Eliza utazása

Csodálatos utazáson megy keresztül Eliza Doolittle. Ez egy olyan lelki és attitűdbeli változás, amely során szegény, érzéktelen virágáruslányból valódi hercegnővé válik. Eliza történetében azonban nem az az érdekes, hogy kivé válik, hanem hogy milyen utat jár be addig, míg el nem ér céljáig. Hiába lesz dekoratív és ízléses hölgy, nem felejti el gyökereit, végletesen nem válik egy nővé a sokból. Tartását és kifinomultságát éppen az adja, hogy nem ebbe a társadalmi rétegbe született, ő tanult módon kerül ebbe a közegbe, természetesebben kezeli helyzetét és létezik az új környezetében. A My Fair Lady ennek a lenyűgöző történetnek az elbeszélése a Centrál Színházban. 

Kétség sem fér hozzá, hogy Tompos Kátya telitalálat a szerepre. Elizában egyszerre van jelen a kiforratlanság, forrófejűség, útja végén pedig megjelenik a vérbeli arisztokrata, miközben végig egy érzékeny és őszinte személyiség húzódik a szép arc mögött. Ezért gondolom azt, hogy az említett rétegződés miatt nagy feladat a karakter megformálása, Kátya alakítása azonban a nehézségek ellenére sem válik izzadtságszagúvá, ellenkezőleg. Olyan báj és természetesség van a színésznőben, amivel könnyen magáévá teszi a karaktert, és győz meg bennünket arról, hogy ezt a szerepet neki írták.

3168-exact726w

Fotó: Horváth Judit

Ebben az előadásban nem csupán prózai minőségükben kell bizonyítaniuk a színészeknek, de latba kell vetniük énekesi- és táncos tudásukat is. Ez a színészénekesnő Kátya esetében egyértelműen sikeres vállalkozás, ám Eliza sorsának változását nem csupán ez a kihívás nehezíti, hanem a lány korai beszédstílusa is, amelyet a darab végére a neki segítő professzor segítségével el kellett vesztenie. Csodálatos a pillanat, amikor a színésznő egy olyan dalt énekel, amit már korábban, útja legelején előadott nekünk. Ebben a pillanatban derül ki, hogyan sikerült felépítenie a karaktert és mennyire lett ebben hiteles a közönség számára. Ez a pillanat hatalmas tapssal zárult.

Nemcsak prózai területen meggyőző a darab, de musicalként is bőven megállja a helyét: a zenei betétek valódi ízt adnak a történet világához, otthonossá válik a környezet nekünk, nézőknek is. Kiválóan megkomponáltak a koreográfiák is, amelyek kedves módon gazdagítják a darabot és a színészek előadásmódját is. Ezek olyan pillanatok, amiktől igazán lendületet kap a cselekmény, megszínesedik egy egyszerűbb jelenet, esetleg tartalmasabb módon sikerül elmesélni egy történetet, mintha csupán szavakkal fejeznék ki az eseményeket.

14556692_661245244033236_1132357927416820026_o

Fotó: Színtézis

Érdekes kontrasztjává válik Elizának az édesapja az előadás végén, aki azon tulajdonságokat hordozza, amiket a lánynak sikerült levetkőznie a „kiképzés” alatt. Magyar Attila kiváló érzékkel és óriási energiával, beleéléssel alakítja a papát. Kellemes meglepetés volt számomra a fellépése, hiszen nagymértékben vált eggyé szerepével és annak mozgatórugóival, ami során közelivé varázsolta és humánusan ábrázolta ezt a karaktert.

A kiváló színészi alakítások mellett az előadás felépítése is minden részletében kidolgozott: Bagossy Levente díszlete fantasztikus körítést ad Elizáék meséjéhez. Kitűnően teremti meg a 20. századi London hangulatát: csupán pár pillanat szükséges ahhoz, hogy a koszos utcákról belépve Higgins professzor otthonában találjuk magunkat. Ennek a díszletnek akkor van igazán jelentősége, amikor a csalódott professzor Eliza látszólagos távozása után hazatér. Megrázó pillanat ez.

