A részeg igazság

A Részegek című előadásban valóban mindenki részeg. Van, aki szívfájdalmát enyhíti, van, aki egyszerűen egy jól sikerült legénybúcsú következtében önt fel a garatra. Az eredmény minden esetben ugyanaz: kibuknak a valódi érzések, a kényes gondolatok, valamint az a nagybetűs igazság is, ami átszakítja a józanság határait. Az illumináltság viszont nem zárja ketrecbe ezeket az érzelmeket: ez egy következmények nélküli állapot, ami az éjszaka végeztével  párhuzamosan szintén véget ér. Azt már nem tudni, hogy ezek az emberek mit gondolnak majd ébredéskor, de nem is számít: mi itt mindenkit a saját igazságának pillanatában látunk.

jo

Fotó: Pál Zsófia

Gothár Péter rendezését kiemelkedő előadásnak tartom. Szabadon kezeli a gondolatokat, sokféle spekulációra átfordíthatóak azok a mondatok, amelyeket a részegek egymásnak igyekeznek magyarázni, több-kevesebb sikerrel. Valószínűleg mindenki számára megmosolyogtatóan ismerősek ezek a párbeszédek: az elme béklyói alól felszabadulva csupán a leglényegesebb részletek bújnak elő, néha teljességgel mellőzve a józan logikát.

jo4

Fotó: Pál Zsófia

Az előadás gondolatisága mellett a darabban felvonuló színészek azok, akik felejthetetlenné teszik a Részegeket. Sokszor és sokat nézem őket, de most ismét tudatosult bennem, hogy mennyire kiváló társulat a Katonáé. Elég csak Keresztes Tamás nevét említenem, aki nem meglepően ismételten az előadás egyik legjobb alakítását hozza. Nem elborulásokban és ittas üvöltésben merül ki az ő részege: apró rezdüléseiben és hangsúlyokban hitelesíti önmagát, katolikus pap testvéréről szóló monológjai, valamint közös játéka a saját történetszálában Mészáros Bélával, Tasnádi Bencével és Vajdai Vilmossal az előadás legjobban eltalált részei.

Nem lehet csalódni Mészáros Máté meggyőzően ittas és kiválóan „szónokoló” fesztiváligazgatójában és Rezes Judit könnyen szerelembe eső Marthájában sem: külön-külön és együtt is kiválóan létező, sarkos pontjai az előadásnak. Izgalmas szerep jutott Borbély Alexandrának is, aki a hölgyek közül talán a legjobb alakítást hozta a szerelmi háromszögbe került, és jobbára bizonytalan Magda szerepében. Elek Ferenc és Kocsis Gergely közös vitája a halál tényéről valamint kezeléséről az egyik legelgondolkodtatóbb része az előadásnak. Ilyen kiváló felhozatal mellett az előadásban megjelenő egyetemi hallgatók (Rujder Vivien és Dér Zsolt) színpadi jelentlétben jóval elmaradnak, kevésbé képesek elmélyíteni jelenlétüket és szerepüket a színpadon.

jo2

Fotó: Pál Zsófia

A kiváló színészi játék mellett azonban nem elhanyagolható tény a darab hossza. Némely jelenetek értelmetlenül hosszúak, bár véleményem szerint tartalmuk és jelentésértékük korántsem kívánná meg ezt. Bőven elbírna az előadás egy másfél órás időtartamot: a jelenetek többsége rövidebben és tömörebben is képes lenne legalább annyira hatásos lenni, mint jelenlegi formájukban. Kiváló döntésnek tartom viszont, hogy az előadás éppen a Katona stúdiószínházában született meg. Kicsi és intim közeg, a színészek alig pár méterre játszanak tőlünk, és a jelenetek végeztével az esetek többségében nem hagyják el a helyszínt, hanem a fal mellé telepednek, és egymást cserélve felelnek az előadás hangi effektjeiért, dalaiért.

jo3

Fotó: Pál Zsófia

Működőképes ez a részeg igazság, amit Gothár bemutatni kíván. Ilyenkor nincsenek falak, szabadabb és nyitottabb az ember, természetes, hogy az igazság felfedje magát, és úgy kezelhessük, hogy ennek így kellett lennie. Ez a részegség zavarba ejtően lényeglátó. Kiélesednek a valódi gondolatok, az összefüggések, könnyebben magyarázzuk az életet, valamint annak kegyetlenségét, mint ahogy bármikor máskor mernénk. Ám nem egyértelmű, hogy a szereplők éjszakai részegsége valóban italtól való-e, vagy általános állapot-e. Éppen ez jelenti majd a darab igazi fricskáját is: soha, senki kezében nem látunk egyetlen egy pohár alkoholt sem. Így boncolgatható a kicsengés is. Milyen részegségről beszélhetünk: valóban fizikális bódultságról, vagy éppen hogy szellemi szabadságról szól-e az előadás?

