaival különleges vákuumot teremt, tekintetével messzire visz minket, mindenféle drámaiság és pátosz nélkül számol be a novellák tartalmáról. Hiszen minden tragikus történet sokkal borzasztóbban születik meg, ha a képzelő erőnkre bízzák a részleteket.

Az ő kihallgatása a színdarab kerete. Szembesítik a bűnökkel, miközben egyre több réteg sejlik fel nem csupán Katurian életével, de a két rendőr múltjával kapcsolatban is. Kétségtelen, a gyermekek halála mindenkit másként, de legalább ugyanolyan erővel ráz meg. Mint például Ariel rendőr esetében, akit Schneider Zoltán játszik pompásan. Az erőszakos, dühös rendőr a radikális eszközök mellett dönt, elítéli az írót már rögtön a legelején, mikor még nem is tudja, milyen sok közös vonáson osztoznak. Bár végig az ellentétes oldalon áll, végül ő lesz az, aki maradandóvá teszi Katurian életének értelmét.

Az ő társa Köles Ferenc Tupolskija. Ő a „jó zsaru”, aki figyel a részletekre és precízen nyomoz annak érdekében, hogy mindent feltárjon a tragikus eseményekről. Ő is részese volt már tragédiának, de nem engedi, hogy ez befolyásolja. Bízik a racionalitásban és a szigorú rendőrállam ítéletében, aminek hű szolgája.  A két színész közös játéka tökéletes elegyet alkot. Kezdetben érdekes ellenpólusai egymásnak, az állam katonái, a folyamat során azonban fény derül szenvedéseikre, és hús-vér emberekké válnak, akik egyaránt hoztak jó és rossz döntéseket.

A-párnaember-a-Radnóti-Színházban-230

Fotó: Gergely Bea

Szikszai rendezésének különleges hangulata van, amelynek erős alapját képezi a történet nyomasztó hangulata és mindenki lelki terhe, nyomorúsága. A totális rendőrállamból mi csupán annak két szolgáját és az intézmény kihallgató szobáját látjuk, amely középkori hangulatot teremt. Ez a törekvés egyértelművé válik, mikor a zenei betétek is ezt a hangulatot erősítik. A koncepció működőképes, mert kiváló keretbe helyezi a történetet. Szikszai a második felvonásban már nem fél explicit módon történetet mesélni; például a Kisjézus történetét, amely Katurian történeteinek legembertelenebbike. Pallai Mara és Ács Norbert érkeznek segítségünkre, akik bábszínházi eszközökkel játsszák el a történetet.

Kétségtelen, hogy Katurian testvére, Michal, nem csupán az események, de a novellák megszületésének valódi katalizátora is. Az ő tragédiája az, ami drasztikus módon megihleti testvérét. Ő az, aki egész életét áldozza arra, hogy az az író váljon öccséből, akivé válnia kell. Nem csoda, hogy miért a Párnaember című történet a Rusznák András alakította Michael kedvenc meséje: önmagukat látja benne.

A-párnaember-a-Radnóti-Színházban-122

Fotó: Gergely Bea

Katurian célja, hogy egyre biztosabbá váló halálát követően novellái túléljenek, és ennek érdekében akármit megtesz. Alkotóként felelősnek érzi magát a történeteinek következményeiért, így felvállalja a bűnöket, amiket szülei ültettek el a fejében. Kétség sem fér hozzá, hogy elborzasztó módon bár, de ő erre a sorsra lett teremtve. Ebben az élettörténetben pedig sok mindent kell kockára tennie: saját erényét, szeretetét beteg testvére iránt. Egy dolog nem változik: hűsége leírt szavai és a művészet iránt. Szikszai pedig ugyanilyen alázattal tolmácsolja nekünk a történetét.

Szereplők

TUPOLSKI KÖLES FERENC
KATURIAN PÁL ANDRÁS
ARIEL SCHNEIDER ZOLTÁN
MICHAL RUSZNÁK ANDRÁS
ANYA PALLAI MARA
APA ÁCS NORBERT
KISLÁNY BACH ZSÓFIA eh.

