A könyv jobb volt? | Legendás állatok és megfigyelésük

Rowling a fantasy mush-up mestere, de a fordulatokkal az őrületbe kerget. A Legendás állatok legtöbb történetelemét már láttuk valahol, egy ponton pedig saját magától, a Harry Potterből lop ikonikus fordulatot.

Read More

A komfortzónán belül

Különleges történet Argané. Egész élete betegségéről szól, minden vélt vagy valós állapota körül forog, ez a helyzet azonban abban a pillanatban válik valóban ijesztővé, amikor kikristályosodik, hogy a férfi foggal-körömmel ragaszkodik a szenvedéséhez. Ez nagy mértékben súlyosbítja helyzetét, s jövőjét annak ellenére is a betegségéhez igazítja, hogy ezzel tönkreteheti lánya életét. A képzelt beteg történetét most a Budapest Bábszínházban láthattuk.

Érdekes elgondolni, hogy milyen betegségben is szenvedhetett valójában Argan. Tulajdonképpen már a legelején vakon ragaszkodik az állapotához, az idő előrehaladtával azonban még tudatosabban kezeli helyzetét. Minden bizonnyal kevésbé fizikális, mint pszichés problémáról van szó, innentől kezdve pedig egyértelművé válik, hogy ez a betegség aligha valami, amitől könnyen meg lehetne, vagy meg akarna válni. Argan számára ez az állapot egyre inkább egy védőpajzzsá avanzsálódik, ami mögé könnyű elbújni és amit könnyű kifogásként felmutatni.

15156863_1445613908786485_4448329857927425360_o

Fotó: Éder Vera

Ez a gondolat alkotja Alföldi Róbert koncepciójának lényegét. Ezt megerősíti Zöldy Z Gergely díszlete is: a játéktér középpontjában egy hatalmas ágy pompázik, telis-tele puha párnákkal és takarókkal. De ez nem csupán egy közönséges pihenőhely: inkább egy védőtér, amelyben Argan bármikor elmerülhet és visszahúzódhat.  Egy kellemes hely, hovatovább, Argan komfortzónájának tökéletes szimbóluma, amelyben saját maga által generált gondoktól szenved, s amelyből nem szándékozik kitörni. Bár az előadás többnyire humorosnak kíván hatni, ez a tragikus vonal, a szereplő statikussága, sorsa végig a rétegek közt húzódik, és tanulságként hat.

A rendező hozzáértése a színészvezetésben tűnik ki. Érezhetően erős kézben tartja színészeit, egyértelmű elgondolással és konkrét mozzanatokkal dolgozik, ami a színpadra lépők hitelességét segíti s támogatja. Ez eddig sem volt másképp, ebben a darabban azonban még inkább hasznossá válik. A kis térben szó szerint és átvitt értelemben sem léteznek falak a színészek és a nézők között, közeli résztvevőivé válunk az előadásnak.

14991370_1440322455982297_5233612657657133638_o

Fotó: Éder Vera

Ács Norbert kitűnő választás Argan szerepére: már az első pillanatban kiválóan érzékelteti a karakter komoly felfogását a betegségéről, ezzel egy időben képes ironikussá és kellően gyarlóvá tenni számunkra karakterét. Ő az, aki a rendezés mellett egyedülállóvá és stabillá teszi az előadást. Pallai Mara alakítja a pénzre éhező feleségét, aki a családfő halálát várja, s igyekszik kitaposni saját maga számára a pénzhez vezető legrövidebb utat. Kétszínű és bicskanyitogató, akit azért olyan könnyű utálni, mert a karakter megformálója kiváló gesztusrendszerrel és hitelességgel játszik. Hozzá hasonlóan Spiegl Anna alakítása is említésre méltó, megértő és szeleburdi szolgálólányként teszi magáévá a színpadi teret.

Alföldi rendezése egy feszes tempójú és erős elgondolással létrehozott előadás, amelyben humoros helyzetkomikumok és poénok váltogatják egymást. Kitűnő rálátással kezeli Molière darabját: ismét kiválóan adaptálja és húzza rá saját gondolati köntösét a műre, amely ha újra nem is gondolja a drámát, de mindenképpen elgondolkodtató momentumokat emel ki és erősít fel. Ennek következményeképpen egy karakán, és nagyon is alföldis előadás születik a játéktérben, amely egy újabb remek rendezéssel gazdagítja a rendező munkásságát és színházi emlékezetünket is.

Szereplők

Argan, a képzelt beteg: Ács Norbert
Béline, Argan második felesége: Pallai Mara
Angélique, Argan lánya, Cléante szerelmese: Pájer Alma e. h.
Béralde, Argan fivére; Dectretenus, orvos: Pethő Gergő
Cléante, Angélique szerelmese: Barna Zsombor e. h.
Thomas Decretenus, az orvos fia: Kemény István
Pourgalot, Argan orvosa: Blasek Gyöngyi
Simate, patikus; Rafinat, közjegyző: Tatai Zsolt
Toinette, szolgálólány: Spiegl Anna

Alkotók

Író: Molière
Fordító: Bognár Róbert
Dramaturg: Vörös Róbert
Bábtervező: Hoffer Károly
Díszlet- és jelmeztervező: Zöldy Z Gergely
Zeneszerző: Bella Máté
Asszisztens: Rigó Anna
Rendező: Alföldi Róbert