Szereplők

Martha Rezes Judit
Mark Mészáros Máté m.v.
Laura Pálmai Anna
Magda Borbély Alexandra
Laurenz Dér Zsolt e.h.
Gustav Kocsis Gergely
Lora Pelsőczy Réka
Karl Elek Ferenc
Linda Rujder Vivien e.h.
Rudolf Vajdai Vilmos
Max Mészáros Béla
Matthias Tasnádi Bence
Gabriel Keresztes Tamás
Rosa Ónodi Eszter

Alkotók

Fordító, dramaturg Morcsányi Géza
Díszlet Gothár Péter
Szcenikus Tóth Kázmér
Jelmez Tihanyi Ildi
Haj, maszk Vég Attila
Zenei munkatárs Sáry László és Keresztes Tamás
Fény Pető József
Hang Wirth Tamás
Súgó Boncza Anita
A rendező munkatársa Tóth Judit
Rendező Gothár Péter

Munkatársak: Tóth László, Tőzsér Gábor, Botka Zoltán, Bokor László, Pető Sándor, Szabó Gergely, Pintér Mária, Ignácz Éva, Gáspár Viktória, Kelecsényi Bernadett, Nedár Barnabás, Petróczy László, Koloszár László, Kántor László, Mucsi Gábor, Méreg Mariann, Tóth Norbert, Tóth Irén, Székely János, Bujtás Mónika, Török Marcell

Hoffmann Éva, Budavári Réka, Alim Adilov, Csirkés Ferenc, Kiss Eszter, Vér Erika, Gerlóczi Judit, Molnár Fanni Rebeka

A Filmhéten jártunk Vol.3. – A KultOn.hu további kedvencei

A Magyar Filmhét másodjára került megrendezésre idén Március 1-6 ig a MOM Parkban. 18 Kategóriában több mint 270 film versenyzett, a legtöbb díjat nagyjátékfilmes kategóriában hirdették, de díjaztak dokumentumfilmet, ismeretterjesztő filmet, animációs filmet és kisjátékfilmet is.

Mivel úgy gondolom, hogy a kisfilmekben is rengeteg munka van, ezért a második magyar Filmhét kisfilmjeit több kategóriában is nominálom, hogy a méltó alkotás elnyerje a KultOn díjat. A 12 kategóriából adjuk át most a második hatot, többek között a legjobb filmét is (az első hat díjról bővebben itt). A Filmhét hivatalos kisfilmes díjára 5 jelölt volt esélyes: Betonzaj, Az elmenetel, En passant, Levelek anyámtól, Terminál. Mint kiderült a Betonzaj vehette át ezt az elismerést. Alant kiderül, egyetértek-e.

Legjobb vágás

En passant

Kamaszkor vége
Ébren
Fonál
Play/back

A Play/Back alapkoncepciója a vágással való kísérletezés a film legerősebbik oldala. Az Ébren és a Fonál alapíve unalomba is fulladhatott volna, hogy ha nem lett volna ilyen remek ütemben vágva. A Kamaszkor vége pedig bőven már nagyjátékfilmes kategória. De egyik sem volt annyira bravúros, mint az En passant. Ha van valami, amit meg kell jegyezni a Filmhétről, az az En passant vágói munkája. Még egyszer, maxi respect!

en passant

Jelenet az En Passant c. filmből

Legjobb színész

  • A mackó – Rába Roland
  • Levél istenhez // Melyiket kéred // Mindig csak – Kovács Krisztián
  • Mindig csak – Bodrogi Gyula
  • Piszkos munka – Elek Ferenc
  • Tabula rasa – Molnár Levente

Talán a legkellemetlenebb, hogy Bodrogi Gyula félelmetesen mély alakítása nem mindig látszott, mert a kép interjú stílusban zoomolt random folyamatosan, de még ha a homályos kép szélén lévő alakítását is kellett néznem éreztem az erejét. Kár érte. Kovács Krisztiánért nem kár, aki a Filmhét mennyiség/minőség arányában koronázatlan király volt. Elek Ferencet nem lehet megkerülni, még olyan kis egy dimenziós karakterben is tündöklött, amiben csak egy ilyen kaliberű színész tudja belevinni azt a bizonyos pluszt. Rába Roland pedig a hátán vitte egy olyan film ívét, aminek nem róla kellett, hogy szóljon. De Molnár Levente kevés játékidejében is mindig képes volt újat, és még erősebbet hozni, Bravó.

mindig csak

Bodrogi Gyula a Mindig csak c. filmben

Legjobb fényképezés

Levél istenhez

Tabula rasa
Holdon át
Fonál

Határ

A Fonál képei messze a legerősebbjei a filmnek, a végesnitt pedig varázslatos. A Holdon át operatőri munkája végig nagyon magas színvonalú, néha, mint egy National Geographic alkotás. A Tabula Rasa hasonlóan nagy volumenű alkotás fényképezés ügyileg, mint a két nyertes. A Levél istenhez és a Határ is jobban mesél a képeivel, épp csak egy hajszálnyival. Míg utóbbi nagyon okos pontokat talál egy vonat sín körül a történetmeséléshez, addig előbbi egy parasztházat képes rettentően érdekessé tenni. Bár a kedvenceim, a motoros jelenetek képileg így is kimagaslanak.

levél istenhez

Jelenet a Levél Istenhez c. filmből

Legjobb forgatókönyv

Az elmenetel

Szép alak
Melyiket kéred?

