Szülőfalunk, Pest

Molnár Ferencet többnyire pazar színdarabíróként és A Pál utcai fiúk atyjaként tartjuk számon, ám ez a meglehetősen sokoldalú alkotóművész nemcsak a színpad számára és a regények terén tudott maradandót alkotni. Eddig méltánytalanul figyelmen kívül hagyott újságírói és publicisztikai munkássága legalább annyira mély tartalommal bír, mint ismertebb művei. Molnár feszülten és leplezetlen kíváncsisággal figyelte környezetét, érdekelte, hogy mi történik körülötte a világban, és nem volt rest megosztani ezzel kapcsolatban gondolatait sem az újságok hasábjain.

11

Fotó: Pál Zsófia

Kétség sem fér hozzá, hogy éles szemmel, erős kritikai és megfigyelői érzékkel figyelte a korabeli Magyarországot. Ezek a sorok nemcsak azért fontosak és lehengerlőek, mert pontos képet festenek az akkori társadalmi viszonyokról és eseményekről, hanem elsősorban azért is, mert Molnár mondatai egyaránt érvényesek a saját korára, és arra a világra is, amelyben mi élünk. Súlyos kérdéseket tesz fel, a változást és a fellépést sürgeti egy olyan világban, amely sokszor a közönyösségbe fullad, és amely tulajdonképpen vak a valódi értékekre.

Molnárban az a csodálatos, hogy publicisztikái szinte egytől-egyig olyan jól megkomponáltak, mint azon művei, amelyet a színházban is láttunk, megszoktunk tőle. Kiváló érzékkel mesél a saját koráról és azokról a gondokról, amelyek foglalkoztatták. Mesél nekünk lipótvárosi disznóvágásról, a pletykák természetéről, kitűnő írói készsége ekkor sem hagyja cserben. Írásai szellemesek, átgondoltak, őszintén vallanak a korról és nem utolsó sorban szerzőjük személyiségéről is.

33

Fotó: Pál Zsófia

Ha Fesztbaum Béla csak annyit tesz, hogy felszínre hozza ezeket a többnyire nem ismert írásokat, anekdotákat, máris megérte az erőfeszítése. Fesztbaum azonban nemcsak ezek összeválogatásában jeleskedik: ő felel a szövegek, a zenei betétek és a tér finom összehangolásáért, amely együttesen teremti meg az est egyéni atmoszféráját. Így talán nem túlzás kijelenteni, hogy ez az önálló est ízig-vérig Fesztbaumé, aki nem csupán írásai felől, de zenei oldaláról is igyekszik megközelíteni Molnár esszenciáját, amellyel  érzelmi és hangulati színezettel tölti meg rendezését. Ám még ennél is fontosabb, hogy olyan gondolati szintre képes emelni az estjét, ami igazi értékrendre és minőségi művészetre épül. Ez a kép még akkor sem kiábrándító, ha az a világ, amit megvilágít, nem éppen a legideálisabb: minden történetből jut valami tanulság, valami elgondolkodtató részlet, amely a jóra buzdít, de egyáltalán nem pátosszal teli módon.

Kétségtelen, hogy nemcsak a színművésznek áll jól a múlt század hangulata és Molnár mondanivalója: keresve sem lehetett volna jobb játszóteret találni az előadáshoz, mint a Rózsavölgyi Szalon. Sok előadás esetében magától értetődő, hogy abban a környezetben jön létre, amely a legideálisabb számára, ám előadásunk esetében valóban említésre méltó, hogy a lehető legjobb környezetben lett megálmodva. A Szalon atmoszférája kiváló alapot biztosít a témának: egy olyan művészeti fellegvárról beszélünk, ami a minőségi szórakoztatásért és elgondolkodtatásért jött létre, és amely a lehető legjobb időben és módon találkozik Fesztbaum elképzelésével. Ha ez önmagában nem volna elég, egy háromfős, élő zenekar is segíti őt az előadás során: a zene, a dallamok alapvetően átkötő jellegűek, ám sok esetben sokkal nagyobb, hangulatfestő- és teremtő erővel bírnak, amely szintén Molnár világát hivatott életre kelteni. Ami azonban talán a zenénél is hangsúlyosabb, az a zenészek öröme, valódi lelkesedése az előadás és annak létrehozása iránt, ez pedig még meghatóbbá, valódibbá teszi azt, amit létrehoznak.

