Billy Talent – Dead Silence | Album kritika

 Végy egy adag jól megszokott, laza de kifinomult punk-rockot, bolondítsd meg néhány klasszikus rock gitár riffel, hogy a szomszéd átdörömböljön mikor éppen veszettül hajat rázva hallgatod és készítsd el a Dead Silence-t. Nagyjából hasonló gondolattól ihletve ülhettek le Ben Kowalewiczék megírni a Dead Silence-t mindeközben odafigyelve arra is, hogy valami újat, valami kicsit mást alkossanak, szem előtt tartva persze a rajongók igényeit, akik között a Billy Talent III “lassúsága” nem aratott osztatlan sikert.

A 2000-es évek elején illetve közepén a Billy Talent I-gyel és II-vel a kanadai zenekar az energikus és fiatalos de ugyanakkor kifinomult és precíz punk-rock ösvényére lépett rá, valami olyasmire, mint amit a The Offspring és a Sum 41 képviselt. Megvoltak a kiabálós párbeszédszerű refrének, mégis érezhető volt, hogy ez kifinomultabb és letisztultabb zene. A kezdeti sikerek után az ő életükben is, mint minden zenekar életében eljött az a pillanat, amikor megpróbálták megmutatni, hogy valami kicsit mást is tudnak. Ez volt a Billy Talent III, ami nem hozta meg a várt sikert, mert elég visszafogott volt a megszokott Billy Talent hangzáshoz képest. Nos, valahol itt vegyük fel a történet fonalát, rakjuk be a lejátszóba a Dead Silence-t, hallgassuk meg, majd dőljünk hátra elégedett mosollyal az arcunkon.

Az album borítójának és címének egyértelműen homályos, negatív hangulata van és ez a hangulat helyenként vissza is köszön néhány dalban, főként a szövegeknek köszönhetően. Míg az eddigi albumaikon többnyire az egyéni kapcsolatok voltak előtérben, a Dead Silence-en inkább az általános világhangulatot próbálták megragadni és dalokba önteni, legalábbis a gitáros Ian D’Sa szerint, aki egyébként az album producere is egyben. Szerencsére azonban a számok többségében nem ez a negatív hangulat a meghatározó elem, hanem az a pörgős Billy Talent hangzás, amely korábban már produkált olyan gyöngyszemeket, mint a Red Flag vagy a Line and Sinker.
Ha már gyöngyszemekről van szó, azokból ezen az albumon sincs hiány. Kezdve az intro dal utáni Viking Death March-al, amely az intróval ellentétben jó képet ad arról, hogy körülbelül mi vár ránk az elkövetkező 54 percben. Az album első néhány dala a Love Was Still Around-ig vagy talán még azt oda véve a Stand Up And Run-ig eléggé energikus, letagadhatatlanul megjelenítve a klasszikus rock hatásokat és valami olyan érzést produkálva, amitől az ember azt képzeli, hogy a koncerten az első sorban a korlátot rángatva énekel és veszettül rázza a fejét. Ezt az érzést szem előtt tartva mindenképp ki kell emelni a Runnin’ Across the Tracks-et ami az album egyik legjobb dala.

Az ember akkor veszi észre, hogy tulajdonképpen önkéntelenül elkezdett bólogatni a zenére, amikor elérkezik a már korábban említett Stand Up And Run és a Crooked Minds, amik szinte kötelező, de felejthető lassulások, megtörve a kezdeti lendületet, amit lehetetlen lenne végig tartani és még unalmassá is válna tőle az album. Szerencsére azonban ez nem azt jelenti, hogy itt el is fogyott minden tudomány. A Man Alive! eszünkbe juttatja, hogy mit is hallgattunk az album elején, de ugyanakkor meghúz egy határvonalat, mert az utána következő számok az album elején lévőkkel ellentétben jobban köthetőek a cím és a borító által keltett hangulathoz. Ezek közé tartozik a Hanging By A Thread, a Cure For The Enemy, ami az „All those who lived…” kezdetű szövegrésszel és az alatta szóló gitárral szinte bogarat ültet a fülünkbe és arra buzdít, hogy ezt sose felejtsük el, vagy a Swallowed Up By The Ocean amely jó lezárása lehetne az albumnak a zongora kezdéssel, a lassú, helyenként kicsit elnyújtott vokállal és az egész hangulattal, amit áraszt. Az embernek az az érzése, hogy tényleg lenyelte az óceán és kész, vége. Lenne, ha nem lenne még ott kicsit fölöslegesen az album utolsó és egyben címadó dala, a Dead Silence.