“Régi arcél más fénytörésben” – Molnár Ferencről mesél nekünk Fesztbaum Béla

“Fesztbaum estjének elsősorban nem a zenei és előadói oldala az igazán meggyőző. Erről leginkább az a pillanat árulkodik, amikor a művész elárulja, hogy a hónapokkal ezelőtt bezárt Kispipa borozóból sikerült megmentenie az ott szolgáló pianínót, amin talán még Seress is zenélt. Ez a hozzáállás és teljes alázat teszi az estjét egyedülállóvá: Fesztbaum egyszerre jeleskedik zenészként a pianínó mögött, előadóként a mikrofon előtt, de ezen az estén emberként a legtiszteletreméltóbb számomra.” – Ezek a sorok Fesztbaum Béla Seress Rezső-estje után születtek. Innen ered az a szakmai és emberi kíváncsiság, amely végül interjúnkhoz vezetett. Közelgő Molnár Ferenc-estje, a “Szülőfalum, Pest” kapcsán egy kellemes kávé mellett színházról, zenéről és Molnárról beszélgettem a Vígszínház színművészével.

Sok múlt századi szerzővel foglalkoztál már, Seress Rezsővel, Kosztolányi Dezsővel és most Molnár Ferenccel is. Mi az, ami ennyire lenyűgöz téged a múlt század hangulatában?

Valamilyen okból kifolyólag mindig ez jön szembe, nem kutatom őket. Úgy látszik, ezzel van dolgom, ezzel tudok olyasmit adni a közönségnek, ami talán nekik is jelent valamit, nemcsak nekem. Itt nem valamiféle múltba révedő nosztalgiáról vagy múltba vágyódásról beszélünk. Azt az örömöt fedezem fel benne, hogy nagyon hatékonyan, személyesen és szenvedélyesen tudok fogalmazni a korszak anyagain keresztül. Könnyen, vagy legalábbis könnyebben tudok odaállni a gondolatok mögé, amelyeket ezek az alkotók magukénak vallottak. Az egyik legfontosabb dolog az előadó-művészetben és az életben is, hogy az ember személyessé tudja tenni azt az ügyet, amivel éppen foglalkozik. Számomra vonzóak a kor műfajai, például az akkor kialakuló, saját különleges magyar formáját megtaláló kabaré. Kosztolányi és Molnár is dolgozott kabaréban, Molnár rendezett és igazgatott is. Vonzanak a korszak színdarabjai is, illetve az a fajta elegáns precizitás, amivel a saját ügyeiket kezelték; ez az, amit mindenképpen követendőnek tartok.

dsc_4057

Dalok a Kispipából (fotó: Bánlaki Szabolcs)

Mi lehet az, amit esetleg ezek az alkotók, szerzők jobban tudtak, ismertek, mint a maiak? Mit lehet tőlük tanulni?

Ez nehéz kérdés. Nagyon szeretem bennük, hogy érthetően írnak, nagyközönségnek szólnak az irodalmi és színházi ambícióik is. Ha én értem őket, akkor nagy valószínűséggel át tudom adni őket, úgy, hogy a közönség is megértse. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy egyszerűsítenének, vagy ne lennének nyitottak egy emelkedettebb, differenciáltabb gondolkodásra. Azon a nyelven szólalnak meg, ami manapság is nagyon érthető, talán bizonyos szempontból érthetőbb, mint egy kortárs megszólalás. Eddig könnyebben találtam meg a hangot ezekkel az alkotókkal, mint a kortárs anyagokkal, amiket egyébként szintúgy figyelek.

Mennyire építkezel a saját életedből, a tapasztalataidból?

Kosztolányi és Molnár ilyen szempontból mindenképpen rokon, hiszen egy rettenetesen nagy anyagból kell összeállítani egy színházi estet. Önmagában a szerkesztés is egyfajta személyes szűrő. Olyan szövegeket választok ezekből a gazdag életművekből, melyek mögé a leginkább be tudok állni és amik a művészi szándékomat segítik. Molnár esetében egy borzasztóan gazdag újságírói életmű van az ő drámaírói életműve mögött – bő húsz éven keresztül folyamatosan termelte a napi újságírást. Ez még akkor is óriási anyag, ha csak azokat a köteteket nézzük, amik tudatosan ennek az anyagnak a feldolgozásával foglalkoznak. A szerkesztés is egy nagyon érdekes alkotói folyamat, ahol tulajdonképpen nem egy konkrét színdarabról, hanem egy saját, különálló, költői dramaturgiával egymáshoz csatlakozó szövegekről van szó. Nem követek időrendet, vagy bármilyen látványos dramaturgiai irányvonalat. Inkább hangulatok, érzetek, képek, témák adják benne egymásnak a labdát. Ezért is nevezem inkább színházi estének: ezeket az anyagokat valamiféle teatralitással igyekszem kezelni, egy színházi jelrendszeren keresztül kívánom megfogalmazni és átadni őket a közönségnek. A szerkesztés közben már megvolt a tanulás, de tegnap zártam le egy olyan folyamatot, hogy eddig és ne tovább. A Kosztolányi-est is úgy maradt, ahogy azt annak idején, nyolc éve megszerkesztettem. Az eltelt 70 előadás alatt az eredeti szöveget mondom, nem változtattam rajta. Mindig az egykori gondolatomhoz teszem hozzá az azóta egyre változó önmagamat.