Ő az, aki a lányt kíséri az útján. Az ő segítségével válik „rút” kiskacsából valódi hattyúvá a lány. Alföldi Róbert alakítja a decens, visszafogott, ám kihívásokra és küzdelemre mindig nyitott professzort, aki felkarolja a lányt, és hatalmas vehemenciával és bizonyítási vággyal küzd vele, amíg kifinomult Lady nem válik a nőből. Kiváló definíciója a karakternek az a dal, amit a színész a darab elején előad, ám elsősorban nem ez jellemzi őt a legjobban, és Alföldi alakítása sem ekkor válik teljes mértékig meggyőzővé.

dsc_9417

Fotó: Gergely Bea

Sokkal emberibb pillanat az, amikor a férfi rájön, hogy mit veszíthet a nő távozásával, ha elengedi. Ekkor a mindig decens külső kissé felenged, meg-megcsillannak a valódi érzések, ám még akkor sem lesz teljesen egyértelmű, hogy ez a pár egymásnak lett-e teremtve. Végtére is, az eredeti mű végén sem lett kimondva, hogy Higgins és Eliza egymáséi, ahogy a darabban sem elsősorban az lesz a fontos, hogy egy pár lesznek-e. Egymásra találásuk története sokkal fontosabb, és ezzel egy időben összetettebb is annál. Az út addig, hogy céljukat elérjék, miszerint perfektül tálalják a lányt, s ezzel megtévesszék a felső osztályt, mulatságos és szinte tét nélküli: a szórakozás elveszi az események élét. Ezek azonban rögtön kibuknak azután, hogy a társaság hazaér és a professzor ünnepelni kezdi sikerét.

Az egész darab felépítése is így maradt emlékezetes számomra. A My Fair Lady egy rendkívül humoros és kedves darab, amit szinte bárkinek megmutatnék, aki vonzódik a színház világához. Ám mint a legtöbb darabnak, ennek is van olyan rétege, amit komolyan lehet venni: ez pedig a pár kapcsolatának mélysége. Mindettől függetlenül az előadás valóban egy szórakoztató és frenetikus élmény, amely minden porcikájában és egész megvalósításában nagyszabású. Lehet és kell is szakmai szempontból vizsgálni egy ilyen darabot, ám érdemes tisztázni, hogy ideális esetben az is sarkalatos pontja egy kritikának, valamint beszédes jellemzője az előadásnak, ha az író inkább szórakozó nézőként, és kevésbé jegyzetelő kritikusként létezik abban a bizonyos bársonyszékben.

Szereplők

Eliza Doolittle Tompos Kátya
Henry Higgins Alföldi Róbert
Pickering ezredes Cserna Antal
Alfred Doolittle Magyar Attila
Higginsné Borbás Gabi
Freddy Eynsford-Hill Rada Bálint
Pearcené Pálfi Kata
Eynsford-Hillné Szabó Éva
Harry, Almási gróf Mészáros András
Rendőr, Jamie, Charles, Tábornok Endrédy Gábor
Az uralkodó Verebély Iván
Továbbá:
Berki Szofi, Bankó Bence, Bartha László, Bokor Attila, Czuczor Dávid, Gats Éva, Herkli András, Juhász Lajos, Kántor Nóra, Kozma Ferenc, Mármarosi Tünde, Molnár Szilvia, Németh Ádám, Roszik Fruzsina, Sáfár-Kovács Zsolt, Szalay Olimpia, Szőke Péter, Tolner Zsófia, Tóth Mihály, Uri István, Zsár Melinda

Alkotók

Díszlettervező: Bagossy Levente
Jelmeztervező: Szakács Györgyi
Világítástervező: Tim Mascall
Dramaturg: Baráthy György
Koreográfus: Jaross-Giorgi Viktória
Koreográfus asszisztens: Bokor Attila
Zenei vezető: Dinyés Dániel
Karmester: Dinyés Dániel, Nagy Szabolcs
Korrepetitor: Termes Rita
Szcenikus: Barkovics Zoltán
Súgó: Fodor Marianna
Ügyelő: Kele Gábor
Rendezőasszisztensek: Hajós Eszter, Szklenár Adrienn, Kántor Nóra
Rendező: Puskás Tamás

Kortárs Kereső: Burucs Szabolcs

A Kortárs Kereső a hazai feltörekvő tehetségek bemutatásával foglalkozik, akik aztán hétről hétre egymásnak adják a bemutatkozás lehetőségét.


“Hál’Istennek inspirációt jelenleg gyakorlatilag bármiből képes vagyok meríteni…”

kk_burucsszabolcs_kiemelt

KultOn.hu: Gál Soma a “igazi multitalentum”-ként aposztrofált. Mesélj egy kicsit magadról, mi mindennel foglalkozol?