Tabula rasa

Éjjeli utazó

A Szép alak tűpontos történetépítéséért érdemli meg a jelölést, a Melyiket kéred pedig a frappáns és hiteles dialógjáért. Az Éjjeli utazó pedig azért a remek csomóért, amit a műfajokból összegubózott. De kétség sem férhet afelől, hogy két könyv kimagaslik a mezőnyből. Az elmenetel szövege, mind jelentéstartalmában, mind ütemében lenyűgözött; magyar nagyjátékfilmek nem képesek arra a szöveg lebonyolításra, amit ez a forgatókönyv látszólag csuklóból összehozott. A Tabula Rasa pedig kitűnik a karakterek viszonyrendszerében. Szép lassan kibontja mindenki érdekét a másikhoz, titkok rejlenek fel, és feszültség növekedik nagyon szépen adagolva.

elmenetel

Jelenet az Elmenetel c. filmből

Legjobb rendezés

Gondnok – Csörköl Zsolt

Az elmenetel – Tóth Barnabás

Kamaszkor vége – Szilágyi Fanni
Levél istenhez – Topolánszky Tamás Yvan
En passant – Oláh Kata

A Gondnokon érződik az a műértés, ahogyan fel lett építve a forgatás; mesterien lett kidolgozva a forgatókönyvből. A Kamaszkor vége legnagyobb erénye a színészvezetés; szent meggyőződésem, hogy más kezekben ez a film nem tudna így kitűnni. A Levél istenhez forgatását kubrick-i szigorban tudom csak elképzelni, annyira áthat az a tudatos koncepció, amire épült. Az En passant pedig úgy vezényel ezernyi között, mint egy karmester; minden gyerek, szereplő, sakktábla úgy táncol, ahogy a rendező fütyül. Nagy bajban voltam a nyertessel kapcsolatban, de úgy érzem Az elmenetel rendezője rászolgál erre a díjra. S habár a buli és wc jelenetek nem érnek fel a kórterem atmoszférájával, az egyszerűen annyira erős, és annyira nagyjátékfilmes, hogy végül már nincsenek számomra kérdések ez ügyben.

gondnok

Jelenet a Gondnok c. filmből

Legjobb film

En passant

Tabula rasa

Láv on the Máv

Levél istenhez

Szép alak
Romanian sunrise
Sightseeing
Kamaszkor vége
Ideál
Az elmenetel
Betonzaj
Vidéki randevú

A piszkos 12. Muszáj voltam kibővíteni a jelöltek listáját, mert sokan megérdemlik, hogy itt legyenek. És még így sem fértek be többen, hiába kaptak más kategóriában jelölést/jelöléseket (Noire, Holdon át, Gondnok, Melyiket kéred, Éjjeli utazó). És vannak filmek, amik csak ebben a kategóriában mérettetnek meg (Romanian Sunrise), mert az összhatás mindenek felett áll.

A Filmhét hivatalos jelöltjei közül a Levelek anyámtól nálam nem került be a legjobb 12-be. Gyönyörű kísérleti alkotás, de mégsem filmélmény, bár lehet, én vagyok túl konzervatív. A Terminál sem került be, úgy érzem több fronton is készült ennél jobb alkotás, bár vitathatatlanul erős. Az En passant, a Betonzaj, és Az elmenetel jelölésének nagyon örülök. Mindhárom megérdemelten nyert volna, a Betonzajnál nincs rossz helyen a díj, bár Az elmenetel a legerősebb szerintem az öt jelöltből.

Na de lássuk a KultOn jelölt listát. Egy filmet leszámítva (Láv on the Máv) csakis olyan filmeket raktam be, amelyeket el tudnék képzelni nagyjátékfilmben. A fent említett három filmen kívül (Betonzaj, Az elmenetel, En passant) itt van még kilenc. A Vidéki randevú feszültségkeltése nagyon egyedi, fura, de mindenképpen hatásos. Ez nagyjátékfilmes erény! Az Ideál az a film, ami elérte, amit sok más Filmhetes kisfilm nem tudott: szavak nélkül elmesélni egy történetet, pillantásokkal közvetíteni érzelmeket. A Kamaszkor vége egy roppant egyedi, szórakoztató, de nagyon is komoly alkotás, remekül lavírozik a hangulatok között. A Sightseeing buddy road movie-ja ugyan néha belassul, de van benne annyi kraft, hogy a Filmhét egyik legjobb élménye legyen. A Romanian Sunrise egy nagyon csendes, visszafogott alkotás. Itt minden másodpercnek volt értelme, nem volt eltékozolva, oda kell erre a filmre figyelni. A Szép alak több fronton, apró darabjaiban tudott erős lenni, összhatásként sajnos nem ért fel a nyertesekhez. És a kakukk tojás a Láv on the Máv. Sajnos több sebből vérzik a film, de így is elérte, hogy a közönség többször is torkaszakadtából nevessen fel pár perc alatt (velem az élen), és ez olyan erény, amit a mai filmgyártásban nehezen érünk el, így ez mindenképp figyelemre méltó.