22

Fotó: Pál Zsófia

A „Szülőfalum, Pest” egy olyan speciális színházi est, amely nem csupán mondanivalójában dicséretre méltó, de szakmai alapjaiban, szerkezetében is precízen megalkotott. Gondosan építkező dramaturgia jellemzi, amely több fénytörésből is megvilágítja az életet: beszél a nehéz időkről, igazságtalanról, ezeknek súlyát azonban nagyszerűen ellenpontozza Molnár humorosabb írásaival. Az igazi teljesítmény mégis az, amikor ezen világ valódi és néha kegyetlen jellemét ismerve az előadás képes reménnyel hazaküldeni bennünket.

Ezek elsősorban emberi történetek, amelyeket erőteljesen hat át Molnár világlátása, valamint Fesztbaum személyisége, aki teljes mértékig képes azonosulni azzal, amit az író a világról gondolt és vallott. Talán éppen emiatt az is állítható, hogy ezek nem csupán Molnár gondolatai, hanem a színművész felettébb megható vallomása is a világról, és nem utolsó sorban Pestről: kellő érzékenységgel kezelt óda a pesti atmoszféráról, a városról, ami mellett sokszor elsikkad a figyelmünk. Fesztbaumnak kiváló érzéke van ahhoz, hogy alapvető és rendkívül fontos értékeket domborítson ki a színpadi létezése, munkája során, és ez most sincsen másképp: közlésvágya ismét egy mély alázattal átszőtt, fontos és gazdag tartalommal bíró estet hozott létre.

Az est kapcsán interjúnk is készült Fesztbaum Bélával, amely itt olvasható.

Szereplők

Szereplő: Fesztbaum Béla

Termes Rita – zenekarvezető, zongora
Farkas Izsák – hegedű
Simkó-Várnagy Mihály – cselló

Alkotók

rendező: Fesztbaum Béla

Audienciánk a királynőnél

Bevett szokás, hogy az angol királynő hetente egyszer vendégül látja palotájában a mindenkori miniszterelnököt, és meghallgatja beszámolóját az elmúlt hét fontos politikai eseményeiről. Ezekben a beszélgetésekben egyaránt szó esik a nemzet nagy kérdéseiről és problémáiról is, Peter Morgan darabjának fontos mozzanata azonban az is, hogy a beszélgetőpartnerek, rangtól függetlenül, emberileg is közel állnak egymáshoz, miközben világuk nagy kérdéseit vitatják meg.

a9759b605a99106f17dcec34777705de

Fotó: Almási J. Csaba

Bár a miniszterelnököknek csupán húsz percük volt arra, hogy feltárják gondolataikat a királynőnek, mi, nézők, jóval kedvezőbb helyzetben vagyunk: Valló Péter rendezése ugyanis több mint két órán át mesél a királynő méltóságteljes, ám nagyon is emberi oldaláról, és a miniszterelnökökhöz fűződő kapcsolatáról. A darab kiválóan végzi a dolgát: hűen képezi le a történelmi eseményeket és a szereplők erre való reflektálását, de a fontos „történelmi órát” a személyiségek rövid, de részletes boncolgatásával vegyíti.

Az Audiencia kevésbé politikai dráma vagy történelmi látlelet, mint inkább az emberi kapcsolatok és ezek fejlődésének érdekfeszítő, de ezzel egy időben kedves története. Egy izgalmas ajtón való bekukucskálás, ahol egy kis szobában egy nemzet két fő tábornoka politikáról, hűségről, hagyományokról beszélget. Ez a helység fontos helyszínné növi ki magát, nemcsak amiatt, ami benne történik – a díszlet kiválóan megalkotott, letisztult, a királynőhöz méltó; számunkra pedig egy fontos mankó is helyet foglal benne, mivel egy kivetítőn láthatjuk az évszámokat, valamint vetítés segítségével korabeli felvételeket is, amelyek különösképp megszínesítik a színdarabot.