Burucs Szabolcs:  Köszönöm Somának. Ő történetesen két nagyon kedves, és engem sokban támogató gimnáziumi rajztanárom idősebbik gyermeke, és nem is kezdeném máshogy a bemutatkozást, mint az engem egész életem során végig kísérő, kiemelkedő érzékenységű tanár-barát-környezet és a családi háttér megemlítésével. Édesanyám már az első rajzomat is elrakta emlékbe – egy fotóalbumba – amit követett még pár száz a gimnáziummal bezárólag. Addig a pontig pedig már nemezeltem, fontam kosarat, agyagoztam-korongoztam, szőttem, jártam zeneiskolába, tűrhetően énekeltem, színjátszottam, néptáncoltam, tudtam angolul és írtam már saját verseket – persze eleinte elég gagyikat, de a környezetemnek általában tetszettek, úgyhogy onnan is nyertem bátorítást. Ezen túl minden nap hallottam a hegedű hangját Édesapám szűrőjén keresztül, valamint suli után mindig mozogtunk valamit a srácokkal (foci, kosár, gördeszka, jéghoki, röpi, bármi) és össze tudok számolni vagy 10 olyan tanárt vagy segítőt, akik folyamatosan mindenben támogattak, mert láttak bennem valamit. Köszönöm mindnyájuknak, mert mindezek nélkül azt hiszem most nem írnám ezeket a sorokat ide.

burucs1

Burucs Szabolcs: Bezárt c. sorozat

KultOn.hu: Van kedvenc témád? 

B. Sz.:  Kedvenc témám nincs, de kedvelt témaköröm lehet mindennemű filozófiai boncolgatás, kreatív ötletelés, körültekintő, problémamegoldó szemlélet, és legújabban az öko-tudatosság, az önellátás felé vezető út, egyben a pénz- és hatalom-orientált társadalmi rabszolgahelyzetből való kikecmergés bármely erkölcsileg legitim formája. Na meg szóviccek, szójátékok minden mennyiségben.

KultOn.hu: Miből merítesz inspirációt? Vannak kedvenc művészeid?

B. Sz.:  Hál’Istennek inspirációt jelenleg gyakorlatilag bármiből képes vagyok meríteni, egy repedésből a falban, egy falevél hullásából, az eső első cseppjéből az arcomon, a gatyám foltján át egy sóhajtásból vagy egy porszemből a szemüvegem lencséjén. Igazából szerintem ez az egész csak nyitottság, koncentrált figyelem és léptéktologatás kérdése. Csinálhatsz egy porszemből sziklát (akár bolygót), lehetsz akár Te egy porszem, ha ezt el bírod képzelni. Nálam legalábbis valahogy így kezdődik.
burucs2

Burucs Szabolcs: Bezárt c. sorozat

Kedvenc művészeim pedig Budapestre érkezve nagyon sokan lettek. Rengeteg remek alkotóval ismerkedtem meg itt. 2004-ben elsőre felvettek a Képzőre képgrafikára, ami akkoriban kezdett divat lenni, mert amíg állítólag korábban hatalmas szó volt, hogyha valakit elsőre felvettek, az én évfolyamom már tele volt olyan emberekkel, akik ezt elmondhatták magukról. Az egyetemről annyit, hogy páran nagyon szabadon éltük meg. Megvolt persze a törzsanyag meg a komolynak tűnő hozzáállás, de leginkább arról szólt számunkra, hogy magunkkal és egymással (a koliban pláne), egymás alkotásaival, a technikákkal ismerkedtünk. Többen már egyetem alatt rátaláltak valamire, amit érdemesnek tartottak tovább vinni, magamról inkább azt tudnám kijelenteni, hogy itt is mindenbe belekóstoltam, születtek jó munkáim, lettek jó témák, de egész életemen végigkísérő stílusom nincs, és nehezen tudom elképzelni, hogy valaha is lesz, ahhoz túlságosan érdekel minden más is. (Bár újabban a fekete tus, és a fehér hordozó kapcsolata eléggé megmozgatja a fantáziámat, meg úgy összességében eléggé monokróm beállítottságú vagyok. Gyerekkorom óta grafit a kedvenc grafikai médiumom.)
burucsszabolcs_tus3

Burucs Szabolcs: Bezárt c. sorozat

Közben az egyetemmel párhuzamosan bekerültem a Keleti Blokk Művészeti Egyesület körforgásába is, ahol a figyelmem leginkább a zenére terelődött, és azt hiszem, hogy itt találtam rá a “rezgés”-re úgy igazán. Jelenleg is két zenekarommal itt próbálunk (Néhai Bárány, The Keeymen), és rengeteg jó zenekarral, zenésszel ismerkedtem meg itt is, akik a mai napig inspirálnak mind emberileg, mind szakmailag.