131845_1024_a_leggomb_elrepul07

A léggömb elrepül, Kosztolányi Dezső-est

Ahogy említetted, a Kosztolányi estet közel 8 éve mutattátok be a Vígszínházban. Mennyiben változott a rálátásod a szövegre? Milyen új dolgokat fedeztél fel benne az eltelt idő során?

Én változom, mi változunk. Csodálatos szakma a mienk: az anyag ugyanaz marad, de az alkotó, akin átszűrődik, folyamatosan változik. Különleges izgalom, amikor esténként valamelyik anyag kap egy másfajta hangsúlyt. A személyes attitűd alkotja és alakítja, hogy éppen mi lesz fontos, de magának az anyagnak meg kell szólalnia. Az adott előadáson dől el, hogy mely regiszterek kapnak több figyelmet, csöndet, vagy ráismerést: ott merek hagyni magamnak egy kis plusz időt. Néhány dologra abban a pillanatban csodálkozom rá. Nem megy gyakran az előadás, úgyhogy az alkalmak között is fejben és frissen kell tartani az anyagot.

Korábban már foglalkoztál Molnár Ferenccel, a Monokli című előadás kapcsán is. Honnan jött a késztetés, hogy egy önálló esten, behatóbban beszélj róla?

A Rózsavölgyi Szalonból érkezett egy nagyon kedves felkérés. Nem kerestem a lehetőségét, hogy ez az ötlet újra előjöjjön, de megtalált. Egyrészt a kényszer hozta, hogy megint egy egyszemélyes dologgal foglalkozom, hiszen nagyon sokat játszom a Vígszínházban, és az egyeztethetőségem a lehetetlent környékezi. Azt, hogy egy munkafolyamatban valakihez igazodjam az anyaszínházomon kívül, borzasztó nehéz összehozni. Az egyszemélyesség és a hely picit adta magát: a Rózsavölgyi egyszerre színház és kávéház. Egy olyan kávéház, ami egy kicsit színháznak álmodja magát, és egy olyan színház, amitől nem idegen a kávéházi csevegő funkció. Amikor a témán gondolkoztam, a régi anyagaim, Molnár, és a szöveganyag aktuális rezonanciája utánam nyúlt. A Monokli című előadásban már benne volt néhány ezek közül a szövegek közül, amikkel most dolgozom. Azt a társulat nagy öregjei, nagy generációja játszotta. Ebben az előadásban voltak párjelenetek is, köztük volt elhelyezve egy-egy Molnár publicisztika. Arra gondoltam, hogy kipróbálom, hogyan működnének ezek az anyagok egyszemélyes formában. Érdekelt, hogy mi történik, ha ebből egy személyesebb jellegű válogatás születik. Molnár mint író s mint színházi, kávéházi alak nagyon passzol a szalon miliőjéhez, elképzeléséhez, gondolatához, célkitűzéséhez. Nagyon reménykedem, hogy a szalon ínyencségekre vágyó, különlegességekre nyitott közönsége kíváncsi lesz arra, hogy mit tartogat nekik még az a szerző, akire esetleg már több alkalommal pirosra tapsolták a tenyerüket a vígjátékai kapcsán.

Mi teszi Molnár publicisztikáját ilyen különlegessé?

Molnár a vígjátékaiban a magánélet látszatairól és hazugságairól beszél, erre építi dramaturgiájának alapját, ez szervezi a bonyodalmat, ebből bomlanak ki a vígjátéki helyzetek. Számomra az teszi különlegesség és figyelemreméltóvá, hogy ő ugyanilyen nyitott és érzékeny volt társadalmi és közéleti szintű problémákra is. A monarchia első évtizedeiben, ebben a fejlődő és felnövő világvárosban egyszerre viharos és rohamos a fejlődés: gyorsan élnek, gyorsan szeretnek, gyorsan alakul ki a lüktető nagyváros. Sok a társadalmi feszültség, egyenlőtlenség. A közélet és a nagypolitika kisemberre gyakorolt, nem feltétlenül pozitív hatásai épp annyira jelen vannak, mint a látványos fejlődés. A díszes, felnövő város kellékei mögött sok ellentmondás és feszültség húzódik meg. Úgy érzem, Molnár nagyon éles szemmel hatol ezen jelenségek mögé és próbálja őket fölfejteni. Külön érdekes, hogy ő nemcsak újságíró, hanem színházi ember is. Azzal is játszom ebben az előadásban, hogy ez a színházi ember hogyan ír újságot, és az újságírás hogy találkozik a színházzal. Ő maga újságírónak vallotta magát, aki mellesleg darabokat is ír. Amikor a Vígszínház megnyílik, ő belép egy laphoz és elkezd írni. Molnár úgy fogalmaz: „két szenvedélyes mesterségem volt a világéletemben, az egyik az újság, a másik a színház”. Amikor az ember általában Molnár Ferencről hall, mindenki gyorsan, szellemesen és könnyen fogyasztható vígjátéki estét vár – ez így is van rendjén. Nem szeretnék Molnár képet rombolni ezzel az előadással, inkább kiegészíteni szeretném, illetve egy másik fénytörésből is megnézni őt. Nem szeretnék modernizálni, a saját korában és saját világában tartva akarom bemutatni őt.

Milyen kutatómunka előzte meg a szerkesztést?