Én abszolút közönségfilm párti vagyok, de nem tudtam nem a hatása alá kerülni a két nyertes filmnek. Igazi művészfilmek, vidéken játszódó családokról szólnak, és lám mindig van újat mutatni. Hasonló közeg, de két teljesen más film, melyek úgy vonnak a bűvkörükbe, hogy közben nem botlanak el, végigviszik a cselekményt növelve az érdeklődést. Remek az ütemük, jól lassítanak, gyorsítanak. Az információ adagolás, a jelenetek is mind a helyükön vannak. A nyelvezet sokszínű, de nagyon is érthető. A szereplők remekül vannak megírva, tudunk kit szeretni, megvetni. Az En passant és Az elmenetel nagyon szorosan megosztva a második helyen. De ha egyszer van egy Tabula rasa, és egy Levél istenhez (annyira jó, hogy nem vagyok egy díjra lekorlátozva per blokk), akkor nem kérdés, mi volt a két legjobb film idén a Filmhéten.


A Filmhétről Vol. 1.

A Filmhétről Vol. 2.

A Filmhéten jártunk Vol.2. – A KultOn.hu díjazottai

A Magyar Filmhét másodjára került megrendezésre idén Március 1-6 ig a MOM Parkban. 18 Kategóriában több mint 270 film versenyzett, a legtöbb díjat nagyjátékfilmes kategóriában hirdették, de díjaztak dokumentumfilmet, ismeretterjesztő filmet, animációs filmet és kisjátékfilmet is. A Filmhét kisfilmes díjára 5 jelölt volt esélyes: Betonzaj, Az elmenetel, En passant, Levelek anyámtól, Terminál. Mint kiderült a Betonzaj vehette át ezt az elismerést.

Mivel úgy gondolom, hogy a kisfilmekben is rengeteg munka van, ezért a második magyar Filmhét kisfilmjeit több kategóriában is nominálom, hogy a méltó alkotás elnyerje a KultOn.hu díjat. A 12 kategóriából most át adjuk az első hatot.

Legjobb zene / dal és felhasználása

Szép alak

Noire
Szabó úr
Holdon át
Sétagalopp

Kicsit rendhagyó módon nemcsak a zenét, hanem annak felhasználását is díjazom. Van itt minden: rap (Noire), indiai muzsika (Holdon át), swing (Szabó úr) vagy kornyikálós dal a pályaudvaron (Sétagalopp). Mindegyik remek hangulatot teremt, a díjat mégis az a Szép alak kapja, mely nem azzal hívta fel magára a figyelmet, milyen extrém zenéket, dalokat használt, hanem hogy a saját világában, hogyan sikerült belebújtatni ezt az igen hatásos zenét, ami érzelmi többletet, plusz hatást is elér.

szép alak

Jelenet a Szép alak c. filmből

Legjobb vizuális effektek

Levelek anyámtól
Boglárka

Noire

A mackó
Szuper

Külön öröm, hogy van ilyen kategória. Ugyanis nem minden film képes elvárható színvonalon speciális effekteket használni, pláne nem egy kisfilmben. A mackó egy műfaji váltásra használta a stop motion technikát. A Szuper történetéhez híven többször is elhitette velem, hogy egy szuperhősről van szó. A kritikai sikerű Levelek anyámtól konkrétan csak vizuális megoldásokból állt képileg, nagyon is hatásos módon. A Boglárka pedig a Filmhét egyik leggrandiózusabb vizuális alkotása volt, ahogy a Noire is. Végül utóbbinak adtam a díjat, mert ezeket az elemeket jobban használta fel a történet szempontjából.

noire

Jelenet a Noir c. filmből

Legjobb jelenet

Kamaszkor vége – konyha jelenet

Melyiket kéred – veszekedés
Láv on the Máv – kisfiú dolgozat közbeni felhívása
Ideál – számháború
Éjjeli utazó – az első interjú
Terminál – buszra várás

Vidéki randevú – négy fős kocsmai jelenetek

Kimenő – kihallgatás jelenetek
Szabó úr – nyitó jelenet
Gondnok – elképzelt jelenetek

Ismét egy rendhagyó blokk, de egyszerűen nem tudok elmenni amellett, mennyire frankó jelenetekkel tudtak operálni a filmek. Humor terén a Láv von the Máv több jelenete is bekerülhetett volna, de a kisrác dolgozat közbeni felhívása tűnt a legeredetibbnek és legviccesebbnek. A Szabó úr nyitánya a karakter érzéketlenségének ábrázolása miatt fantasztikus, kár hogy a film utána ezt már nem tudta reprodukálni. A Gondnok képzelgései egytől egyig remekül használják fel a paródia elemeit. Az Éjjeli utazó szkeptikus Vágó Istvánja szintén a paródia magas foka. Komolyabb jelenetek: az Ideál számháborúja gyakorlatilag elmesélte az egész filmet szavak nélkül. A Kimenő messze legélvezetesebb és értékesebb jelenetei a kihallgató szobában történtek. A Melyiket kéred veszekedésre való kifuttatásában és maga az esemény aprólékosságában és hitelességében erős. A Terminál csattanója, a buszra várás miatt megérte megnézni az egész filmet.