KultOn.hu: Melyik munkádra vagy eddig a legbüszkébb?

B. Sz.:  Egyedülálló alkotásként a legbüszkébb a “Haragosok bugyra” című fametszetemre vagyok, amit javarészt a tihanyi művésztelepen metszettem ki, de valójában közel fél évig készült. Jó hosszú meditáció volt. Egy A3-as méretű fatömbből metszettem ki Dante Poklánák átértelmezéseként az egyik általam elképzelt bugyrot, ami az akkori terveim szerint az első lett volna egy 7 darabos sorozatból, de nem ígérem, hogy a többi még az én életemben elkészül…

burucsszabolcs_fametszet

Burucs Szabolcs: Haragosok bugyra

A kedvenc témám pedig a mai napig a “Bezárt” sorozat, ami alap geometriai formák és az emberi test viszonyára épül (meg persze áthatja egy jókora adag depresszió és szorongás is). Akkor kezdtem el ezeket csinálni, amikor egyik reggel, suliba menet, úgy haladtak el mellettem hárman, egy sorban a járdán, hogy hozzá kellett szorulnom a falhoz, hogy így 4-en valahogy elférjünk a magunk által határolt területen. Akkor elgondolkodtam a test méretén, az aurán meg azon, hogy ki, mennyi helyet foglal el a térből, és elkezdtem tussal festeni ezeket a geometriai formába nyomorgatott emberi testeket, amelyekké legtöbbször át is minősülök is az alkotás közben, aztán, amikor kész, akkor persze felszabadulok (mindig csak addig nyomaszt valami, amíg valahogy ki nem fejezem magamból).

KultOn.hu: Mi a legnagyobb kihívás egy dalszöveg megírásában?

B. Sz.: A dalszövegírásban a legnagyobb kihívás számomra, hogy a hagyományos retorikai szabályokon túl bejön az a tényező, hogy az írás nem marad egyedül. Először is lejön a papírról, megrezegteti a hangszálakat, aztán összetalálkozik a többi hangszerrel, és közösen formálják a végeredményt. Ezt érdemes szem előtt tartani. Így aztán kicsit úgy néz ki a dolog, hogy el kell képzelnem, hogy miről is szóljon az adott szám – a hangszerek jó esetben már rávezetnek a hangulatra, aztán el kell tudni dönteni, hogy ebbe a már meglévőbe mennyi többletinformációt szeretnék közölni ahhoz, hogy a végeredmény ne legyen túl kevés, de ne is csorduljon túl. Előfordul, hogy egy egész számra összesen 4 sort írok, mert úgy érzem, hogy annyi épp elég. Persze az ellenkezőjére is van példa.

+1 Ki legyen a Kortárs Kereső következő vendége és miért?

B. Sz.: Ez a legnehezebb kérdés, mert csak Blokkon belül tudnék 10 embert ajánlani, akikre szerintem érdemes nagyon odafigyelni, mert rendkívüli energiákat mozgatnak felelősséggel, de legyen az az ember, akit mindezek mellett a legkiegyensúlyozottabbnak is érzek: Menyhei Ádám – zongoraművész, a Kamikaze Scotsmen frontembere, a Qualitons tagja, kedvenc sakkpartnerem, és egyik legkedvesebb beszélgetőtársam, barátom.


Korábbi kortársak:

Hitpróba

Egy egészséges vitahelyzet ideális esetben mindegyik résztvevő számára sok tanulsággal szolgál. Ilyen helyzetben egyszerre fejleszthetjük önkifejezésünket, kiállhatunk igazunkért; megismerhetjük a velünk szemben álló érveit; ezt követően pedig vagy megerősödünk saját igazunkban, vagy esetleg megismerünk egy másik szempontot, és elfogadjuk, hogy az ember gyarló, és képes a tévedésre. Ez természetesen erős meggyőződést feltételez, magas szintű érettséget, és egy olyan partnert, akivel érdemes, és lehet is vitázni. Ha ezek a feltételek teljesülnek az életben, új távlatok nyílhatnak meg előttünk. Ha ezek a feltételek a színpadon teljesülnek egy színdarab keretében, még inkább garantált a tanulásra való lehetőség. Ezek persze egyáltalán nem könnyű helyzetek, nagy koncentrációt és egész embert kívánnak.