38c095947208030417dcec34777705de

Fotó: Almási J. Csaba

Nincs szó szélsőséges cselekményről, a darab fő vonulata elméleti síkokon mozog: az igazi varázslat a dialógokban áll. Az, hogy egy előadás ennyire szövegközpontú, korántsem baj, amennyiben a sok esetben tömény, ámde annál nagyobb jelzésértékű szövegek elmondói tökéletesen értik Erzsébet pillanatnyi helyzetének esszenciáját és érthetően képesek átadni azt. A tizenkét miniszterelnököt alakító színészeknek az esetek többségében nincs sok idejük arra, hogy maradandót alkothassanak: kis idő alatt lételemű mikro-történeteket kell átadniuk, úgy, hogy azok szerves egésszé váljanak és előrelendítsék az előadás dramaturgiáját.

John Majort, azaz Fesztbaum Bélát látjuk talán a legtöbbször a királynő oldalán, és ez nem is véletlen. Az ő jeleneteiben bizonyosodik be, hogy Erzsébet tisztában van önmagával és kötelezettségeivel, valamint milyen nagy mértékben ragaszkodik ahhoz, hogy az angol nép bizodalmát megtartsa és sok ideig bírja. Fesztbaum az egyik a „piszkos tizenkettő” közül, aki legjobban megragadja emlékezetünket alakításával: pedánssága mögött tudatosan felépített emberi történet, majd egyre növekvő feszültség húzódik, ami végül a királynővel történő összekülönbözésben csúcsosodik ki.

Hamar kiderül az is, kihez állt a legközelebb a királynő: Hegedűs D. Géza Harold Wilsonja már a kezdetekben emberi hangot üt meg vele szemben, és elődeihez, utódaihoz képest sokkal gyorsabban áthidalja azokat a távolságokat, amiket a rangjuk támaszt közéjük. Ez a kapcsolat nemcsak természete miatt lesz rokonszenves és érdekes a néző számára, hanem a színészek, Halász Judit és Hegedűs közös munkája és kémiája miatt is. Hasonlóan meggyőző a királynő és Margaret Thatcher, azaz Igó Éva beszélgetése is, ahol emberi meggyőződések és nemes vezetői szándékok ütközése történik, két rendkívül tehetséges művész előadásában.

0271c01edaff421117dcec34777705de

Fotó: Almási J. Csaba

Az előadás legnagyobb érdeme annak bemutatása, hogy Erzsébet valóban milyen bensőséges viszonyt ápolt miniszterelnökeivel. Látta, kivételes esetekben pedig kereste is az embert a rang mögött, akivel szót tud érteni, akivel megoszthatta gondolatait, és akivel szemben esetenként kiállhatott önmagáért és gondolataiért. Ám nemcsak ez az oda-visszahatás az, ami Erzsébetről újat mondhat, ezzel egy időben pedig fenntarthatja a piedesztálján: Halász Judit kivételes ábrázolásában megjelenik a királynő bája, tekintélyes fellépése, végtelen embersége és szerénysége is. Egy olyan asszony áll a darab középpontjában, aki méltósággal viseli rangját, de ezzel egyetemben képes megmaradni egyszerű, gyarló embernek is, akinek nem titkolt vágya, hogy egy farmon, feleségként, egyszerű emberként élje napjait – ha nem született volna királynőnek.

Az idő előre haladtával egyértelművé válik, hogy ez nem elsősorban a miniszterelnökök audienciája a királynőnél: inkább a nézőké ez a különleges és tanulságos fogadóóra, ahol a rangok maszkja mögé pillanthatunk, emberi hitekről és uralkodásról tanulhatunk, miközben egy különleges uralkodófejedelem élete és hite, valamint az őt hűen szolgáló vezetők alakja és emberi meggyőződése rajzolódik ki előttünk.