Alkotók

Fordította: Merényi Anna

Jelmeztervező: Kiss Julcsi
Díszlettervező: Varga Járó Ilona
Bábtervező: Hoffer Károly
Világítás: Baumgartner Sándor
A rendező munkatársa: Gyulay Eszter
Rendező: SZIKSZAI RÉMUSZ

Ezért kell moziban nézni a Ben-Hurt

A 2001 Űrodüsszeia, a Volt egyszer egy vadnyugat, a Keresztapa és számos más kultfilm után a Pannonia Entertainment ismét egy olyan klasszikust mutatott be újra a hazai mozikban, amelyet mindenkinek látnia kéne. Legalábbis ezt tartja a közvélekedés William Wyler 11 Oscar díjjal jutalmazott filmeposzáról, a Ben-Hurról. Azonban legyünk őszinték: annak ellenére, hogy a Ben-Hur egy mindenki által ismert és elismert film, ma már megközelítőleg sincsen akkorra kultusza, mint a forgalmazó ezt megelőző bemutatóinak. Ennek az lehet a legfőbb oka, hogy Wyler klasszikusa a mai közönség számára valószínűleg nem fog nézőbarátnak bizonyulni.

Nem véletlen tehát, hogy sokakban felmerül a kérdés, hogy mégis miért menjek el megnézni egy olyan 65 éves, közel négy órás filmet, amelyet tulajdonképpen bármikor megnézhetek a nappalim kényelmében is (főleg mert a TV is sokkal gyakrabban adja le, mint a Pannonia Entertainment eddigi bemutatóit)? (Beszédes adalék az is, hogy amikor a sajtóvetítés után felkerestem a mosdót, ott ketten éppen arról beszéltek, hogy a forgalmazó ezzel a filmjével, inkább csak a nyugdíjasokat fogja tudni megmozgatni.)

ben-hur-5

Charlton Heston és Jack Hawkins

Nos a válaszom sokaknak bizonyára elcsépeltnek fog hangzani, de attól még igaz: a rendezők és operatőrök többsége a nagyvásznon képzeli el a filmjét, amikor belevág egy-egy jelenet megkomponálásba, ezért pedig a filmek is a moziban tudják a lehető legteljesebb élményt nyújtani a nézőjük számára. Ez a közhelyszerű megállapítás pedig talán még sosem volt annyira érvényes, mint a Ben-Hur esetében. Hiszen amíg Darren Arronowsky ma már eleve úgy vágja meg a filmjei hangját, hogy azok iPhone-on nézve is teljes élményt nyújtsanak, addig William Wyler még elképzelni sem tudta, hogy egyszer valaki majd a vonaton (vagy a WC-n) ülve akarja megnézni a művét. Amikor rendezte a filmet, csupán egyetlen dolog lebeghetett a szeme előtt: vajon, hogy mutat majd a vásznon. Az sem szabad elfelednünk, hogy a Ben-Hur éppen akkor készült, amikor a TV kezdett elterjedni. És mivel a stúdiók rettegtek attól, hogy ha majd a nappaliban ülve is elérhetővé válik a filmnézés, senki nem fog moziba járni, kifejezetten sok pénzt öltek bele az olyan „erő demonstrációként” is felfogható projektekbe, amelyek megmutatták a nézőknek, hogy mennyivel többre képes a mozi, mint egy kis képernyős, fekete-fehér televíziókészülék. Ilyen demonstráció volt az 1959-es Ben-Hur is, ami korának legdrágább és legnagyobb szabású produkciója volt. A klasszikus Hollywood aranykorának egyik utolsó nagy teljesítménye.