Szándékosan nem kezdtem el minden egyes szám hangzásával külön-külön foglalkozni, mert az album egészére jellemző egy könnyen beazonosítható klasszikus rock és punk rock hangzás. Érezhető az is, hogy próbáltak visszanyúlni a Billy Talent I és II elemeihez. Ezt hellyel-közzel sikerült is megvalósítani, azonban ennek minden hátulütőjével együtt. Itt arra gondolok, hogy vannak könnyen felejthető számok, mint például a Show Me The Way vagy a Dead Silence, amelyeket simán elnyomnak a slágergyanús szerzemények, mivel a dalok egymás közti különbsége kis túlzással kimerül annyiban, legalábbis a laikusoknak, hogy más a dob és emiatt a tempó. Ezt még pont úgy sikerült összhangba hozni, hogy nem lesz tőle unalmas az album, viszont jóból is megárt sok alapon jobb lenne, ha ezek miatt nem lenne 14 szám a lemezen.

Összességében egy nagyon jó kis albumot sikerült összerakniuk a srácoknak, megvan benne az újítás, megvan benne a tipikus Billy Talent és megvannak benne azok a számok, amiktől eldobod az agyad, amikor hallgatod. Ennél több pedig nem is kell majd egy ronda, esős, őszi napon ahhoz, hogy jobb hangulatunk legyen.

The Expendables 2 – A Feláldozhatók 2

Plakát

Volt ez az őrület 2010-ben, amikor kijött a Feláldozhatók első része, hogy a nyolcvanas évek eksön ikonjait összeszedte maga Stallone, és kreált egy olyan direkt B-mozit, amitől dobunk majd egy hátast. Legtöbben úgy vélték a film után, hogy a nagypapa korú gyilokgépek aranykorában valóban dobtak volna, na de ez már mégsem a Rambo korszak. Mások viszont megbékéltek vele, hogy ez a film nem akart többet annál, hogy együtt lássuk ifjabb korunk életet drágán adó, rockys-rambós, visszatérős, izomkolosszusait, és megmutassák, van még bennük szufla. Megmutatták. De hogyan is lehet ezt továbbragozni?

Hát még több névvel. Sly-t, Schwarzeneggert és Willist együtt látni egy jelenetben azért – tegyük szívünkre a kezünket- nem volt semmi, de a Feláldozhatók 2.-be kellett még jó néhány arc, hogy újra moziba vigye a jónépet. És íme: Norris és Van Damme. Valamint kaptunk egy jó adag Willis-Schwarzenegger akciót is, ami azért kimaradt az előző részből. Az, hogy Chuck Norris saját magával poénkodik már bejárta a világhálót a film premiere előtt is, de ez csak tovább erősítette azt az érzést, hogy a trailerben már minden jó részt láthattunk, és a moziban már csak erőltetett mosolyra futja a nézőtől. Ezzel együtt azt is elérte, hogy már nem poén vele viccelődni, ha ő is ezt teszi. Megszűnt a varázs.

Van Damme viszont nem túlozta el a szerepét, de nem is puhánykodott. Ő volt az, aki ízig-vérig az a tökös gyerek volt, mint a filmjeiben. A fő gonosz, akit végül megbüntet Stallone, és mindenki boldog. Az egyetlen, akitől egy fájdalmas poént sem hallhattunk, vagyis egyáltalán semmilyet. A kegyetlen, tisztességről prédikáló, napgépes, falvakat sanyargató klasszikus plusz, aki a világ elpusztítására készül, és eközben belecsempész valami karfa-tépős, csúnyán nézős érzést az emberbe, pont, ahogy kell. Első felbukkanásánál fog elfogyni a popcornunk, rutinosak pedig kezdik a nachost.