Győztesünk van mindkét oldalról: a Kamaszkor vége konyha jelenete az, amelyet csont nélkül elbírna bármilyen nagyjátékfilm. A Vidéki randevú kocsmai feszültségkeltésénél pedig nem volt erősebb a kisfilmes mezőnyben.

kamaszkor vége

Jelenet a Kamaszkor vége c. filmből

Összhang a vásznon

Hangulatváltozás – bácsi és néni
Melyiket kéred – anya és apa
Réka és Vivi – Réka és Vivi
Kamaszkor vége – a testvérpár és a srác

Sightseeing – a fura páros

Fura kategória, de fontos. Sok filmben nem éreztem a karakterek közti kémiát, varázst, kapcsot; kevés film tudott volna még delegálni ide jelöltet. A Hangulatváltozás hétköznapisága remekül kijön a főszereplőkön. Réka és Vivi abszolút magukat adták, már szinte dokumentumfilmre hajazóan. A Kamaszkor vége szereplőinek vezetése, ami miatt minden hangulatot, váltást érzünk rajtuk. A Melyiket kéred esszenciája, a folyamatos ellentét a gyerek felett nagyon realisztikus, és övé lenne a díj, ha a Sightseeing nem lenne ilyen pimasz, és egy nagyon jól megírt párossal (menekülő román nő, lecsúszott magyar tolvaj) nem vinné el a showt, és nem mellesleg a filmet a hátán.

sightseeing

Jelenet a Sightseeing c. filmből

Legjobb színésznő

Szép alak – Egyed Brigitta

Fehér farkas // Határ – Farkas Franciska
Sightseeing – Vaja Dujovic
Réka és Vivi – Réka és Vivi
Boglárka // Éjszakai festés – Rainer – Micsei Nóra

Rainer – Micsei Nóra minden filmjében elvitte a showt, és az azért van, mert a játéka hiány pótló a magyar piacon. Réka és Vivi színészi teljesítménye nehezen értékelhető, hiszen valamelyest magukat adták, viszont azt annyira hitelesen, hogy ez bőven színjátszásnak nevezhető. Vaja Dujovic karakterének elkeseredettsége és törtetése, minden porcikáján így a miénken is érződött. Farkas Franciska nevét pedig szerintem garantáltan hallani fogjuk minden fesztiválon, ki az a rendező aki ne dolgozna egy ilyen tehetséggel. De Egyed Brigitta díjához kétség sem férhet. Minden lélegzetén, tekintetén érezni a dolgok súlyát, és lehetetlen nem neki szurkolni, sőt mi több, azonosulni vele.

boglárka

Jelenet a Boglárka c. filmből

Legjobb díszlet / látvány

Nyomtáv
Betonzaj
Ideál

Boglárka

Sötét kamra

A Nyomtáv és a Sötét kamra David Lynch-essége üdítően hatott a Filmhét alatt. A Betonzaj több fronton is bivaly erősnek bizonyult, a díszlet nem kivétel ez alól. Az Ideál volt nálam a tuti befutó, remek helyszínválasztások, és tökéletes tábori hangulat, de aztán a Boglárka elképesztő kreativitásával (pl.: a fiú kunyhója) mindent vitt.


Korábbi cikkünk az eseményről.

A Filmhéten jártunk Vol.1.

A Magyar Filmhét másodjára került megrendezésre idén Március 1-6 ig a MOM Parkban. 18 Kategóriában több mint 270 film versenyzett, a legtöbb díjat nagyjátékfilmes kategóriában hirdették, de díjaztak dokumentumfilmet, ismeretterjesztő filmet, animációs filmet és kisjátékfilmet is. Ebben a rövid cikksorozatban a kisjátékfilmekről lesz szó, ráfókuszálva a jelenlegi helyzetre, hiszen minden nagy filmes kicsiben kezdi, így rendkívül fontos, hogy ezt a kategóriát is egyre komolyabban vegyük. A Filmhét összesen 70 filmnek adta meg a lehetőséget, hogy a fesztivál ideje alatt minden produktum kétszer is vászonra kerüljön, és terjedjen a híre a fiatal alkotóknak.

A paletta rendkívül széleskörű: az 5 percestől a 40 perces filmekig, a vígjátéktól a drámán át, a műfajkeverékig, a magánprodukcióktól, a vizsgafilmeken át, az államilag finanszírozott filmekig volt itt minden. A blokkokat, amelyek legalább négy legfeljebb nyolc művet tartalmaztak, próbálták jól elkülöníthetően rendszerezni. Legtöbbször az anyaiskola volt egy-egy blokk neve, hogy segítsék az érdeklődőket a választásban. Sőt, egy rendkívül impozáns füzettel is előállt a Filmhét, amelyben minden egyes filmről találhattunk egy rövid leírást és képet is. De ezek is csak mankók, a filmek a mozivásznon mérettek meg.

