Kortárs Kereső: Gál Soma

A Kortárs Kereső a hazai feltörekvő tehetségek bemutatásával foglalkozik, akik aztán hétről hétre egymásnak adják a bemutatkozás lehetőségét.


“Próbálok bármilyen témára, amivel szembetalálkozom, szociálisan érzékeny lenni”

kk_galsoma_kiemelt

KultOn.hu: Mikor és miért kezdtél el írással foglalkozni?

Gál Soma: Középiskolában a padtársaim, osztálytársaim szórakoztatására kezdtem novellákat írni (meg persze szerelmes verseket lányoknak, inkább kevesebb, mint több sikerrel). Ezek terjedni kezdtek, mígnem eljutottak tanáromhoz, mentoromhoz, Hinger Tamáshoz, aki benevezett engem a sárvári diákíró táborba. Szóval fokozatosan lépegettem az egyre szélesebb közönség „lépcsőfokain”. Ebben talán már azonnal benne van az is, miért kezdtem el foglalkozni írással, művészettel: hogy szórakoztassak. Az első szövegek inkább nagyon hosszúra elnyújtott viccek voltak, kesze-kusza mondatszerkezetekkel, homályos karakterleírásokkal. Aztán ahogy egyre többet olvastam magam is, úgy kezdett kristályosodni, mit is jelent a szépirodalom, mit kéne ezzel kezdenem. Próbálok bármilyen témára, amivel szembetalálkozom, szociálisan érzékeny lenni, és megcsillantani azt az olvasóknak, ráirányítani a reflektorfényt.

KultOn.hu: Van kedvenc témád?

G. S.: A falum, a magyar vidék. Egyelőre a Balaton környékéről írok, amit ismerek (és imádok), de ugyanúgy izgatnak az Alföldben vagy a középhegységeinkben megbúvó témák lehetőségei. Ezeken belül pedig mindig az ember, az egyes individuumok azok, akik érdekelnek: életpályák, sorsok, szerencsék, próbálok olyan példákat kiemelni, akik a mára kialakult negatív elképzelést eloszlatják a magyarországi (falusi) vidékről, igyekszem lemosni a pejoratív értelmezést erről a jelzőről.

KultOn.hu: Miből merítesz inspirációt? Vannak kedvenc művészeid?

G. S.: Más művészek munkáiból nem merítek inspirációt, kifejezetten utálom a hasonlítgatást (akár velem teszik, akár mással). Így csak nagy kedvencek vannak, akik akaratlanul visszaköszönhetnek az írásaimban. Hrabal, Márquez, SaramagoCserna-Szabó, Gerőcs, Parti NagyCaravaggio, Monet, Banksy. Beethoven, Einaudi, Weezer. Néhai Bárány, Szabó Benedek és a Galaxisok, Fish!. Nagyon vegyes, amint látszik (Plusz a 3-as szám is inspirál.)

KultOn.hu: Melyik munkádra vagy eddig a legbüszkébb?

G. S.: Az idén nyáron megjelent első novelláskötetemre. Vagy arra, hogy 13 évesen diákolimpiai ezüstérmes párbajtőröző voltam. Vagy hogy jó pár évig szerveztem irodalmi esteket, most pedig szépprózát szerkesztek az Apokrif folyóiratnál. Szerencsére több választ is tudok adni erre a kérdésre, és remélem, hogy később csak bővülni fog.

KultOn.hu: Mi a legnagyobb kihívás egy karakter megírásában?

G. S.: Mivel én valódi, hús-vér emberekből igyekszem gyúrni a szereplőimet, így a saját elképzeléseimnek a legnehezebb megfelelni, újraalkotni azt az egyént, akit én nap mint nap látok, vagy legalábbis ahogy én megismertem.

sarmesek_borito

+1 Ki legyen a Kortárs Kereső következő vendége és miért?