A fő kutatómunka néhány Színházi Életben föllelt Molnár-önéletrajzra, és két Molnár válogatás kötetre támaszkodik. Az egyiknek az a címe, amely az esté is: „Szülőfalum, Pest”. Ez egy hatvanas években kiadott válogatás, amely Molnár kis írásait és publicisztikai válogatását tartalmazza. A másik egy Molnár Gál Péter által szerkesztett kötet, amely szintén Molnár publicisztikával foglalkozik: a címe Pesti Napló. Ő ásta bele magát egy könyvtári, levéltári, sajtótörténeti kutatásba: az ő desztillációjában szűröm le a magam anyagait. Ő egy szenvedélyes Molnár-kutató és szakértő volt. Nagyon fontos volt számára valamiért, hogy Molnárt újságíróként és érzékeny publicistaként is elhelyezze a sajtó-, dráma- és kultúratörténeti térképen. Ez a két kötet volt az alap, ebből alakult ki egy 75-80 perces anyag.

dsc_0203_01

Fotó: Gál Bereniké

Az esten a saját szerzeményeid is hallhatóak lesznek. Hogyan nézett ki az alkotófolyamat?

Már a Monoklihoz is születtek zenék, amiket én szereztem. Részben ezeket a zenéket használom, illetve születtek hozzá újak is. Egy háromtagú, szalonhoz illő kamarazenekar lesz az esten: egy pianínó, egy cselló és egy hegedű fog majd játszani. Ezek színházi zenék, amik segíteni fogják az előadást: polkák, csárdások lesznek hallhatóak, némi operai felhang is érezhető lesz. Alapvetően a kor zenei világát idézik majd meg, átkötő és hangulatfestő szereppel bírnak. Mind azt szolgálja, hogy valóban egy színházi est jöjjön létre; hogy a szövegválogatásnak minél gazdagabb, minél több szálon futó teatralitása legyen; minél több érzékét megmozgassa a befogadónak. Molnár is szerzett zenét, ebből a szempontból is hű vagyok hozzá. Kottája is megjelent egy genfi kiadónál, itthon pedig kuplékhoz, sanzonokhoz írt zenét. Mesélik róla, hogy ebben a nagy kávéházi tobzódásában időnként beállt a kávéház cigányzenekarába, és több hangszeren játszott: hol zongorázott, cimbalmozott. Igazi polihisztor volt, erős zeneiséggel bírt. Mintha az ő fejében is szóltak volna zenék alkotás közben. Ez már persze az én hozzágondolásom, írásom ehhez az anyaghoz. Valamiféle eredeti, csak ezekhez az anyagokhoz készült zenei világot gondoltam hozzájuk. Ezért zenés este, ezért szól benne a saját zeném, nem pedig valami ehhez válogatott, vagy már megírt koncertzene.  Az a szándék vezetett, hogy Molnárt ilyen szempontból is megidézzem, illetve ilyen módon is segítsem az anyagainak a megszólalását.

Hogyan tudod egy ilyen hiú szakmában megőrizni a belső békédet, a kiegyensúlyozottságodat?

Ez valószínűleg alkati kérdés. Igyekszem az adott munkában a lehető legtöbb örömöt megtalálni, függetlenül attól, hogy magamnak állítom elő vagy rám osztott szerep. Az ember feladatról feladatra él. Természetesen van ebben valami üzemszerű. Állandóan jön a következő, nincs megállás, főleg egy ilyen nagy „gyárban”, mint a Vígszínház. Novemberben a 30-i „Szülőfalum, Pest” bemutató lesz a harmincadik előadásom. Ez azt jelenti, hogy az előtte levő összes napon játszom. Végül is ez egy játék: játszani kell, és a játékot élvezi az ember. Igyekszem élvezni, és ha én élvezem, akkor reményeim szerint ez a közönségre is átsugárzik. Ha már mindkettőnknek jó az estéje, akkor abból nagy valószínűséggel nagy baj nem lehet. Van, hogy nem sikerül. Akkor felteszi az ember magának a kérdést, hogy lehetett volna jobb, nem laposodik-e el egy picit, nem volt-e csak rutinból megoldva? Aztán újra kell kezdeni és csinálni kell. Magát a munkát is élvezni kell – nem baj, ha az ember szeret dolgozni. Ha a munka szeretete megvan, akkor az nagyon sok jó dolgot hoz majd magával.

Mekkora áldozathozatallal jár együtt, ha az ember ilyen sokat foglalkozik a színházzal?

Ebben a sok munkával terhelt színházi világban is igaz az az ősi igazság, hogy arra van időd, amire időt szakítasz. Az ember diákként sokat hallja ezt a mondást, de ez valójában tényleg így van. A kevés szabadidőt az ember jobban megbecsüli. Minden perc értékes. Ha csak épp egy félóra adódik, egy városi séta, vagy egy jó kávé egy kellemes beszélgetéssel gyakran többet ér, mint egy kéthetes wellness nyaralás. A kis dolgokban meg lehet találni az örömet. Emellett a sok munka mellett elvégeztem egy egyetemet, letettem egy doktori fokozatot, elkészítettem három-négy előadást fejben. Kétségtelen, hogy kell ehhez egy jó időbeosztás, hogy minden beleférjen. Sokat dolgozom az öltözőben, miközben várok egy szerepre. Ezeket a látszólagos holtidőket igyekeztem hasznosan tölteni.