Amikor azt mondom, hogy a Ben-Hur elsősorban egy látványfilm, azt mindenféle negatív kritikai szándék nélkül teszem. A Ben-Hur ugyanis egy látványfilm abban az értelemben, hogy a készítők mindent beleadtak abba, hogy a film letaglózza a nézőjét. Hatalmas díszletek, jelmezes statiszták és kellékek ezrei. Itt minden, amit a vásznon láttunk, az tényleg megtörténik, nincs „csalás, nincs ámítás”. A legendássá vált fogatverseny (vagy a hajós ütközet) a nagyvásznon nézve még mai szemmel is olyan intenzív élmény, mint annak idején lehetett. (A film ambiciózusságát jól szemlélteti, hogy pusztán ebben az egy jelenetben 15 000 statiszta vett részt.) Már a főcím utáni első jelenet, amelyben Rózsa Miklós lehengerlő zenéjére vonulnak Római katonák, olyan monumentalitást áraszt magából, hogy a néző azonnal tudja, hogy egy nem mindennapi filmnek a tanúja (pedig igazából semmi különös nem történik.) Ha van film, amire igaz a „larger than life” jelző, akkor ez az. (Még mielőtt valaki félreértene: nem utálom a CGI-t, és nem is gondolom úgy, hogy régen minden jobb volt, ám a Ben-Hur pusztán a technikai megvalósítás szintjén is akkorra teljesítmény, ami előtt muszáj fejet hajtani.)

ben-hur-wardrobe3-horz

Charlton Heston jellmezei

ben-hur_behindscenes

A legendás fogathajtó verseny felvétele

És bár a Ben-Hur annak idején főleg szórakoztatási céllal készült, ez nem azt jelenti, hogy a látvány mellett elhanyagolták volna a film egyéb aspektusait. Éppen ellenkezőleg, mindenben igyekeztek a lehető legmagasabb minőséget elérni, és ez többnyire sikerült is. Itt muszáj még egyszer megemlítenem Rózsa Miklós aláfestését, hiszen a mai napig az egyik legeposzibb hangvételű filmzene.

Ám a színészekről is szinte csak jókat lehet mondani, még a legkisebb szerepekben is. Sokan mondják, hogy Charlton Heston elviszi, és valóban: (egy-két jelenetet leszámítva) karrierje egyik legjobb alakítását nyújtja (bár szerintem a Majmok Bolygójában azért jobb volt). Azonban, még így sem kell egyedül „vinnie a filmet”, hiszen szinte mindenki hasonlóan remek. Stephen Boyd alakításában Messala abszolút méltó és egyenrangú ellenfele a főhősnek. (Érdekesség, hogy a forgatókönyvön dolgozó Gore Vidal szerint Juda és Messala valójában szeretők voltak, ami akár meg is magyarázhatja, hogy a karakterek első találkozása, mai szemmel miért tűnik furának. Ám ezt később sem a rendező, sem pedig a színészek nem erősítették meg.) Ám a film rajtuk kívül is hemzseg az olyan emlékezetes mellékalakokban, mint Jack Hawkins Quintus Arriussza, Frank Thring Pontius Pilátusa vagy éppen Hugh Griffith Ilderimje is. (Utóbbi kapcsán azért vicces belegondolni, hogy ma mekkora botrány lenne abból, ha egy Arab sejket egy walesi színész játszana el).

Annex - Heston, Charlton (Ben-Hur)_07

Juda és Messala találkozása

Bárhonnan is nézzem ezt a filmet, végül mindig egy szó jut az eszembe: a monumentalitás. És éppen ezért kell a Ben-Hurt moziba megnézni, illetve azért is, mert képes közel négy órára visszarepíteni a nézőt egy olyan korba, amikor moziba járni még esemény volt, amikor a nézők még hajlandóak voltak a moziba érve teljesen kizárni a külvilágot, és száz százalékban átadni magukat a filmnek.

Hiszen a Ben-Hur messze nem egy minden szempontból kikezdhetetlen, vagy tökéletes film. A túlnyújtott játékidejét és az időnként belassuló tempóját már a korabeli kritikusok sem mind díjazták. Sajnos a női szereplők sem alakításukban, sem pedig karaktereikben nem igazán érnek fel férfi kollégáikhoz (bár ez annyira nem vészes, tekintve, hogy a film férfiakról és az ő szerepeikről szól). Illetve nyilván lesznek olyanok is, akik a lezárást – ameddig a cselekmény kifogástalanul van megírva – túlságosan naivnak és pátoszosnak tartják majd. (Sőt, ma már azt is el tudom képzelni, hogy egyesek keresztény propaganda filmnek titulálják a filmet emiatt. Bár ez keresztény elfogultság, aligha róható fel hibaként egy olyan filmnek, melyet a Story of the Christ alcímmel mutattak be).

ben-hur_griffith

A walesi arab sejk

Ám ezek ellenére is ez a film olyan, mint egy piramis. Egy elképesztő, és letaglózó teljesítmény, amit lehet szeretni, lehet nem szeretni, de a néző tiszteletét minimum megérdemli. És, bár – ahogyan a piramisok is – az idő során veszített a szépségéből, kicsit porosabb lett, vagy éppen itt-ott megkarcolódott, ám ezek ellenére továbbra is rendíthetetlenül áll.