Bevallom az első gondolatom az volt, hogy minden filmről írok kritikát, de most már jobbnak látom több fontos aspektusból is egy átfogó vélemény megformálását. Már csak azért is, mert amennyire különböztek egymástól a filmek, épp annyira hasonlítottak is. Jobban belegondolva, majdnem minden filmnek meg volt a maga „testvérpárja”, amely hasonló műfajjal és/vagy témával operált. Ez közel sem jelenti, hogy csak azok voltak a jó filmek, melyek nagyon kitűntek; ha egy film eredeti és hiteles volt, a legelcsépeltebb sztori is megtette a hatását.

featured_c303600bbb44f97e5514a440172d32cd

Fotó: Filmhét.hu

Akkor vágjunk is bele, én hogyan láttam a Filmhét kisfilmes felhozatalát.

Azt kell, mondjam, bőven a pozitív irányba mutat az összhatás. Szögezzük le, ezekből a java vizsgafilm, ez is növeli az értéküket, mert nagyon ritkán éreztem azt, hogy egy-egy film nem való ebbe a versenyprogramba. A filmek túlnyomó része mind-mind hordozott magában legalább egy olyan elemet, ami miatt ki tudott tűnni. És az a csoda is megesett egy maroknyi filmnél, hogy el tudtam volna képzelni egy nagyjátékfilm részeként.

Érdekes volt megfigyelni, hogy az iskolák indulói miként hordoztak magukban egységet. Szinte éles vonallal el lehet különíteni, melyik filmet delegálta az SZFE, az ELTE, a MET (volt BKF), vagy a Werk Akadémia. Nem a film végső minősége miatt, hanem forgatókönyv, történetvezetés, rendezés, színészi játék, színész választás, operatőri munka, helyszínválasztás, kellékezés terén volt több film rokona egymásnak, ami valószínűleg a vezető tanárok személyeiből, és az adott iskola oktatásából is következik. A Werk Akadémia például csak klasszikus történetvezetéssel mutatkozott, és érezhető volt, hogy a technikai apparátusuk valószínűleg csekélyebb, mint a többi iskoláé. A MET mert leginkább vígjátéki elemekhez nyúlni, sőt mondhatni, hogy a legtöbb vígjátékot (70 filmből ha 6-7 akadt) ez az iskola nyújtotta be. Az SZFE ritkán engedte el magát, sokszor velős, rágós témát hoztak, szinte egytől egyig komolyan véve magukat. Az ELTE valahol a MET és az SZFE között volt könnyed és határozott. Még szerencse, hogy a filmek önnön magukban mindig tudtak annyi frissességet és egyedit hozni, hogy az alkotókat és alkotásaikat már el lehetett különíteni iskolán belül.

Továbbá voltak egyetemes problémák, és kirívóan jó teljesítmények, melyek mellett egyszerűen nem lehet elmenni, mert az alkotások zömére sajnos vagy szerencsére jellemző volt.

Remekelés 1: gyerekszínészek

A legkellemesebb meglepetés számomra, hogy rengeteg film operált gyermek szereplőkkel, és mondhatom 90%-uk briliánsan teljesített. Ez azért is nagy dolog, mert a mozifilmeknek is gondot okoz a tökéletes aprótalpú kiválasztása és instruálása. Itt pedig csuklóból lettek megoldva. Nem mondom, hogy lejátszották a felnőtteket, de szerepükben, legyen az akármilyen kicsi vagy nagy, mindig megállták a helyüket, és meg tudták őrizni gyermeki valójukat, naivitásukat, ártatlanságukat. A Filmhét egyik legnagyobb csodája volt nekem ezt megélni. Csak így tovább.

tabula rasa

Jelenet a Tabula Rasa c. filmből

Fejfájás 1: Zene

Amivel kevésbé operáltak jól az alkotók, az a zene. Nem arról van szó, hogy mennyire jók. Mert a többsége önmagában biztosan és szépen szól. De a filmmel való együttélés, harmonizálás nem sok filmnek volt erőssége. Sokszor kifejezetten elvett az élményből. Rengetegszer használtak zenét olyan helyen, ahol nem éreztem fontosnak, helyénvalónak. Vagy épp a zene belépése, és annak minősége zökkentett ki.

Remekelés 2: operatőri munka

Ha ki kell emelnem egy ágat, miben a legerősebb a magyar kisfilm, vagy legalább is a Filmhét mezőnye, az a fényképezés. Eszmélet meló, odafigyelés, tervezés van mögötte. Még egy-egy gyengébb filmben is voltak olyan plánok, képek, amiket élvezet volt nézni, hogy az erősebbekről ne is beszéljek, amik aztán abszolút mozivászonért kiáltanak.

kicsi3

Jelenet a Holdon át c. filmből

Fejfájás 2: azok a mocskos tarkók

Én tudom, hogy a Saul fia is sokat operál tarkóval, de közben pedig bőven a szemmel és az arccal is. Valamiért rengeteg alkotó a fejébe vette, hogy egy karakter tarkójával mondja el adott helyzetben a legtöbbet. Pedig nem. Sokszor koncepcióra volt építve, máskor csak szép volt így a kép, de az biztos, hogy nem sokat használtak ezek a beállítások a filmeken. A szem árulja el a legtöbbet egy karakterről, nem a füle töve, ezt engedjük el!