Mi volt az, amely a munkáid közül a leginkább boldoggá tett?

A legtöbbet, a leggazdagabb estéket az egyszemélyes ügyeknek köszönhetem. Boldoggá tesz annak a beosztásnak a harmóniája, hogy egy ilyen egyszemélyes munkában az ember független, és a saját ritmusa szerint dolgozhat. A másik 180 alkalommal az évadban, amikor kollegákkal játszom, másfajta, kötöttebb koordináta rendszerben kell mozogni. Ha szerdán van egy Kosztolányi est, csütörtökön pedig egy Padlás, akármilyen sokat játszottam is már Témüller, a házmester szerepét, ugyanakkora örömet tud okozni. Igazából a színházi megnyilatkozásoknak a váltakozásai azok, amikben igazán az örömömet lelem.

Milyen szerzőkkel, alkotókkal foglalkoznál még a jövőben?

Most éppen nem látok még rá új tervre. Szeretném, hogy ez a Molnár anyag elkészüljön. Lehet, hogy az egyszemélyes formát is egy időre szabadságra küldöm és majd lesz valami más. Ha valami utánam nyúl, vagy amivel úgy érzem, érdemes foglalkozni, legyen az tavaly előtti vagy akár száz évvel ezelőtti, akkor nem leszek rest és nyitott leszek rá.

Kiemelt kép: Gál Bereniké

Három nővér Bagossy szemüvegén keresztül

Csehovnak helye van a színházban. Nemcsak azért, mert az irodalom egyik kiemelkedő alkotójáról beszélünk, hanem mert úgy érzem, ma hatványozottan aktuális és tanulságos az, amit a művein keresztül közölni akar velünk. Egyértelmű az is, hogy művei nagy koncentrációt, érettséget és nyitottságot követelnek meg. Sok tényezőn múlik az, hogy egy csehovi mű sikert érjen el a nézőknél, ezek a történetek ugyanis nem a tettek mezején, a cselekmények szintjén értelmezendők. Sokkal lényegesebb az, amin szereplői lelkileg mennek keresztül. Az ilyesfajta fizikai statikusság miatt másképpen kell élvezni Csehovot. A néző felé tehát egyértelműen feltételez egy olyan hajlandóságot, hogy kevésbé a láthatót, a kimondott szavakat, mint inkább az elfojtott érzelmeket, a tehetetlen szenvedés során születő gondolatokat kell előnyben részesíteni. Ez még inkább érvényesül, ha a Három nővér történetéről beszélünk, akik életük során végig Moszkvába vágynak egy jobb élet reményében, ám törekvésük hiányában álmuk egyre inkább elérhetetlen távolságba kerül.

Bagossy László Örkény Színház-beli rendezése bizonyos szinten képes megfelelni mindkét vonalnak. Kiválóan vegyíti a csehovi „mozdulatlanságot” saját gondolatrendszerével, úgy kever modern elemeket az előadásba, hogy közben nem hagyja figyelmen kívül Csehov stílusát sem. Ugyan időről időre leült a cselekmény, és egyik oldalra sem tudott kedvezni az üresjárat, az a hangulat és lendület, amellyel a rendező megálmodta az előadást, végül mindig erőre kapott.

A környezet és a színpad szinte teljes lecsupaszítása szimbólumszerű és sokatmondó.  Az érzelmi nihil, a folyamatos szenvedés ereje kitölti a teret a szükséges „díszlettel”, nincs, ami elvonná a figyelmünket a színpadon zajló drámáról, nincs igazából semmi, amibe belekapaszkodhatnánk, akárcsak vizuálisan is. A színészek az előadás teljes ideje alatt a színpadon vannak – akik nem a jelenet részei, oldalt ülnek le, és bár nem szerepelnek, szerepben maradnak és jelenlétükkel tovább erősítik távozásukat, vagy éppen várható érkezésüket.

14706860_1148029515279945_2061906120109672470_o

Fotó: Gordon Eszter

Amiben Bagossy a leginkább jeleskedett, az a szerepek leosztása volt. Érzékeny színészeknek adta ezeknek a látszólag üres, ám belül sokat küszködő embereknek szerepét. Ebben a Csehov-értelmezésben mindenkinek jut ideje kifejeznie magát, vetésforgószerűen kap mindenki pár percet a színpadon. Kétségtelenül a legnagyobb hangsúly a három nővér szerepén nyugszik, valamint szinte rajtuk áll vagy bukik az előadás mondanivalójának kibontása és átadása is. Tenki Réka kapta Mása szerepét: a fiatalasszony szerepében összetett, komplikált egyéniség, talán ő az, akinek lelki fejlődése és küzdelme a leginkább érdekelt. Sorsa szívet tépő és megérintő, amelyben a színésznő teljes mértékben ki tud teljesedni. Testvére, Olga az, aki nem arra vár, hogy más fordítson szerencséje kerekén, ő az, aki feláll a konfliktusban, és teszi a dolgát, annak ellenére is, hogy szíve mélyén csakis a boldogságra és egy oltalmazó férjre vágyik – még akkor is, ha a szerelmet közben meg sem ismeri. Takács Nóra Diána alakítása a legnemesebb értelemben természetes, ebben a szerepben számomra ő az akaraterő megtestesülése, egy olyan ember, aki bár teljes változást nem képes hozni, de végig törekszik erre.  A három testvér közül Zsigmond Emőke volt az, aki hitelét vesztette ebben a darabban. Ideális esetben Irina szerepe sarkalatos pont, egy művészi háromszög egyik csúcsa, ami nélkül a vázolt alakzat értelmét veszti. Mégsem éreztem azt, hogy megtalálta volna karakterének hajtóerejét, az okot, ami vezeti célja felé, ezáltal pedig színpadi létezése hatástalan és számos esetben hamis. A női hármas különbözősége nem csupán a személyiségekben merül ki: Kristina Ignjatovic lenyűgöző jelmezeket tervezett a színészek számára, amellyel kiválóan érzékelteti a lelki állapotokat; főleg az első felvonásban, amikor Irina piros színű ruhát, Mása feketét, Olga pedig a kettő keverékét viseli.