Szereplők

II. Erzsébet Halász Judit
Margaret Thatcher Igó Éva
John Major Fesztbaum Béla
Gordon Brown Kerekes József
Harold Wilson Hegedűs D. Géza
Winston Churchill Lukács Sándor
Anthony Eden Gados Béla
David Cameron Seress Zoltán
James Callaghan Dengyel Iván
Kamarás Tahi Tóth László
Nevelőnő Majsai-Nyilas Tünde
Komorna Puzsa Patrícia
Fiatal Erzsébet Várkonyi Véda
Fűköh-Nagy Zsófi

Biztonsági őrök: Röthler Balázs, Kóbor Balázs

Alkotók

Díszlet: VALLÓ PÉTER
Látvány: VEREBES ZOLTÁN
Jelmez: PUSZTAI JUDIT
Dramaturg: SZÁSZ HANNA
Ügyelő: RÖTHLER BALÁZS
Súgó: ÁDÁM DOROTTYA
A rendező munkatársa: VÁRNAI ILDIKÓ

Rendező: VALLÓ PÉTER

Befogadó tér nélkül nincs játék

Adott egy társasház – annak minden bajával, minden különc lakójával együtt. Adott egy katalizátor, egy mozzanat, ami felborítja az addig megszokott rendet és kifordítja magából nemcsak az embereket, de magát a kort is. Ez a dolog számunkra egy időgép, ami a társasház lakóit közel négyszáz évre repíti vissza az időben. Adott tehát még ez a kiváló csavarral, és nagy helyzeti lehetőségekkel bíró történeti váz: hogyan építkezik a dramaturgia, miképp bomlik ki a slamasztika, hogyan jutnak haza a lakók – ha egyáltalán hazajutnak persze -, s mindez hogyan jelenik meg a színpadon? Ez engem, átböngészve a színlapot, nagy várakozással töltött el, érdekelt, hogy Ifj. Vidnyánszky Attila miként tudja megtölteni élettel ezt a kiváló alapanyagot, valamint hogy hogyan vezeti a Radnóti Színház kiváló művészeit. 

Az imént felsoroltak miatt szomorú és kiábrándító a csalódás, amit végül az előadás kiváltott belőlem. Valamint természetesen azért is, mert nagyon jó anyagról beszélünk, amit száz és százféleképpen lehet színpadra álmodni, úgy, hogy minden ízében működőképes legyen a nagyrabecsült néző számára. És talán ez a pont az, ahol Vidnyánszky rendezése a leginkább elcsúszott: míg egy számára kerek, pulzáló és minden ízében lüktető előadást vizionált majd hozott létre, ebből a nagyon fontos közösségből, szertartásból kihagyta a színielőadások legfontosabb szereplőjét: a nézőt magát.

ivan-a-rettenet-original-85513

Fotó: Dömölky Dániel

Ez a fajta bukás legfőképpen azért szomorú, mert érezhetően hatalmas munkát fektettek az előadásba, erős oszlopokra építkeztek, ám nem hagytak számunkra követhető történetvezetést. Létezik olyan előadás, mint például Csehové, ahol valójában az a történet, hogy nem történik semmi, ám esetünkben nyilvánvalóan nem ez volt a kitűzött cél. Vidnyánszky rendezésében az első felvonásban az utolsó percig szinte egyáltalán nem haladunk a történetben, a másodikban már határozottabb lépéseket teszünk, ám végig érezhető, hogy Vidnyánszky elsősorban talán nem is a cselekmény bemutatását tartotta szem előtt. Ez egy tapasztaltabb rendező esetében is rizikós választás, nemhogy egy pálya voltaképpeni indulásánál.

Az előadásban végig érezhető a küzdés, amely során Vidnyánszky minden csepp verejtékével rendezői hozzáértését kívánja bizonyítani. Ez ilyen korai szakaszban természetes, sőt, elvárható, ám nem válhat a produktum hátrányára. A rendező víziója nehezen, néha pedig egyáltalán nem követhető, noha időről-időre ígéretes színházi elemekkel, eszközökkel dolgozik. Mégis, jóval nagyobb mértékben érezhető és látható a túlzott elvontság, amellyel saját színházi egyéniségét kívánta megteremteni és kétszer aláhúzni, ám ezt a próbálkozást is a dramaturgia szenvedi el, és jóval többet kapunk az akarásból, mint a tényleges darabmesélésből.