G. S.: Burucs Szabolcsnak szeretném adni a lehetőséget, akit Keszthelyről, közös szülővárosunkból ismerek. Kiváló képzőművész, de tudtommal nagyon jó néptáncos, és manapság zenészként ismerik a legtöbben, a Néhai Bárány zenekar énekes-dobos-dalszövegírójaként. Igazi multitalentum, akit mindenkinek ismernie kell!


Korábbi kortársak:

Az érzelmek áldozatai

Szikszai Rémusz legújabb rendezése egy nagyon érdekes kísérlet volt számomra. A rendezőre eddig is úgy emlékeztem, mint aki erős atmoszférát képes teremteni, ebben a térben pedig intelligensen képes gondolkodni emberi sorsokról és mozgatórugókról, motivációkról, lelki fejlődésekről, beszéljünk akár A párnaemberről vagy éppen az Amadeusról. A Szkéné Színházban nemrég bemutatott Kutyaharapásban ugyanezt teszi, ám a csoda abban áll, hogy egyszerre képes mocskos szájú gengszterdrámáról, valamint megrendítő emberi tragédiáról mesélni.

Szikszai ebben az előadásban egy bankrablásról mesél nekünk. Megismertet bennünket a csapat tagjaival, akiket a sors illetve a helyi maffiafőnök debütáló kerülő fia kényszerít össze egymással. Ezek a különböző személyiségek hamar egymásnak feszülnek, legyen szó akár egymás játékos átveréséről. Ez persze közös céljukat tekintve egyik esetben sem jelent túl sok jót. A szedett-vedett banda tagjai mind-mind dörzsölt alakok, akiket a pénz és egy jó balhé ígérete köt össze. A rablás kimenetele persze nem terv szerint végződik.

dsc_6867

Fotó: Gergely Bea

A Kutyaharapásban az a legizgalmasabb, hogy a darab kerete legalább annyira érdekfeszítő, mint a történet maga. Az akció végét előbb láthatjuk, mint a terv előkészítését. A Nagypál Gábor alakította Szerbbel akkor ismerkedünk meg, amikor a balul elsült balhé következtében lőtt sebet kapott és elkezdődik hosszú haláltusája, ami végigkíséri az egész előadást. A romantikus és drámai intermezzókban Pálmai Anna hiteles alakításában a Halálangyal segíti át az árnyékvilágról: ismét átéli megismerkedését a csapat tagjaival, részt vesz a terv felépítésében, valódi kilétére azonban egészen a legvégéig nem derül fény. A férfi ugyanis valójában beépített rendőr, akinek az a célja, hogy lebuktassa a vezért.

Szikszai a gaztevők egyik csúcs trükkjére, az éterezés gondolatára fekteti rá a darab eseményeit. Ez az a trükk, amely során nem technikai fogásokkal, hanem az érzelmek manipulálásával vezetnek meg embereket. Végül persze a folyamat átfordul, ám ez a fajta lelki veszélyfaktor az egész előadás során megjelenik. Mindenki védekezik a másik ellen, kendőzni próbálja gyengeségét, ám a gyenge pontok hamar fókuszpontba kerülnek, a csapat tagjai pedig végül saját érzelmi gyengeségeik okán véreznek el. Ez teszi a darabot még hitelesebb és tragikusabb gengszterdrámává. A rendezés kiválóan játszik a csapattagok elnevezésével, valamint fontos társadalmi helyzetekről, problémákról is beszél.

dsc_6819

Fotó: Gergely Bea

Az előadás másik sarkalatos pontját a remek karakterisztika és színészvezetés alkotja. Az akció résztvevői mind erős egyéniségek, különböző motivációkkal és háttérrel. Ebben a tesztoszteron-dús környezetben nehéz kivitelezni azt, hogy ezek a szuverén és karakán személyiségek el ne nyomják egymást, szabad teret kapjanak, és egymás mellett is képesek legyenek lélegezni. Szikszai ezt a kiváló szereposztással oldotta meg. Mindegyik szerep kiválóan átgondolt és megálmodott, beszéljünk akár a békésebb időkre vágyó Dzsóbácsiról, akit Fodor Tamás alakít; vagy a széles látókörrel és elgondolkodtató eszmékkel bíró Zsidóra, aki egy az egyben a rendező szócsöve lehet, hiszen Szikszai alakítja; gondolhatunk Bercsényi Péter kiváló előadására is a maffiafőnök fiaként, aki egyaránt vágyik a továbblépésre és a balhé precíz levezetésére, miközben környezetének elvárásaiból kiszakadva önmagát helyezi előtérbe.