Persze szokták mondani, hogy a jó film VHS-en is jó film, és ez többnyire igaz is. A Ben-Hur sem lesz más film attól, hogy moziban nézed vagy sem, ám az általa nyújtott élmény már változhat – és változik is. Kétségtelen, hogy a film olyan nyitottságot és türelmet követel meg a nézőjétől, amelyet a mai blockbusterek nem igazán szoktak, ám úgy vélem, hogy ha valaki ezt képes megadni, akkor egy nem mindennapi mozi élménnyel lesz gazdagabb.


Akinek felkeltette az érdeklődését a film, az megtekintheti a Puskin Moziban.

Pinceszínházi Helsingőr

Az elmúlt időszakban a szokásostól eltérően sok Hamlet előadást láttam. Ezeknek az interpretációknak a megtekintése pedig azt erősítette meg, hogy Shakespeare műve sok síkon értelmezhető. Az Örkény Színházban Bagossy László humoros és erős koncepciójú változata, a Barbican Theatre monumentális interpretációja Benedict Cumberbatch-csel, valamint legutoljára a Vörösmarty Színház értelmezése László Zsolt főszereplésével. Tény, hogy a Hamlet egy örökérvényű klasszikus, aminek mindig helye lesz a repertoáron. De hogyan néz ki egy ilyen grandiózus dráma egy kisebb színpadon? Hogyan lehet még újraértelmezni, és saját rendezői képünkre formálni? Milyen a Hamlet például egy pinceszínházban?

Hamlet 5

Fotó: színház.hu

Horgas Ádám egy ilyen kis térben képzelte el Hamlet tragédiáját. Mi több, csupán négy színészre osztotta a történet ikonikus szerepeit, akik karaktereiket cserélve próbálják kihozni magukból a legtöbbet az új „bőrben”. Ez kétségtelenül imponált a kis térnek, s könnyebben nyomon követhető volt, mi is történik körülöttünk. A szereplők ismertetőjegyei (pl. Horatio szemüvege, Gertrud koronája, és Ophelia hajfonata) cserélnek gazdát, amikor férfiből nő, nőből férfi lesz.

Nyilvánvaló, hogy ennek az előadásnak az ötletessége az egyik erőssége . A rendező elsősorban a dráma komikus oldalát emeli ki, amelyre képes egy egészen jól működő koncepciót ráhúzni. Ez egyértelműen abban nyilvánul meg, hogy a színészek a megkülönböztető jegyektől eltekintve egyáltalán nem használnak kellékeket. Egymást támogatva és kisegítve születnek meg olyan triviális tárgyak, mint a pohár, amelyet pont az tesz érdekessé, hogy nincs jelen: a hangok és a kézjáték viszont mégis teljességében képesek megteremteni azt. Nagyban befolyásolja az előadás hangulatát és hitelét az, hogy mennyire sikerül „koncepcióhűen” és meggyőzően megálmodni az Egérfogó jelenetét. Itt, Hamlet teremti meg a gesztusokat és hangokat, miközben marionett-bábuként rángatja királynőt s királyt is, akinek halálát a rokon kígyó hozza el végül. Rövid, de ötletes megoldás, amelynek nem volt szüksége drámai felhangra vagy „túljátszásokra”.

hamlet1

Fotó: Csicsely Zoltán

A díszlet is egyedi, igazi hangulatteremtő „kellék”. A speciális térvetítés igazi látványszínházzá varázsolja a Hamletet: ilyen különleges térnek csak akkor van értelme, ha valóban célorientáltan szolgálja az előadás menetét. Márpedig ezek a pillanatok valóban a dán kikötőbe, a tenger mellé repítettek minket: ahol bohókásan várakoznak a kis hajók, miközben a tenger hullámai vetítődnek a díszlet falára. Ez a díszlet azonban nemcsak hangulatteremtés szempontjából fontos: okos kellékként létezett drámai pillanatokban is, például Ophelia megrázó halálának jelenetében.