Ahogyan Az utolsó óra című darab sem egy egyszerű előadás. Mély rétegződése és komoly mondanivalója miatt teljes koncentráció szükséges a megértéséhez. Nehézsége abból ered, hogy közelről és mélyrehatóan vizsgálja két különböző hit mélységét. Nem fogad el semmilyen kifogást az elengedhetetlen nézői figyelem mellőzésére, ezt viszont fontos mondanivalóval és elgondolkodtatással hálálja meg.

2019054624513a106a5d7f3_2fed7011

Fotó: Éder Vera

Rendkívül érdekes a kontraszt a két professzor személyisége között. Külön-külön is lenyűgöző gondolatokkal bírnak, ám igazán lebilincselővé akkor válnak, amikor meggyőződéseiket próbára bocsátják. Jordán Tamás alakítja az idős professzort, akit akarva-akaratlanul befolyásol a halál közelsége, annak ellenére, hogy ő megpróbál ellenállni. Kívülről kissé enervált, legbelül mégis erős tartással bír. Egy olyan ember, aki hitébe kapaszkodik a nehéz időkben, mégsem tudja megmagyarázni, miért lett beteg.

Alföldi Róbert ezzel szemben a fiatal, forrófejű professzor, aki talán egyszer elődje helyébe lép majd. Kiforrott személyiség, határozott elképzeléssel, akit Alföldi szenvedélyesen és teljes beleéléssel ábrázol. Tisztában van gondolataival és önmagával is, de az összes választ még ő sem ismeri. Kapcsolatuk és párbeszédük éppen azért válik érdekessé, mert ellentétes gondolatokat képviselnek, viszont hajlandóak megvizsgálni egy, az övéktől teljesen eltérő nézőpontot.

A dráma önmagában is kiválóan játszik a két személyiség ellenpólusaival, és ez még inkább hitelesebbé válik, mikor két színész kelti őket életre. A színpadon csupán Alföldi és Jordán van jelen, ám puszta jelenlétük és játékuk során két olyan, egymással szembenálló meggyőződés feszül egymásnak, amely hatással lesz egész környezetükre, és ránk is. Nem érezzük szükségét nagy díszleteknek és egyedülálló kellékeknek, a párbeszéd mélysége és a két színművész kisugárzása megtölti a teret. Alföldi jegyzi a darab rendezését, így nem meglepő, milyen nagy részét képeztük mi, a nézők az előadásnak.

2141307438513a106a1a209_8135f0bc

Fotó: Éder Vera

Ezt természetesen nem csak úgy értem, hogy hatást kívántak gyakorolni ránk: az előadás szó szerint a nézők asztalai, székei köré koncentrálódik, Alföldi nemcsak lelki meggyőződésünkkel, de fizikai jelenlétünkkel is bevon minket rendezésébe. Így a színpad nem korlátozódik csupán egy pár méteres területre, Alföldi az egész szalont a párbeszédük részévé varázsolta.  Ez intimebbé és közelibbé tette őt és a játékukat is, amely a darab üzenetét és hangulatát csak erősítette.

Valóban az említett párbeszéd, disputa az, ami az egész darabot érdekfeszítővé tette. A hangsúly a szövegen, a lényegre törő mondatokon, a meggyőződést alátámasztó példákon és a két professzor ideológiájának ütköztetésén nyugszik. Ez szül végül egy olyan lüktető és feszültségterhes vitát, amelynek az a csodája, hogy a két oldal toleranciával, türelemmel, érdeklődéssel fordul a másik felé.

A darab kiválóan pozícionálja a két férfi személyes mozgatórugóit, hitük hátterét, és az ellentétek természetes taszítását. Mindezt intelligens gondolkodással, remek rendezői koncepcióval teszi meg. A darab erőssége abban rejlik, hogy nem az lesz a tanulság, hogy valakivel egyetértünk, vagy esetleg nem értünk egyet. A konklúzió számomra az, hogy ez az egy óra rendkívül hasznos, közös gondolkodással telt két kiemelkedő színésszel, ami arra sarkallt, hogy új oldalról szemléljem, vizsgáljam a meggyőződésem, és ezáltal erősítsem azt.