Színészi összjátékuk erős és végletekig természetes hatású, a csapatból azonban mégis ki szeretnék emelni két művészt, akik számomra a legmeggyőzőbbek voltak. Kaszás Gergő Cigánya az előadás egyik leglüktetőbb pontja: a kisember, akinek mindig vannak kérdései, aki csak önmagáért felel. A színész szinte lángol szerepében, minden pillanatában hatást gyakorol a nézőre és bevon a bűvkörébe.

dsc_6911

Fotó: Gergely Bea

Kétség sem fér hozzá, hogy az előadás középpontja kimondatlanul is a Román, Mucsi Zoltán karaktere. A férfi halott barátja fiának hiszi a beépített rendőrt és oltalma alá veszi. Ezért történet igazi tragédiája véleményem szerint nem a gengszterek halála és az akció teljes bukása, hanem az az emberi árulás, amit a rendőr a Románnal szemben elkövet. Szívszorító, amikor egy tapasztalt embert a saját trükkjével tévesztenek meg, és a motiváció, ami az egész küldetés alatt hajtja, egyszerre hamisnak bizonyul, a világa pedig megszűnik létezni. Ez a tragikus fordulat hatott meg a leginkább, és tette felejthetetlenné számomra Szikszai legújabb rendezését a kiváló színészi előadások mellett.

Szereplők

Dzsóbácsi, a góré: Fodor Tamás

Kicsidzsó: Bercsényi Péter

A Szerb: Nagypál Gábor

A Román: Mucsi Zoltán

Az Ukrán: Király Attila

A Cigány: Kaszás Gergő

A Tót: Katona László

A Zsidó: Szikszai Rémusz

A Rendőr: Kovács Krisztián

Berkovics, ezredes: Kardos Róbert

Halálangyal, a Dead Line Airlines Stewardesse: Pálmai Anna

Alkotók

díszlettervező: Varga-Járó Ilona

jelmeztervező: Kiss Julcsi

dramaturg: Szikszai Rémusz

video: Újvári Csaba

fény: Mervel Miklós

hang: Molnár Péter

szakmai tanácsadó: Ambrus Attila

a rendező munkatársa: Gyulay Eszter

rendező: Szikszai Rémusz
Aki mindig velünk van: Huszár Zsolt

Újranéző: Száll a kakukk fészkére

Mindig kényes kérdésnek tartottam azt, hogy mikor érik be egy darab igazán. A premieren? 3-4 nappal később, vagy talán hónapok múltán? Min, kin múlik az, hogy mikor teljesedik ki? Természetes, hogy a válaszok attól függnek, melyik darabról beszélünk éppen. Mindenesetre érdemes más távlatból is szemrevételezni egy alkotást. Jót tett-e neki az idő, kerekké vált-e az előadás? Elsőként a Száll a kakukk fészkére című előadást veszem górcső alá.

A bemutató után: Így száll a kakukk a Belvárosiban – 2015. október 9.

Znamenák István rendezését tavaly októberben mutatta be az Orlai Produkciós Iroda, az előadás azóta töretlen sikernek és teltházas estéknek örvend. Az alkalom úgy hozta, hogy jelen voltam a bemutatón, illetve az előző évad utolsó budapesti előadásán is. Lássuk, hogyan szállt a kakukk fészkére hosszú pályája után.