ivan-a-rettenet-original-85511

Fotó: Dömölky Dániel

Egy ilyen koncepció sajnálatos módon a színészeket sem érinti jól. Az igazi értékvesztés akkor történik, ha kiváló alapanyagból, kitűnő színészekkel nem sikerül érdemes művet álmodni s teremteni. László Zsolt számos Radnótis főszerepben bizonyította már rátermettségét és tehetségét, ám a darab formátlansága az ő színészi létezését is befolyásolja. Ő alakítja azt a házmestert, aki a múltban ragad, és a cárt, aki a jelenünkbe érkezik. Kétségtelen, hogy a színművésznek fényévekkel jobban áll a kegyetlen és szenvedélyes uralkodó szerepe: valódi őserővel tombol és létezik ebben a szerepben, amit még az sem képes visszavetni, hogy a házmester bőrében jóval jelentéktelenebb a fellépése. Az amúgy kitűnő társulat a többnyire kétdimenziós szerepekben képtelen színesre festeni az előadást, ám az is egyértelmű, hogy kevés eszközt és lehetőséget kaphattak erre az egysíkú színészvezetés okán.

Az Iván, a rettenet ezeket követően számomra csak látvány tekintetében értékelhető jól. Vidnyánszky előszeretettel vegyít színházi és filmes megoldásokat, aminek következtében a darab látványvilága furcsa, de nagyon is élvezhető és ámulatba ejtő hibriddé válik. Érezhető, hogy az alkotók ebben a művészeti ágban is otthon érzik magukat, és ez nagy mértékben segítette az előadás megszületését. Ezt csak erősíti Pater Sparrow ötletes díszlete, ami kiválóan teremti meg a társasház hangulatát és lélegzését; nem beszélve arról a rétegződésről, ami a második felvonásban jelenik meg, és a különböző „falak” segítségével több pillanatot, úgymond „dimenziót” mutathat meg. Az előadás „köntöse” egyedülálló és ígéretes, ám kiválósága miatt talán még elszomorítóbb, hogy tartalmának nem sikerült közérthetően megszületnie. Közérthetőség alatt pedig természetesen a nézők bevonását értem abba a különleges belső világba, amelyben ez az előadás megszületett, és ahol valószínűleg magától értetődően létezik. A csatornák megnyitása és a gondolatok áramlása, illetve azok átadásának módja természetesen maga a művészet, de ez nem létezhet önmagában. Szüksége van a befogadóra, azokra, akik elgondolkodnak a jelentésén és akikben továbbélhet az előadás esszenciája.

Szereplők

Iván Vasziljevics házmester / cár LÁSZLÓ ZSOLT
Uljana Djumálna házmesterné MARTIN MÁRTA
Szergej Tyimofejev feltaláló RUSZNÁK ANDRÁS
Anaida Mihajlovna filmszínésznő PETRIK ANDREA
Jakin Snittov filmrendező MOLNÁR ÁRON
Miroszláv Kicsorszkij tolvaj PÁL ANDRÁS
Spak Poljoska besúgó SCHNEIDER ZOLTÁN
Mihail B. Uglakov író / pátriárka GAZSÓ GYÖRGY
Olga Nyaleszkaja logopédusz / cárné SODRÓ ELIZA
Pjotr Puszta házmestertanonc / regős GYÖNGYÖSI ZOLTÁN eh.
Andrej Nyaleszki liftes / követ FIGECZKY BENCE eh.
P. Howard fekete úr / feketesereg OLASZ RENÁTÓ eh.

Alkotók

Bulgakov színdarabját átírta: Vecsei H. Miklós

Dramaturg: Garai Judit
Zene: Kovács Adrián
Díszlettervező: Pater Sparrow
Jelmeztervező: Vecsei Kinga Réta
Ügyelő: Kónya József
Súgó: Farkas Erzsébet
A rendező munkatársa: Ari Zsófi
Rendező: IFJ. VIDNYÁNSZKY ATTILA

Mindenki a Grundért

Ritkán történik ilyen esemény, de ha mégis részeseivé válunk, akkor nagy nyomot hagy az emlékezetünkben. Vannak színdarabok ugyanis, amiket nem biztos, hogy mérőszalaggal és részletesen kell elemezni, még akkor sem, ha az ember kritikusként aposztrofálja önmagát. Van olyan alkotás, ami során nem kell a bársonyszékbe kapaszkodni, és a földön tartani önmagunkat. Néha hagyni kell, hogy teljes mértékben magával sodorjon és egy másik világba repítsen el bennünket. Az is kritikus szempont ugyanis, ha az ember nem tud, aztán meg nem is akar a diszharmonikus részletekbe kapaszkodni. Kevés az ilyen, és boldog az ember, az író, ha rátalál, vagy megtalálja egy ilyen mű.