Statham a mai kor gyereke, ő valahogy ki is lógott és lóg is a sorból, de jól mutat Sly oldalán, és ő az egyetlen, akin egy picit lehet mosolyogni néha. Rendszerint ő hozza fel a filmet a lejtőről, például a templomos jelenetével, amiben, papruhában zúz le mindenkit.  A drámai oldal – mert már az is van – Billy, a kölyök oldaláról mutatkozik meg, akinek az első felbukkanásakor a homlokára van írva, hogy meg fog halni, és láss csodát…(mondanám, hogy nem lövöm le a poént). Aztán kaptunk még egy alfanőstényt Nan Yu, azaz Maggie személyében, aki gyanúsan váltja Jet Li-t az ázsiai etnikumú szekcióban, de ezen, és egy bombahatástalanításon kívül jóformán csak van, mint nő.

Izomszag

A sztori lényegét Stalonne saját maga nagyon jól jellemezte: Felkutatni, Elkapni, Megölni. Plusz néhány tonna plutónium, ami igazán gonoszan hangzik, és kész is. Valamivel több robbanást láthatunk, mint az első részben, és a látvány terén már akadt egy-két poén is kocsikra festett feliratok formájában.  A faltörő kosra fújt „Knock-Kncok” például felfele görbítette sokak kicsi száját. A végjátékban a trailerben már szintén látott Swarchzi és Willis smartos jelenete mindent visz, még a legkritikusabban moziba ült jóembert is elismerésre kényszeríti, hiszen nem csak abszurd a szituáció, hogy most már nem csak egy jelenetben szerepelnek, de kőkeményen oda is vágnak a tetovált nyakú rosszfiúknak, és még poénkodnak egymás kultikus, múltbéli szerepeivel is.  Összességében ez is hozzásegíti a filmet, hogy hozza az első rész után már elvárt „minőséget”. Pörgősebb, szaftosabb, szebb, mint az első rész, és osztjuk a véleményt, mely szerint: „Ez a film egy múltidéző alfahím parádé”. És annak bevált. Kétszer is.

A Hobbit – Váratlan utazás | Trailer

 Kilenc hónap telt el az első Hobbit-trailer óta, ezalatt kiderült, hogy az ikrekből hármasikrek lettek, a Hobbit könyvet két részben viszik vászonra, a harmadik film pedig elvezet minket az előzménytől addig, ahol a Gyűrűk Ura kezdődik.

Az egy hete érkezett előzetes kizárólag az első rész, a Váratlan utazás sajátja.

Tudvalevő a törpök közt is, hogy olyan nagy horderejű kalandokra, mint amilyen a Magányos Hegyben terpeszkedő sárkány, Szmóg kincsesbányájának meghódítása, nem lehet szerencsétlen ómen alatt indulni. Ezért a tizenhárom fős csapatnak szüksége van a kezdetben kifejezetten haszontalannak tűnő tizennegyedikre, Zsákos Bilbóra a Megyéből.
Szürke Körmönfont Gandalfnak viszont jó oka van a hobbit beszervezésére, még ha most nem is árulja el a ködös utaláson túl, mi készül épp az orrunk előtt. A különös Télapónak tetsző erdei alak, Breon súgja meg nekünk a baljós megoldást: sötét erő lakozik Ereborban, ahová tartanak.

Galadriel feltűnése a trailerben, ellentmondva az alapul szolgáló könyvnek, amiben szót sem ejtenek róla, két okra vezethető vissza. Az egyik a fantasy műfajban is végbement női emancipáció, ami miatt már a Gyűrűk Urában sokkal több szerepet osztottak a hölgyekre, mint a könyvek tették, és ez a Hobbitban is tendencia. A másik, hogy Tolkien későbbi műveiben maga is jelentősebbé tette a tündekirálynőt.