14633601_1148029721946591_5468866974511451460_o

Fotó: Gordon Eszter

Az ő triumvirátusukat erősíti Hámori Gabriella, a megosztó, ám fontos szerepet betöltő Natasaként, meggyőző és érzékeny játékával. Mácsai Pálnak jól áll az örökké filozofáló Versinyin szerepe, akinek jelenléte az előadás egyik legérdekesebb pontja számomra. Szerepében elgondolkodtató kérdéseket feszeget, amellyel magáévá teszi a pillanatokat, attól függetlenül, hogy nem ő áll a jelenet középpontjában.

Csehov művében a mellékszerepek is hatalmas jelentőséggel bírnak, kiváló ábrázolási lehetőséget kínálnak a színművészeknek. Epres Attila nagyszerűen tudott élni ezzel a lehetőséggel: ő Mása férje, aki az események ellenére is végig feleségébe kapaszkodik, mindent elnéz neki azért, hogy megtarthassa. Nem kivétel a kijelentés alól Gálffi László sem, aki a tépelődő, indokokat kereső doktorként mutatja be egyik legjobb játékát. Bagossy rendezői koncepcióját nemcsak az itt boncolgatott, remek színészi alakítások sora támogatja, de Stuber Andrea fordítása is, amelynek nyomán Csehov drámája érthetőbbé és közelibbé válik számunkra.

14633735_1148030548613175_4847799973369341040_o

Fotó: Gordon Eszter

Bagossyt rendkívül kreatív alkotónak tartom: ebből az előadásból sem hiányoznak az újszerű és meglepetésszerű rendezői megoldások. Ennek egyik legkiválóbb eszköze a forgószínpad használata volt, amelyet a rendező nagyszerű módon épített bele a jelenetek többségébe: például a közös étkezések esetében szinte körpanorámaszerűen láthatjuk a családot, az érzelmi kirohanásokat, titkos pillantásokat, kézfogásokat, mindazt, amit titkolni szeretnének, ám előlünk nem marad rejtve.

Mindazonáltal valóban sikerként könyvelhető el, hogy Bagossynak sikerült saját képére formálnia Csehov klasszikusát, ezzel egy időben pedig közérthetővé és elgondolkodtatóvá tennie azt a nagyérdemű számára. Az a tény pedig, hogy az előadást követően a kedves nézőnek kedve támad leemelni a polcról a drámát, egyértelműen hatalmas teljesítmény egy színházrendezőtől.

Szereplők

Andrej Vajda Milán
Natasa Hámori Gabriella
Olga Takács Nóra Diána
Mása Tenki Réka
Irina Zsigmond Emőke
Kuligin Epres Attila
Versinyin Mácsai Pál
Tuzenbach Máthé Zsolt
Szoljonij Nagy Zsolt
Csebutikin Gálffi László
Fedotyik Novkov Máté
Rode Dóra Béla
Ferapont Darvas Ferenc m.v.
Anfisza Pogány Judit

Továbbá: Murányi Márta m.v., Szathmáry Judit m.v., Tukora Tamás, Tukora Richárd, Orosz Gábor, Kende Ádám, Csire Zoltán, Uray Bálint, Gerencsér Dániel

Alkotók

Díszlet: Bagossy Levente
Jelmez: Kristina Ignjatovic
Dramaturg: Ari-Nagy Barbara
Zenei munkatárs: Matkó Tamás
Súgó: Kanizsay Zita
Ügyelő: Mózer Zsolt
a rendező munkatársa: Érdi Ariadne

Rendező: Bagossy László

Pesti Barokk – Négykezes kritikánk

Pest ’80

szerző: Pál Zsófia

A Belvárosi Színház idei első bemutatójában a nyolcvanas évek Pestje elevenedik meg. Igazi időutazás ez, amely során elgondolkodtató látleletet kaphatunk arról, milyen volt a kor hangulata, hogyan éltek elődeink, milyen gondolatok foglalkoztatták őket és milyen problémákkal küszködtek. Az igazi meglepetés akkor történik, amikor rádöbbenünk, hogy a világ talán nem is változott annyit azóta.

14589888_1231663723558188_6921245672403364216_o

Fotó: Takács Attila

A Pesti Barokkot Kern András jelenléte határozza meg, aki nem csupán a főszereplő nagymamát alakítja, de Dés Mihály regényéből ő készítette el a színpadi változatot is. A történet középpontjában a Kern alakította nagymama harminc év körüli fia, Koszta János áll, akinek életét nagy mértékben befolyásolja a nyolcvanas évek közhangulata. Az instabilitás pedig nem csupán az országra, de hamarosan rá is jellemző lesz. Nemcsak rapszodikus nőügyeivel és országa helyzetével kell egyenesbe kerülnie, de azzal a ténnyel is, hogy ebben a káoszban csupán nagyanyjára hagyatkozhat.