A Pál utcai fiúk ilyen alkotás: elsősorban színházi élmény, s csak másodjára konkrét színmű. Egyetemes, sajnos ma már egyre inkább kihaló értékek mellett emel szót, s mindezt úgy teszi, hogy nem válik csöpögős tanmesévé. Barátságról, lojalitásról, szeretetről, bátorságról és megbocsátásról mesél, de közel sem valami élettől idegen vagy pátosszal teli módon. Éppen ez a legfájdalmasabb, leggyönyörűbb: úgy idézi meg az élet szinte minden oldalát, ahogyan az valójában létezik. Nem tagadja le a fájdalmakat, az árulást, az emberi veszteséget, s a halált sem, de az a csodálatos benne, hogy mindezeket követően is képes reményt és hitet felmutatni.

b077ac9d318e3d1817dcec34777705de

Fotó: Gordon Eszter

A Vígszínház előadása azonban nem csupán azért kiváló előadás, mert képes volt ezt a világfelfogást és történetet hihetően átemelni a színpadra. Végletekig megható az a hozzáállás, s munkamorál, amelyet a színpadon megjelenők, s feltehetően a háttérdolgozók is tanúsítanak az előadás teljes ideje alatt. Erősen érzékelhető alázatuk a munka tekintetében és megingathatatlan hitük a színházban, ami még valóságosabbá teszi Nemecsekék amúgy is végletekig hiteles és könnycsalogató történetét.

Ez látható abban az egymásra hangoltságban is, ami a zseniális koreográfiákban és közös színpadi létezésben nyilvánul meg. Horváth Csaba munkája nem csupán a nagy harci jelenetet vagy zenés intermezzokat erősítette, de a színészek egymásban való bizalmát is, ami az előadás javára vált. A mozgáskultúra pedig kiváló pillanatokat is kiélesített, és úgy mutatta meg Molnár történetét egy másik fénytörésben, hogy közben teljes mértékig hű maradt a regény eszmeiségéhez és üzenetéhez. Kevés, ámde annál nagyobb jelzésértékű díszlettel dolgozik az előadás: a színpad elején rögtön helyet foglal a medence, amelyben oly’ sokszor megfürösztik Nemecseket; a farakások, amelyek a világot jelentik a fiúknak; valamint az osztályterem padjai is, Rácz tanár úr óráin. A többi rendelkezésre álló teret megtölti a Molnár-i eszme.

8857af5fc035aa0a17dcec34777705de

Fotó: Gordon Eszter

Jót tett az előadásnak, hogy Geszti Péter, Grecsó Krisztián és Dés László felelt a musicallé tételéért. Ötletes, kreatív és kiválóan passzoló szövegek születtek, amelyek fontos momentumokat emeltek ki és tettek emlékezetessé, az alkotók múlhatatlan érdeme azonban, hogy ismét felhívták figyelmünket a magyar nyelv sokszínűségére és gyönyörűségére. A dalok hangulatosak és könnyen jegyezhetőek, szinte azonnal magukkal ragadják a nézőket.

Sok múlt természetesen azokon a srácokon, aki életre hívták a Pál utcai fiúkat és a Vörösingeseket. Kétségtelenül kiváló munkát végzett az, aki a castingolásért felelt. Keresve sem találhattak volna jobb Bokát például Wunderlich Józsefnél, akinél elég hamar kiderül, hogy nem csupán egy szerepet jelent számára a fiúk vezetőjének ábrázolása. Megható látni, ahogyan karaktere bőrében létezik, és ahogyan a sors döntései valódi könnyeket csalnak a szemébe. Nagy súly nehezedett Vecsei Miklós vállára is, aki Nemecseket alakította: ő volt az, aki kevésbé tudott megfelelni a regényhős hiteles ábrázolásának, valamint énektudása sem éri el a kívánt minőséget, illetve hiányzik az az egyszerű nézői befogadói érzés, hogy meghasson a sorsa.