Szereplők

Dr. Sigmund Freud: Jordán Tamás

C. S. Lewis: Alföldi Róbert

Alkotók

díszlettervező: Alföldi Róbert

jelmeztervező: Alföldi Róbert

fordító: Ungvári Tamás

rendező: Alföldi Róbert

Valóságos téboly, tébolyult valóság

Nehezen találom a szavakat. Ez nem kifejezetten előnyös helyzet kritikaírás esetében, de a szóban forgó színműre nézve mégis kecsegtető. Létezik olyan ideális állapot, amikor egy előadás mondanivalója a függöny legördülését követően is még napokig foglalkoztatja az embert. Aztán van, amikor egy darab olyannyira mélyre hatol és olyan meggyőzően beszél egy helyzetről, egy emberről, hogy elnémulunk, majd  boncolgatni kezdjük az üzenetet, amely a vizsgálat folyamán egyre több jelentést kap. Ezt a jelenséget én vérbeli színháznak nevezem. Ilyennek tartom Bodó Viktor legújabb rendezését, az Egy őrült naplóját is.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Fotó: Toldy Miklós

Az őrület sokrétű és komplex jelenség, az instabilitása miatt rizikós az ábrázolás tekintetében, hiszen sok függ attól, hogy milyen környezetben és minek hatására veszi kezdetét, valamint hogy ki formálja meg a kérdéses személyt. Ettől függetlenül az egyik legizgalmasabb színházi téma, hiszen ez a fajta észvesztés koncepciótól függően mindenkinek kicsit mást jelent. Az a boncolgatás pedig, hogy pontosan mit is jelent őrültnek lenni ma, termékeny táptalaja egy színházi párbeszédnek.

A fokozatok nehezen érzékelhetők. Senki sem lesz egyik pillanatról a másikra teljesen őrült, a kezdeti jelek azonban már akkor sejthetők Keresztes Tamás hivatalnokában, mikor először megpillantjuk. Mindezek ellenére sem lehet racionálisan és földhöz ragadtan figyelni azt, ami a kisemberrel történik. Bámulatosan fordul a kocka, amikor az őrületet valóságra, a valóságot pedig őrületre cseréljük. A folyamat hektikus, az őrület kiszámíthatatlanul csap le és keríti hatalmába őt – mégis, ha közelről figyeljük, tudjuk, merre jár, és hová próbál eljutni.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Fotó: Toldy Miklós

Keresztes elképesztően tehetséges abban, amit csinál, minden apró részlet mögött hatalmas munka húzódik, minden egyes mozdulatnak jelentése és célja van. Az őrület hatalmas és jól kidolgozott rendszeren nyugszik, nagy precizitást igényel. Ez a fajta őrület prezentálás azért válik végletekig hitelessé, mert színészileg – és emberként egyaránt – teljes megnyílás történik a színművész részéről; emberivé, és nem szánandóvá teszi az eszét vesztő hivatalnokot, a történet pedig egyszerre válik meghatóvá és megrázóvá. A szubjektíven értelmezett valóság és őrület félelmetes egymásutánban váltja egymást, mégis teljesen biztosak vagyunk abban, hogy a színész éppen melyik minőségben létezik a színpadon. Elég egy szemrebbenés, egy önkéntelen mozdulat, Keresztes színészi „szervezettsége” itt sem vall kudarcot.

Előttünk születik meg az a világ, amelyben a hivatalnok egyszerre veszik el és talál magára. Az atmoszférateremtés igazi katalizátora a loop, amely segítségével élőben születik meg előttünk a darab zenéje is. Ez pedig remek megoldás arra, hogy érzékeltessék a férfi kavargó gondolatait, a pszichés zavarodottságot a valóságérzékelés labirintusában: látszólag cél nélkül kavargunk a férfi elméjében, ahol a szürrealitás egyre inkább valósággá, a valóság pedig groteszkké válik. Felülíródnak a definíciók, és minél több nézőpontból figyeljük ezt az embert, annál izgalmasabbá és félelmetesebbé válik az, amin keresztülmegy.

p1150471_2

Fotó: Benkő Marianna

Keresztes természetesen mozog ebben a hangzásvilágban, ami pont azért lesz különleges, mert egyedül ő felel azért, hogy ezek a pillanatok, a sokatmondó díszlet, a zenei betétek és szavak összhangban legyenek egymással. A végén egyértelművé is válik, hogy hiába tűnik rapszodikusnak ez a vonal: valójában a rendező és a színész precízen megkomponált közös munkájáról beszélhetünk, amely során egy stabil alapokon és részletesen kidolgozott rendszeren nyugvó őrültséget prezentálnak.