Egy ilyen koncepció esetében természetesen egyáltalán nem mindegy, kikre bízza a direktor a dráma karaktereinek megformálását. Igazi kaméleonokra, kisebb karakterekben is biztosan létező színművészekre volt szüksége. Ez pedig, az esetek többségében sikeres is. Juhász Réka például egyszerre képes hitelesen hozni többek között az ártatlan Ophelia és a sírásó szerepét. Ezekben a váltásokban nem ruha- vagy kellékcsere történik. Inkább a lélek változik: a szende szűz helyében két pillanattal később már a bűnös királyné áll.

hamlet3

Fotó: Csicsely Zoltán

A rendezés ötletessége mellett az előadás legjobban eltalált pontja Szirtes Balázs jelenléte. A fiatal színész egyszerre meggyőző a hűséges Horatio és a jóságos, erényes Polonius szerepében, de mulatságos perceket nyújt királynéként is. Gerner Csaba sem okoz csalódást: ahogy kollégái, ő is ötletesen játszik hangjával, legyen szó Claudiusról vagy csupán egy francia cselédlányról, aki éppen nem tudja kimondani az r hangot.

Ilyen sziporkázó teljesítmények mellett egy erős és egyedi Hamletre van szükség. Jaskó Bálint azonban messze elmarad kollégái játékától, amely egyaránt fakadhat tapasztalatlanságából illetve a szerep értelmezésének hiányából. Még szüksége lenne pár évre, hogy hiteles személyiséggel ruházza fel szerepét és megtalálja annak komikus oldalát.

A Horgas-féle Hamlet egy életvidám és ötletes színpadi játék, amely hűen követi a cselekményeket, miközben egyenlő arányban adagolja humoros koncepciójának elemeit is. A kiváló az, amikor ez a kettő képes egybe olvadni, és karöltve működni a színpadon. Ez teszi ezt a Hamletet igazán érdekessé.

Szereplők

Jaskó Bálint

Juhász Réka

Gerner Csaba

Szirtes Balázs

Alkotók

Mozgás, videó: Horgas Ádám

Díszlet: Horgas Péter

Jelmez: Bujdosó Nóra

Fény: Czeglédi Kornél

Hang: Tichy Ádám

Kellék: Borsos Mónika

Ügyelő, rendezőasszisztens, súgó: Pogács Zsuzsa

Rendező: Horgas Ádám

Mansome – avagy mitől férfi a férfi?

Morgan Spurlock számomra a dokumentumfilmek legszórakoztatóbb figurája, aki tudja, hogyan kell igényes, intelligens és egyben vicces dokut készíteni akár olyan hétköznapi társadalmi kérdésekről is, mint hogy „mitől férfi a férfi”? 2012-es filmjében, a Mansome-ban arra keresi a választ, hogy mi a „férfi esszenciája”, és hogy valóban a szőr teszi-e „az embert” – és azt hiszem, hogy a női „szőrmozgalmak” korában (borotváljunk-e vagy sem?) ez még mindig releváns kérdés.

Spurlock a Mansome-ban nagy hangsúlyt fektet a szőrzetre – tulajdonképpen a férfi arc és testszőrzet köré építi fel a filmet: bajusz, szakáll, baj-e a kopaszodás, mi a helyzet a teljesen csupasz vagy éppen metroszexuális pasikkal, mitől férfi a férfi, és tulajdonképpen ki is mondja meg? Kíváncsi lettem, hogy vajon tényleg ilyen fontos-e a szőrkérdés, így megkérdeztem a KultOn.hu íróit, ők mit gondolnak róla. Ők is ilyen másodlagos nemi jellegek alapján azonosítják a férfiakat? Egyáltalán, csak a biológia teszi a férfit férfivá? Vagy a társadalmi elvárások? Rengeteg kérdés kavargott a fejemben, és úgy tűnik nemcsak én voltam ezzel így, elég jó kis vita alakult ki a férfiképpel kapcsolatban – ebből is látszik, hogy már megéri megnézni Spurlock dokumentumfilmjét.