Az előadásban Szabó Kimmel Tamás játssza ezt a fiatalembert, akinek a világhoz, önmagához és a helyzetekhez való hozzáállása nagyban változik a történet folyamán. Súlyos döntéseket kell hoznia, amelyek érdekes ábrázolási lehetőségeket kínálnak az őt játszó színésznek. Szabó Kimmel azonban korántsem válik olyan meghatározóvá, amennyire a karaktere engedné. Koszta János érdekfeszítő változáson megy keresztül, ám hiányzott számomra mindezek hatványozott érzékeltetése. Jeleneteiben és megnyilatkozásaiban a színész nem olyan hangsúlyos, mint amennyire tehetségéhez és szerepéhez mérten elvárnánk tőle. Ennek ellenére számos olyan monológot kap, amelyben magára talál a darab során, és elkezdi megfejteni karaktere lényegét.

14589609_1231663843558176_8763064207930678543_o

Fotó: Takács Attila

A fiatal színész által játszott János nagyanyja az, aki körül az események zajlanak. Kern elhivatottsága dicséretre méltó a mű iránt, ám puszta jelenléte nem elég ahhoz, hogy elvigye a hátán az egész előadást. Erős kisugárzású és egyedülálló színművész, ám hiába vannak jelen kiválóan eltalált poénok és helyzetkomikumok, nem erősítik meg őt teljesen a szerepében. Nem ismerjük meg annyira az asszonyt, hogy kellőképpen megrázzon bennünket a története. Végső konklúziója elgondolkodtató, ám sokkal erősebben zárta volna a darabot, ha Kern jelenléte is legalább ennyire erős és meghatározó lett volna. Jóval nagyobb hatást gyakoroltak rám az előadás mellékszereplői. Mészáros Máté brillírozik saját szerepeiben: elsősorban a szórakozott, ám kihívást kereső nagybácsi szerepében, akiként minden színpadon töltött pillanatában hiteles és meggyőző. Bánfalvi Eszter szintén több szerepben jelenik meg, és mindegyiket más oldalról megközelítve, hitelesen alakítja. Emberi közelségbe hozza a fiatalember párját, Marit, és a gépleolvasó hölgyet is. László Lili egyetemista hallgató először lép a Belvárosi Színház színpadára, János kissé naiv, ám fontos szerepet játszó szerelmeként. Ő az, aki álomszerű megjelenéseivel keretbe zárja az előadást is.

14570695_1231664060224821_4995179404668748492_o

Fotó: Takács Attila

Az, hogy a színdarab témája különleges helyet foglal el az alkotók szívében, egyáltalán nem vitás. Ez a fajta tiszteletadás és fejhajtás végig érezhető az előadás során, amely végül Kern András karakterének végső anekdotájában csúcsosodik ki. Ilyen helyzetben azonban nehéz elkerülni azt, hogy az ember ne misztifikálja túl a saját gyermekét. Hiába ugyanis a nagy mértékű tiszteletadás, ha a dramaturgia már nem képes megtartani a színdarab súlyát. Ennek következtében sok jelenet után megakad a lendület, nem történik következetes építkezés, ez pedig számos üresjárathoz vezet.

Bár ez a vonal sok esetben megbicsaklik, az a cél, hogy bemutassák és érzékeltessék a kor esszenciáját, nem vall teljesen kudarcot. A korra jellemző helyzetek kiválóan kerülnek kifejezésre a szereplőkkel történő eseményekben. Nagy teret kap a disszidálás gondolata, a megfigyelések, a Kádár-kor eszméje, a fiatalság hektikus érzelmi világa, az emlékezés humoros bája. A karakterek is ezen vonal mentén fejlődnek, próbálják megtalálni helyüket a káoszban és meghozni a leghelyesebb döntéseket.

14543727_1231663316891562_8806315130270565336_o

Fotó: Takács Attila

Az esetek többségében egy színdarabban ilyenkor erősen előtérbe kerül az a tüköreffektus, amikor elődeink problémáival fordítanak szembe bennünket, és meglepődünk, mennyire hasonlítanak saját gondjainkra. A Pesti Barokk esetében mégsem ezt érzem a fő célkitűzésnek, Göttinger Pál rendezésében ugyanis sokkal erősebben van jelen a megemlékezés ereje. A reflektálás abban az esetben van jelen, ha az ember személyesen megszólítva érzi magát, felismer egy helyzetet, problémát, amellyel ő is küzdött vagy éppen küzd, ezt pedig visszavezeti a színpadon látottakra. Nem mindegy az sem, hány évesen és milyen történetekkel a háta mögött ül be az ember erre az előadásra. Valószínűleg többet fog jelenteni az idősebb korosztály számára, azokra, akik nem csupán történelemkönyvekből értesültek a Kádár-kor eseményeiről, hanem át is élték és kellően meg is szenvedték azt az időszakot.

Az előadásban ugyanis prioritást élvez a cél, hogy pontosan és a kort igazán jellemző helyzetekkel, megjelenő problémákkal nagyítsák fel és mutassák be a pesti nyolcvanas éveket. Kár, hogy ez hátrányára válik az előadás dramaturgiájának, valamint egy olyan mondanivaló felépítésének is, amely által akár érzelmi katarzissal is végződhetett volna a színdarab.