Vajon fogság vagy szabadság-e az őrület? Esetleg olyasvalakivé válunk-e, aki jobban érzi az élet ízét, akinek dobol a vér a fülében? Akinek nincsenek többé korlátai önmagával szemben? Vagy éppen hogy béklyók közé zárnak, és kiszorítanak a valóságból? Számomra az a legcsodálatosabb ebben az előadásban, hogy az ember akkor teljesedik ki, mikor végképp elveszti realitásérzékét, és  átlép egy másik világba. A normalitáshoz szokott társadalom persze kiveti magából, de az sosem derül ki, hogy ő, vagy a világ értelmezte-e rosszul a másik fél gondolatait. Önkívületi tombolása, belső megnyilatkozása mégis valóságosabbnak tűnik, mint a világ, amely körülveszi őt…

Szereplők

Akszentyij Ivanovics Popriscsin: Keresztes Tamás

Alkotók

dramaturg: Róbert Júlia
asszisztens: Szakács Zsuzsi

díszlet: Keresztes Tamás
grafika: Nagy Gergő
szakértő: dr. Zalka Zsolt

producer: Orlai Tibor

rendező: Bodó Viktor

Külön köszönet:
Juhász Nóra, Kákonyi Árpád, Szalai József, Szarvas Dávid

Az előadás a Katona József Színház, a FÜGE, MASZK Egyesület (Szeged) és az Orlai Produkciós Iroda együttműködésében jött létre.

A színház tükrében

A művészet sokszínűségét támasztja alá a tény, hogy sokan sokféleképpen, sokféle okból járunk színházba. Kiváló választás, ha szórakozni akarunk, jót nevetni, feledni a szürke hétköznapokat és az azokkal járó megterhelő problémákat. Kitűnő döntés, ha egy új világot akarunk megismerni, ha messzire akarunk utazni anélkül, hogy elhagynánk a bársonyszéket. Mindazonáltal számomra mindig is a színház tanító jellege volt a legfontosabb. Jobban értékeltem, ha egy előadás megrázott, ha szembefordított önmagammal, és rávilágított olyan utakra, amelyeken keresztül tapasztaltabb emberré válhattam. Ennek a művészeti ágnak fantasztikus eszközei vannak arra, hogy fejlődésnek indíthasson egy személyiséget, hogy az ember megismerhesse és kibontakoztathassa olyan oldalait, amelyekkel addig nem találkozott.

Ez a fajta tükörtartás egy kicsit drasztikusabb és keményebb oldala a színháznak, amelyet azonban meg lehet tanulni és tudatosan kezelni. Ennek okán pedig kiváló eszközzé válik egy olyan ember számára, aki ezt a módját választja az önmegismerésnek. Ezért tartom nagyszerű ötletnek a Radnóti Színház kezdeményezését: a Radnóti Ifjúsági Műhely tavaly októberben indult el Lakatos Dóra és Széplaki Nóra drámainstruktorok vezetésével, amely során gimnazista fiatalok számára tartottak színházi foglalkozásokat. Az órákon a fiatalok megismerkedhettek a színház gyakorlati oldalával, legfontosabb szakembereivel és szakmáival. A színház segítségével tanulhattak önkifejezésről, önmagukról, társaikról, és saját problémáikról. A foglalkozás második félévében lehetőséget kaptak arra is, hogy megmutathassák magukat a színpadon is. Keretek között című darabjukat nekünk is lehetőségünk volt megtekinteni.

Ebben az előadásban saját problémáikról beszélhettek, ötletes és megindító jeleneteken keresztül. Hallhattunk párkapcsolati gondokról, egy osztályon belül fellépő ellentétekről, szerelemről és kudarcról is. Kiváló volt például a randevú jelenete, ahol egyaránt ismerhettük meg a valós eseményeket és a pár fejében kavargó gondolatokat is. De nem maradt ki az a kegyetlen ítéletalkotás sem, ami egy osztályban általában megjelenik: a diszkós jelenetben, amely során egy pletyka elképesztő módon aberrálódott attól függően, hogy éppen hány emberen ment keresztül.