69f368307eee57cc17dcec34777705de

Fotó: Gordon Eszter

Józan László Áts Feriként már jobb partnere – ellenpontja – Bokának, akik több jellemvonáson osztoznak, mint ahogy elsőre tűnik. Bár ellentétes oldalon állnak, emberségük és hitük a becsületben egy útra tereli őket. Igazán megható utolsó közös jelenetük, valamint hozzáállásuk az élethez. A közös játék szeretete vezeti az összes többi fiút is, s az őt játszó színészeket is. Molnár kiválóságát bizonyítja, hogy mulatságos, ámde a végletekig hűséges természetű fiúkat hívott életre, amit csak tovább erősít a színészek egyedülálló tehetsége.

Itt mindenki a Grundért van. Óriási csapatmunka és elhivatottság húzódik az előadás létrejötte mögött, ami ideális esetben természetes, ám ebben az esetben hatványozottan érezhető, és érvényes szinte mindenkire, aki a produkció létrehozásában segédkezett. Úgy érzem, ez csak még erősebbé és meghatóbbá tette Molnár eszméjét és történetét.  S tévedés azt hinni, hogy ez a Grund elnevezés csupán egy területre korlátozódik. Ebben az előadásban a Grund sok mindent jelent: szeretetet, összetartozást, végtelenséget, szabadságot, közösséget, fiatalságot, hitet, s nem utolsó sorban egy olyan színházat, színi előadást is, amely rendkívül megható módon teszi múlhatatlanná ezen értékeket.

Szereplők

RÁCZ TANÁR ÚR Fesztbaum Béla
BOKA Wunderlich József
NEMECSEK Vecsei Miklós
GERÉB Csapó Attila
CSÓNAKOS Király Dániel
KOLNAY Tóth András
BARABÁS Zoltán Áron
WEISZ Szántó Balázs e.h.
RICHTER Csiby Gergely e.h.
CSELE Medveczky Balázs e.h.
LESZIK Kovács Olivér
ÁTS FERI Józan László
AZ IDŐSEBB PÁSZTOR Ember Márk e.h.
A FIATALABB PÁSZTOR Nádas Gábor Dávid
SZEBENICS Tóth Máté
JANÓ, A GRUND ŐRE Gados Béla

Továbbá:
A Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium színész-és táncos képzésének növendékei:
BALOGH CSONGOR, BIRTA MÁRTON, KÓBOR BALÁZS, KURUCZ ÁDÁM, L.NAGY ATTILA, MISKOLCZI RENÁTÓ, NÁNÁSI ATTILA, valamint  ARANYI ANDRÁS CSABA,  KÁROLYI KRISZTIÁN, RÁBAVÖLGYI TAMÁS, SZABÓ MÁTYÁS PÉTER,  TAKÁCS ZALÁN, VIRÁG PÉTER, OROSZ GERGŐ, VIOLA PÉTER, GYÖRGY LÁSZLÓ, LUGOSI FÁBIÁN, KOPÁCSI ATTILA

Alkotók

Koreográfus: HORVÁTH  CSABA
Díszlet: KHELL CSÖRSZ
Jelmez: BENEDEK MARI
Kreatív munkatárs: Dés András
Dramaturg: Radnóti Zsuzsa
Ügyelő: Wiesmayer  Erik, Kuti László
Hang: Sós Márton
Világítástervező: Madarász János
Súgó: Kertes Zsuzsa
Szcenikus: Krisztiáni István
A rendező munkatársa: Várnai Ildikó
Mozgásmester: Rujsz Edit
A koreográfus munkatársa: Horkay Barnabás
Zenei munkatárs: Komlósi Zsuzsa, Gebora György

Rendező: MARTON LÁSZLÓ

Ráhatás hiányában

Valószínűleg mindannyiunkkal előfordult már, hogy a technika ördöge trükkös hangulatban ébredt és megviccelt bennünket azzal, hogy szándékosan rossz címre küldte üzenetünket, és olyan embernek, akire a legkevésbé sem tartozott, vagy talán nagyon is rátartozott a gondolatunk. Ez képes egy olyan láncolatot berobbantani, ami végül óriási hatással lesz a jövőnk kimenetelére: ez lehet persze rendkívül tragikus, sorsszerű, vagy akár megmosolyogtató is, mint az Orlai Produkciós Iroda legújabb bemutatójában.