Remekelés 3: hangkeverés / hangvágás

Amennyire gyengéje volt a filmeknek a zene, annyira erősek voltak a hangok. A zörejek, csörömpölések, atmoszféra zajok remekül voltak használva. Ritkán éreztem, hogy ki lóg a lóláb. Ez talán egyetemesen majdnem minden filmnek erőssége volt.

betonzaj

Jelenet a Betonzaj c. filmből

Fejfájás 3: történetvezetés, ütemezés

A legkelendőbb a művészfilmes vonal volt, ami nem baj, viszont a Filmhéten nekem a legjobban az fájt, hogy még az erősebb filmek is képesek voltak olykor nagyon de nagyon durván, indokolatlanul belassulni. A vígjátékok, műfajukból adódóan is rendelkeztek egy egészséges ritmikával, de a komolyabb volumenű alkotások gyakorta fulladtak bele a csigalassúságba. Tudom, hogy a mélység, az érzelmek sokszor megkívánják a lassú tempót, de nem az egész film alatt, ez butaság. Ez a jelenlegi Filmhét kisfilmjeinek egyik legfontosabb egyetemes problémája a kettőből…

Fejfájás 4: merengő főszereplők

A másik rettentően frusztráló dolog, hogy a főszereplők problémáit azáltal kellett nekünk megérteni, hogy bámulnak. Nagyon ritkán volt ez hiteles. Még a vígjátékokban is kaptunk ilyen főszereplőket. Az egyik legalapvetőbb rendezési hiba, ha egy karaktert csak jellemmel ruházunk fel, de sajnos itt még ez sem történt meg. Hallgatag zombikért kéne szurkolnunk a filmek javában. Ez fáj.

Ez volt a Filmhét kisfilmjeinek egyetemes kiértékelése. Tartsatok velünk következő cikkünkben, a díjkiosztásban.

Az istenek érdektelen harca – Egyiptom istenei kritika

Hogy kimenekítse szerelmét a halál karmai közül, a leleményes tolvaj Beck (Brenton Thwaites) kénytelen szövetkezni a megvakított és száműzetésben élő Hórusszal (Nikolaj Coster-Waldau). Csupán együtt lehetnek képesek arra, hogy legyőzzek a zsarnok Széthet (Gerard Butler), felszabadítsák Egyiptomot és megmentsék a világot a teljes káosztól. Ám hiába a kaland, a humor, a romantika és a közepesen látványos vizuális effektek, a nézőt mégis az a kérdés fogja leginkább foglalkoztatni, hogy mégis mi a fene történt a 90-es évek egyik legígéretesebb rendezőjével. Alex Proyas, aki olyan méltán kultikussá váló filmekkel robbant be a köztudatba, mint a Holló és a Dark City, ma már csupán árnyéka lehet korábbi önmagának. Hiszen míg a rendező korai filmjei merészek és egyediek voltak, addig legújabb alkotása a lehető legközépszerűbb  látványfilm a középszerű látványfilmek mezőnyében. Ami már csak azért is bosszantó, mert Proyas utolsó filmje – a kritikusokat igencsak megosztó, de a pénztáraknál kifejezetten jól teljesítő Képlet – óta, közel hét év telt el, így pedig különösen érthetetlen, hogy ennyi év után miért éppen az Utolsó boszorkányvadász íróinak – eredetiségtől teljesen mentes – forgatókönyvében látta meg az esélyt a nagy visszatérésre.

Talán szülőhazája előtt akart tisztelegni? Hiányzott már neki a rendezés, és nem kapott jobb ajánlatot? Vagy egyszerűen gyorsan kellett neki a pénz? Esetleg a stúdió kikötötte neki, hogy ha ezt megcsinálja, akkor majd finanszírozzák a következő, szerzői filmjét? Személy szerint én ebben az utóbbiban reménykedek, de igazából mindegy is, hogy minek csinálta, a lényeg, hogy itt van, meg lehet nézni, csak éppen minek?

Félre értés ne essék: az Egyiptom istenei közel sem egy nézhetetlenül rossz film, csak éppen minden szempontból annyira középszerű, átlagos és kiszámítható, hogy az már fáj. Mondjuk a forgatókönyvírók ezt akár dicséretnek is vehetik, hiszen míg előző filmjük kifejezetten rosszul és fókuszálatlanul volt megírva, addig ez csupán elképesztően sablonos lett. (Bár az is lehet, hogy csupán Proyas rendezői rutinja, az amely képes volt filmszerű formába ölteni a meglehetősen gyenge forgatókönyvet.) Nem csupán végletekig kiszámítható az összes fordulat és poén, de a cselekmény is olyan lustán van megírva, hogy hőseinket többször is a teljesen megalapozatlan “deus ex machina” jellegű írói megoldások húzzák ki a csávából. (SPOILER: hiába mondják el a filmben többször, hogy az istenek sem állnak a halál felett, a végén természeten mégis isteni közbenjárással sikerül feltámasztani az elesetteket.)