12716038_b08228741ad6473850604a36af92e39e_wm

Fotó: Ajpek Orsi / Index

Sikeres előadásnak tartok egy darabot, ha képes elgondolkodtatni, ergo a függöny legördülése után is életképes. Márpedig létrejöttek itt olyan monológok, amelyek magába tudták fordítani az embert. Illés Dóra története, amelyben egyszerre láthattuk az irigykedő lányt, aki felfedezi osztálytársa valódi szépségét, és az említett lányt, aki gazdag családba született, látszólag mindene megvan, ám nem tudja elfogadni magát, ezért sminkkel fedi el problémáit. Megrázó Rétlaki Flóra elbeszélése is, aki gondterhelt múltja után egy súlyos konklúziót von le a gyermekvállalás témájában.

Azért szeretek vizsgaelőadásokat, illetve en bloc a fiatalok színházát nézni, mert nagy a valószínűsége, hogy gyöngyszemekre és tehetségekre bukkan az ember. Valódi tartás és önbizalom, és erős kisugárzás van például Besmart Viktóriában, aki rendkívül természetesen mozog a színpadon és komolyabb szerepekkel is elbírna;  vagy Kerekes Marci, aki óriási érzékenységgel és kellő vehemenciával formálja meg az embert a színpadon, és egy pillanatra sem hagyja, hogy kizökkentsék a koncentrációból; megérintett Buzás Csenge játékának sebezhetősége, valamint Mlynarik Julcsi nyitottsága és őszintesége is – attól függetlenül, hogy az említettek akarnak-e színházzal foglalkozni, avagy sem.

Nyilvánvalóan bőven van még mit tanulni, fejleszteni, hiszen ez az út hosszú és kihívásokkal teli. Az összeszokás, egymásra hangolódás nem féléves anyag, azt pedig, hogy ne önmagunkban létezzünk csak, hanem csapatban, végképp nagy tapasztalatot és érettséget igényel. Ezek mind olyan hibák és kizökkentő pillanatok, amik jelenléte ilyen rövid idő után még érthető, de amiken kellő koncentrációval lehetséges és kell is változtatni.

12716068_9c2034d7ae33dd7e0e65908376cc7aff_wm

Fotó: Ajpek Orsi / Index

A programot nemcsak személyiségfejlesztő jellege miatt tartom fontos kezdeményezésnek, hanem mert olyan fiatal számára is távlatokat nyithat meg, aki komolyan szeretne a színjátszással foglalkozni. Egy színésznek mindenféle tapasztalat segítségére van, hiszen minél nagyobb eszköztárból és érzésből tud dolgozni, annál szélesebb skálán mutatja meg tudását. Az ő előadásuk pont ezen gondolat okán volt izgalmas: a gyerekek saját ötleteikből dolgoztak a munka során, jeleneteket építettek az élményeik köré, és bátran a közönség elé tárták gondolataikat az életükről.

Valóban bátorságnak tartok egy ilyen döntést, hiszen óriási erő és hajlandóság kell ahhoz, hogy valaki ilyen direkt módon szembesítse magát és ezzel egyetemben másokat is azokkal az eseményekkel, amik a lelkében történnek. Ez olyan képességeket feltételez, amik egy valódi színházban, egy valódi próbafolyamat esetén hatalmas előrelépést és nyitottságot vetítenek előre. Természetesen ez nemcsak azok esetében igaz, akik erre a rögös útra akarnak lépni; hiszen az élet valójában egy nagy színház, ahol hatékonyabban létezel, ha tisztában vagy önmagaddal. A színház olyan, mint egy jó pszichológus – márpedig mi sem bizonyítja ezt annál jobban, hogy ezek a fiatalok elégedettek a kurzussal, és tapasztaltabbnak, erősebbnek érzik magukat a foglalkozások után.

Szereplők

Hegedüs Nóri
Kerekes Marci
Mlynarik Julcsi
Lajos Boglárka
Vincze Petra
Rétlaki Flóra
Bánhegyi Bálint
Boros Judit
Molnár Dorka
Buzás Csenge
Besmart Viktória
Illés Dóra
Debreceni Luca

Alkotók

A szereplők

és

Széplaki Nóra
Lakatos Dóra