mansome_kiemelt

Anna azt mondta, hogy „ha liberálisan akarunk gondolkodni, és hát miért ne tennénk, akkor a „férfi” és a „nő” (a biológiai sajátosságoktól eltekintve) egy társadalmi konstrukció. Tehát azt, hogy mitől férfi a férfi és mitől nő a nő, az adott kor lokális közösségi tudata/konszenzusa definiálja (valószínűleg más-más a férfikép Japánban, az indián törzsekben és Magyarországon). De ez ma már nehezen eldönthető. Ha a teljes gender-szabadságban hiszünk, akkor mindenki maga dönti el, hogy mitől férfi a férfi és mitől nő a nő. Én személy szerint szeretem az arc- és mellszőrzetet, de hát ez az én személyes véleményem. Valaki pedig szerintem attól férfi, ha ő férfinak gondolja, érzi és éli meg magát. De a nagybetűs Férfi ideálja általában ezek mentén körvonalazódik: a férfi erős, magas, öntudatos, jó kiállású, széles vállú, védelmező blablabla. De ezek mind közösségi sztereotípiák, miért ne lehetne egy alacsony, vékony srác férfias?”

Viszont volt ellenvélemény is Zsolt részéről: „Annával ellentétben (vagy az épp itt leírt példájával ellentétben) én kimondottan biológiai sajátosságokra alapozom a férfi és a férfiasság koncepcióját. A társadalmi konstrukciók is biológiai meghatározottságra épülnek. A legtöbb mai koncepció, ami leírja a férfi Gendert, mint társadalmi (és nem biológiai) nemet arra épül, hogy a férfi biológiai adottságaiból kifolyólag erősebb, izmosabb, gyorsabb, nagyobb (átlagosan), és ebből lett aztán az, hogy a férfi keresi a pénzt, latja el a családot, védelmezi a nőt és a gyerekeket, stb. Magát a koncepciót nem támogatom, hogy így legyen, de nem lepődök meg, hogy így alakult, és nagy meló ezt levetkőznie a társadalomnak. A társadalmi szerepek tekinteteben szerintem ma mar akkora az átjárás, hogy senki nem mondja, hogy egy nőies férfi nem férfi. Ugyanúgy férfi, csak nincs mondjuk arcszőrzete, szeles válla, stb. Mivel van egy origó, egy átlag, egy alap, ami a tesztoszteronszintből következő arcszőrzet, izomzat, stb, stb, ezert ehhez viszonyítva lesz valaki nőies férfi, vagy metroszexuális, stb.”

mansome_1

Mariann szerint pedig: „ez a férfi/=nő argumentum ott bukik, hogy férfi/=férfi és nő/=nő. És vannak statisztikai különbségek, de nagyon érdekelne, milyen eredményre jutnánk, ha a bal és jobbkezeseket hasonlítgatnánk össze olyan nagy elánnal, mint A Férfit és A Nőt. Emberként kategorizálunk, mert így egyszerűbb, de szerencsésebb helyeken már tart ott a társadalmunk, hogy felismerjük, a gender alapú kategorizálás nem könnyíti, hanem már inkább nehezíti a dolgunkat (talán az individualizmus miatt, nem tudom), de épp ezért érdemes lenne hátrahagyni.”

Milyen messzire jutottunk a szőrkérdéstől! Hogy én is csatlakozzam a kibontakozó vitához, csak annyit mondanék, hogy véleményem szerint nem éppen a testszőrzet az, ami alapján definiálnám a “férfit”, bár tény, hogy magát a szakállt például férfiasnak tartom, és érdekes lenne megvizsgálni, hogy mitől van ez így – hiszen a szakáll hol divatos volt, hogy pedig a “vademberség” jele. És éppen emiatt olyan jó, hogy Spurlock körbejárta ezt a problémakört. De őszintén szólva, nem igazán érdekel, mi tesz egy férfit férfivá, amíg emberként viselkedik. És mit jelent emberként viselkedni? Na, az már egy egészen más kérdés.