Amerika!

szerző: Bereczki Ágota

Pesti és barokk, a ’80-as évek barokkja. A Dés Mihály regényéből Kern András által komponált, Göttinger Pál rendezte színpadi változatot október 6-án mutatta be a Belvárosi Színház. A Kádár rezsim alatt formálódó kisrealista világot, annak eszméit és túlélési lehetőségeit egy oldottabb világra vetíti rá a darab, ahol minden ideológiai rendszert felülírnak a felnőtté válás általános kérdései, a szerelmek, a barátok, a törődés, egyszóval az emberi kapcsolatok. A rendezés térkialakításának egyszerűségébe oltja hangulati elemeit, könnyed zene és fény használat, a kommunizmusból születő játék, valamint erős humorizálás jellemzi az előadást.

14543697_1231663443558216_1628867569665237413_o

Fotó: Takács Attila

A Koszta János köré csoportosuló körülmények egy felhígult kommunista korszak mindennapi nosztalgiáját mintázzák, annak minden savanyú élvezetével és számító fullasztásával együtt. Koszta János, mint a korszak fiataljának metaforája, kényelmesen elveszett egyede az édes-fanyar Kádár világnak: egymásba ömlő nőügyei, kavargó barátságai, állandó készséges segítsége egyetlen nagyanyja oldalán, mind kiegészítői a felnőtté válás viharának. A felelősségvállalás kérdése még égetőbb egy olyan korszak derekán, amelyik sem morális, sem pedig konkrét fizikai támaszt nem nyújt a fiatalok kibontakozásához, így újabb reális hozadék lép elő: a gyerekvállalás, már ötlet szinten meddő vállalkozásnak bizonyul. Sokuk számára egyetlen megoldásként a kivándorlás ígérkezik, így válik minden probléma placebójává Amerika…

A kisméretűre szabott díszlet segítségével tűntek még nagyobbnak maguk a karakterek, ezáltal a minimalitás kiemelő funkciót kapott, így a könnyed humorral körbefont játékban befogadhatóbbakká váltak a falak felett néhol eltűnő, majd ismét előbukkanó szereplők. Ennek ellenére, néhol mégis azt lehetett érezni, hogy a szűkre szabott térben nem mindig születik meg a hitelesség képzete. A sokszor keserűségben gomolygó alakok ütköztetése gyakran elhalványult, majd a végső jelenetben felmerülő igencsak komoly témának,  az abortusznak jelenléte, összeegyeztethetetlen kontrasztban állt az eddig kiépített hatáselvvel.

14560116_1231663556891538_6203303932520054350_o

Fotó: Takács Attila

A zárójelenet szolgál ellenpontként Szabó Kimmel Tamás könnyed hétköznapisággal megrajzolt Koszta Jánosának, és annak egysíkú hanyagsággal meghozott döntéseinek. A végig nemtörődöm figura életének egyetlen biztos pontjába, a nagyanyjába kapaszkodik, aki nyílt érzelmeinek egyetlen birtokosa. Elvesztése után a magába fordulás természetes következményként hat, ellenben a taszító-laza magatartás nem változik. Az utolsó jelenetben megjelenő embriót ábrázoló alakzatból áradó füstben, nemcsak Koszta János életreflexiói, de az előadás egésze vesz nem várt váltást. Talán ez a hangsúly áthelyeződés az, ami megtöri az addig kiélezett koncepciót.

Az ügyetlenül szeretetreméltó nagyi játékában Kern Andrást láthatjuk, aki természetesnek ható humorával élettelivé alakítja a figurát, a nemi eltérés nyomai szinte észrevehetetlenek. A humor kirobbanó, a kapcsolati szálak elmélyítése viszont hiányos. A női alakok, Bánfalvi Eszter és László Lili, színen tartózkodásának ideje nem képes kifejteni egyéniségük meghatározó elemeit, nehézkessé válik kiismerésük, így a hozzájuk fűződő viszonyok is. Mészáros Máté, mint hebehurgya, de körmönfont testvér, a kizsákmányoló rendszer szépen kivitelezett allegóriájaként jelenik meg, míg a Schruff Milán alakításában egy barátot látunk és egy barátság látszólag őszinte tartópillérét. Az előadásban létrejövő viszonyhálózat így leginkább haszonélvező érdekszövődményekkel kapcsolódik egymáshoz, nyílt vagy elhomályosított megnyilvánulásokban.  

A karakterek jellemvonásai és a színpadkép kialakítása mindezek ellenére képes megteremteni azt a felszabadult légkört, amelyet egy komédia elvár. A Pesti Barokk című előadás pedig, tematikai súlyossága tükrében is, minden ízben könnyed kikapcsolódást ígér.

Szereplők

Kern András

Szabó Kimmel Tamás

Bánfalvi Eszter/ Grisnik Petra

László Lili

Schruff Milán

Mészáros Máté

Alkotók

Dramaturg:Upor László

Jelmez: Cselényi Nóra

Díszlet: Ondraschek Péter

Rendező munkatársa: Skrabán Judit és Jánoska Zsuzsa

Grafika: Csáfordi László

Világítási terv: Szondi György

Rendező: Göttinger Pál

Producer: Orlai Tibor