Mivel a tűkön ülő rajongókat igazán nem lehet kielégteni egy-két trailerrel, hogy december 13-áig kibrják, ezért Jacksonéktól öt alternatív befejezést kaptunk hozzá.

Green Day – ¡Uno! Azaz ülj le, egyes! | Album kritika

Nagy felhajtás közepette jelent meg az új Green Day album szeptember 24-én, folyamatos információcsepegtetés után.

Az ¡Uno! a Green Day kilencedik albuma több mint két évtized alatt, amely egy album-trilógia első része ( ¡Dos! –  november,  ¡Tré! – január). Nyár eleje óta sokat hallhattunk Billie Joe Amstrong-ékról. Kijött az Oh Love, mint első single, és érezhettük, hogy itt nem biztos, hogy minden rendben lesz. A szám mondhatni csöpög és az ember legkevésbé sem egy ilyet várna el a jó öreg “megmondom a tutit és szétverjük a világot” Green Day-től mint első hallható dal egy új albumról. Aztán augusztus 15-én kiadták a Kill The DJ-t, ami számomra hatalmas meglepetés volt. Ez a track egyáltalán nem Green Day-szerű, brit pop/rock, és indie beütésekkel tűzdelt és az arcodba mondja, hogy „öreg szedd már ki azt a szemét lemezlovast”, egy igazi mocskos dal, ami zeneileg nem is, de szövegileg a régi bandát idézi.

Eljött a szeptember és Billie-ék úgy gondolták kiadnak még egy single-t. A Let Yourself Go egy tipikus GD dal, pont olyan, ami miatt még mindig sokan szeretik a bandát. Pörög, lüktet, megmond, lázad, egyszóval igazi punk-rock, a maga kis, pár akkordos ritmusával és gagyi szólójával együtt, de mikor hallgatjuk, érezzük, hogy tőlük pont ez kell. Ezek után mikor szeptember 24-én kijött az ¡Uno! egésze, boldogan és várakozással teli szívvel tettük be a lejátszóba, hiszen a 3 single átlaga alapján, ismét egy erős albumot várhattunk. Azt kell mondjam, hogy nagyot tévedtünk. Azt azért nem mondom, hogy a 21st Century Breakdown-nál gyengébb, de a beharangozás alapján többre lehetett számítani.

Az albumnyitó dal a Nuclear Family, amely hangzása ismerős lehet a kilencvenes évek közepi és ezredforduló utáni hangzásvilágból (Insomniac, Warning). Kezdésnek nem tagadom, hogy jó választás, mert pörgős, szokásos Green Day hangzás, de ennél több pozitívumot sajnos nem lehet elmondani róla. Három szám kivételével az album tucat jellegű. A Kill The DJ és a Let Yourself Go mellett a Troublemaker viszont képes arra, hogy a lemez szürkébb részeit feledtesse velünk. Utóbbi talán a legjobb szám az albumon, egy igazi rock n’ roll punk őrület, a legjobb lázadós fajtából.

Sajnos az album egyfelől rendkívül semmitmondó, másfelől pedig nem kecsegtet semmi újszerű megoldással a banda részéről. Ez cseppet sem lenne baj, ha a jól bevált receptet vennék elő, mint amilyen az American Idiot volt például, de az hogy nem kaptunk egy újabb szeletet a Green Day tortából, sőt a régiből is csak a romlottat, nem valami jó ajánlólevél az elkövetkező két albumra nézve. Bár adja a punk-rock ég, hogy ne így legyen, és innen egyenesen vezessen felfelé az út.

Összességében az album a leírtakhoz képest nem rossz, csupán nem innovatív, viszont közel sem a legrosszabb Green Day album. Kicsit középszerű, amolyan “vegyük elő, amiben egyszer jók voltunk srácok” beütése van. A fanok imádni fogják, aki pedig nem hallgatott eddig Green Day-t ne ezzel az albummal kezdje!  Felemás kíváncsisággal várjuk a novemberi ¡Dos! –t.