Egyiptom istenei - szfinx

Emiatt pedig nem csupán érdektelenné, de abszolút tét nélkülivé is válik a történet. Ugyanez mondható el a karakterekről: felskiccelt, ezerszer látott karakter típusok – nagyszájú, de érző szívű jófiú, apakomplexusos, féltékeny gonosz, a hős, aki kezdetben nem hisz magában, vicces fekete sidekick – akiken a színészek sem mindig tudnak segíteni. Míg Gerard Butler és a bölcsesség istenét játszó Chadwick Boseman láthatóan élvezik a szerepüket, addig Nikolaj Coster-Waldaunak csupán egy takarék lángon – is alig – égő Jamie Lannisterre futja, Geoffrey Rush pedig olyannyira, szemmel láthatóan unja az egészet, hogy kezdetben meg sem ismertem. Sajnos azonban a főszereplő Thwaites, illetve az ő szerelmét játszó Courtney Eaton kifejezetten gyengék. (Megjegyzem a szinkron eleve sokat ront rajtuk.)  Így hiába a gyors tempójú cselekmény, ha az érdektelen karakterek és a lustán megírt forgatókönyv miatt már fél óra után unalomba fullad az egész film. Proyas filmje legalább nem veszi magát olyan kínosan komolyan, mint a Wachowskiék legutóbbi buktája. Kár, hogy a poénok legtöbbje inkább fárasztóan kiszámítható, mintsem vicces. (A sajtóvetítés során csupán egyetlen egy jelenet volt, ahol hallhatóan felkacagott a közönség.) Talán a látvány még megmenthetné az egészet, ám, az sem kellően erős ahhoz, hogy feledtesse velünk a film egyéb problémáit.

Ami azért is szomorú, mert a dizájnért felelős alkotók láthatóan sokkal több kreatív energiát öltek bele a filmbe, mint a forgatókönyvírók. Kifejezetten tetszettek az olyan apró megoldások, mint hogy egy, az ősi egyiptomi mitológián alapuló filmben úgy ábrázolják a földet, ahogy azt az akkoriak elképzelték: laposnak, ami körül a napisten folyamatosan küzd a sötétség démonával. Ezt az ókori egyiptomi, mitikus világot, amúgy egészen jól építi fel a film.  De összességében az egész színes, helyenként kissé túltolt (akár giccsesnek is mondható) látványvilággal alapvetően ki voltam békülve, kár, hogy a kivitelezés már nem mindig sikerült ilyen jól. Hiszen hiába vannak ötletes vizuális megoldások, a néhol egészen gyenge CGI-nak köszönhetően az Egyiptom istenei sokszor inkább egy direct to DVD film benyomását kelti, ami egy 140 000 000 dollárból készült filmnél elég szomorú. Pedig az első összecsapás Hórusz és Széth között – megtámogatva néhány 300-ra hajazó lassítással –  még egészen jól nézett ki, de ahogy halad előre a film, úgy kezd egyre inkább egy videojáték kivágott és egymás mögé helyezett átvezető animációira hasonlítani.

Egyiptom istenei - hórusz

Nagyon sajnálom mert én tényleg szerettem volna szeretni ezt a filmet, de ennél a közhely parádénál még az is jobb lett volna, ha egy viccesen rossz ám éppen emiatt szórakoztató filmet – az Egyiptom istenei akár lehetett volna a 21. század Flash Gordonja is -, vagy ha egy olyan inkonzisztens, és dühítően buta katyvaszt kapunk, mint a Jupiter felemelkedése, mert akkor a film legalább ki tudott volna belőlem váltani valamilyen érzelmet. Bele lehetne menni, hogy az Egyiptomban játszódó filmben, miért kaukázusi színészek játsszák a legtöbb főszerepet, vagy abba, hogy a legfontosabb női karaktereknek miért az a legfontosabb szerepük, hogy a férfi megmentse őket, de igazából annyira jellegtelen, feledhető, és semmilyen ez a film, hogy fölösleges is ezeken lovagolni, pár nap múlva úgy sem fogunk már emlékezni rá. Kezdem azt hinni, hogy igazából ez csak egy pénzmosó projekt volt a stúdiónak, mert más logikus magyarázatot nem tudok arra, hogy egy ennyire elavult és ötlettelen forgatókönyvre miért költene bárki ennyi pénzt.

Persze láttunk már rosszabbat, és a 3D-nek is vannak jó pillanatai. Ahogy kollégám mondta: “Annyi szar mitológiai film után, én már annak is örülök, hogy most végre kaptunk egy közepeset”. És igaza van, egyszer tényleg végig lehet nézni a filmet, csak éppen minek szánjunk időt egy olyan mozira, amelynek élménye körülbelül addig marad velünk, mint a vetítés alatt elfogyasztott üdítő? Ha az ember már mindenáron valami könnyed fantasy kalandfilmet keres, akkor a Solomon Kanetől kezdve, a John Carteren át a tavalyi The Rock nevével fémjelzet Herkulesig számos ennél sokkalta szórakoztatóbb filmet talál. Ezek is limonádé filmek, de annak legalább jók. Esetleg, akik kifejezetten érdeklődnek az egyiptomi mitológia iránt (amelyhez a film valamivel hűebb, mint a Titánok harca a görög mítoszokhoz), azoknak talán egy fokkal érdekesebb lehet, de az ő helyükben és inkább újra elővenném a Csillagkaput.