A Bocs, félrement! című előadásban tehát a cybervilág kerül a középpontba, minden előnyével, buktatójával és hátrányával együtt. Öt különböző embert ismerünk meg, aki közvetve vagy közvetetten ismerik is egymást, s akiknek útja-sorsa az előadás több pontján, a bizonyos nagy kalamajka során állandóan kereszteződik. A szerepek a történet folyamán folyamatosan felcserélődnek, a szereplők hibákat követnek el, és viszonyrendszerek borulnak fel egyik pillanatról a másikra.

15068526_1274190522638841_693867063201378362_o

Fotó: Takács Attila

Paczolay Béla rendezése ezekből az egymásra hatásokból bontja ki a helyzetkomikumokat a cselekmény során. A fordulatok kedvesek, a műfaj jellegzetességeiben nem téved a színdarab. A poénok és helyzetek önmagukban működőképesek: az, amire ez a vígjáték hivatott, megjelenik és működik a színpadon, de nem biztos, hogy kellő hatást is képes elérni.

Minden a szereplők hitelességén és működőképességén áll vagy bukik, hiszen az előadás nem is dolgozik nagy díszlettel vagy körítéssel: két órát töltünk el a csevegő-csetelő ötfogat amúgy statikus képét figyelve, amelyet csak színészi kisugárzásuk tud megszínezni. A darab karakterisztikája sem elmarasztalható: mind az öt színész különálló világ humor szintjén, az igazi hatást azonban akkor érik el, ha a nagyobb balhé érdekében összekapaszkodnak. Az előadás humorérzéke rajtuk keresztül érvényesül: ekkor dől el az is, hogy a befogadó számára működőképes módon beszél-e és humorizál a darab.

15042064_1274190862638807_3997067429085574309_o

Fotó: Takács Attila

Más kérdés, hogy elérte-e célját a vígjáték, ha csupán bágyadtan mosolygunk a viccein: egy ideális alkotás esetében az anyagot felerősíti a színpadi tér és a színészek játéka. A szórakoztatás és a szórakozás mibenléte többféleképpen értelmezhető, de nem biztos, hogy az alkotók egy középszinten működő színdarab megalkotását tűzték volna ki célul. Hiányzik az igazi hatás, amellyel részeseivé avatnak a darabnak, függetlenül attól, hogy egy könnyebb vígjátékról beszélünk. Muszáj, hogy találva érezzem magam, legyen szó akár egy gesztusról vagy élethelyzetről. Hiába próbálunk egy rendkívül aktuális témát feszegetni, ha nem tanulunk semmit általa. Lehet attól jónak minősíteni egy darabot, hogy minden megvan benne, amit a műfaja kínálhat, de az egyáltalán nem biztos, hogy ezzel egy időben hatással is lesz a nézőre, hogy megérinti majd bármilyen formában.

A Bocs, félrement! nem akar világokat magyarázni és mélyebb rétegekbe belenyúlni, de tulajdonképpen egy vígjátéknak ez nem is célja. Könnyű kikapcsolódást igyekszik nyújtani – ám annak a nézőnek, aki közelebbről akarja szemlélni a világot és tesztelni a hozzá, illetve az élethez való hozzáállását, ennyi már nem elég. Az előadás nem válik feledhetetlen színházi eseménnyé: két órára képes bizonyos mértékben feloldani a súlyokat a nézőben, de felületesen szórakoztat, utóéletében nem válik hangsúlyossá és elgondolkodtatóvá. Márpedig egy jó színdarabtól elvárható, hogy útravalóval küldjön utamra a függöny összezáródása után.

Szereplők

Schruff Milán: Richard

Kovács Patrícia: Stephanie

Járó Zsuzsa: Peg

Mészáros Máté: George

Péter Kata: Wanda

Alkotók

Fordította: Zöldi Gergely

Jelmez: Fekete Györgyi

Díszlet: Khell Zsolt

Világítás: Szondi György

Rendező: Paczolay Béla

Producer: Orlai Tibor