12356990_1098384353508062_6666928561601732415_o

Fotó: Pál Zsófia

A Kakukkot azért tartottam fontos előadásnak, mert erős koncepcióval dolgozik. Mélyrehatóan vizsgálja az egyén és a hatalom viszonyát, a lázadó helyét egy totális diktatúrában, és az embert a mentális betegségek álarca mögött. Mindezt árnyaltan és jó dinamikával teszi, kiválóan vegyíti a drámai elemeket a komikus vonallal, ami több szinten értelmezhetővé és szórakoztatóvá teszi a végeredményt.

Ezek a gondolatok pedig korántsem veszítenek erejükből az idő elteltével, pláne akkor, ha örök problémákról beszélünk, és kitűnően reflektálnak a folyamatosan változó világunkra. A Kakukkban pedig még pontosabb, még mélyebb lett az üzenet, belenőtt abba a ruhába, ami már a premier idején is jól állt neki.

A bemutatón elsősorban az volt imponáló, hogy bár első előadásokról beszéltünk, mégis kiválóan összeszokott csapatot és szerep megformálásokat láthattunk. Különleges szerepekről és sorsokról szól a fáma, mindegyik karakter (legyen az drámai (Ruckley) vagy éppen komikus (Martini)), szimpatikussá válik a szemünkben. Szabó Kimmel Tamás továbbra is brillírozik McMuprhy szerepében, pedig nem kis feladat elé állította a sors és a rendező, mikor megkapta a szerepet. Állandó lelki jelenlétet és erős kisugárzást követel meg, ami által követni akarjuk útját, és szurkolni neki, hogy megnyerje ezt a csatát. Szabó Kimmel nem hibázik, sőt, egyre jobban rákap karakterének „ízére”. Hiteles a lázadó szerepében, aki éppen attól olyan különös, hogy gátlástalan és léha, mégis jobb embernek látjuk őt, miközben a főnéni elleni hadjáratot vezeti. Küldetése felülírja minden hibáját.

12362820_1098384946841336_4008181815741693155_o

Fotó: Pál Zsófia

Péterfy Bori most vált igazán meggyőzővé főnéniként. Ő trónol az intézet élén, jeges mosollyal uralkodik a betegek fölött, és egészen a legvégéig nem is számítunk rá, hogy létezik emberség a hatalmi pozíció mögött. A színésznő munkája pontosan attól nehéz, hogy mindenféle szélsőséges jelenet vagy reakció nélkül kell fenntartania álarcát. Hatalma van az idő fölött, bármit megtehet és ha kell, elegánsan bár, de meg is teszi – pontosan ettől válik olyan ijesztővé.

A kört az őket támogató mellékszereplők teszik teljessé – akik valójában főszereplőként is definiálhatók, olyan nagy mértékben alkotják a darab gerincét. Kocsis Pál Indiánként éppen attól válik meggyőzővé, hogy nem használ nagy gesztusokat ahhoz, hogy feltűnjön a színpadon. Szerepformálása alázatos és mérhetetlenül pontos. Makranczi Zalán Dr Spivey-ja empatikus és emberi, a betegeket pedig (Nagy Dániel Viktor komikus Martinija, Formán Bálint tiszta és egyenes Dale Hardingja, Dékány Barnabás tragikus sorsú Billyje, vagy éppen Róbert Gábor Cheswickje) éppen az teszi szimpatikussá, hogy valódi és ismerős problémákkal küzdenek – csakúgy, mint Takács Zalán Turkle ápolója, akinek éppen az ital a gyengesége. Állítom, hogy mindenki megtalálta számítását karakterének bőrében.

12363151_1098384760174688_2520131691005358004_o

Fotó: Pál Zsófia

Meggyőző az a skála is, ami mentén az előadás építkezik. A világ, ami a betegek számára a mindenséget jelenti, McMurphy érkezése előtt nyugodt, ha úgy tetszik, rezignált. Percek telnek el úgy, hogy csupán a betegek egy átlagos napját figyeljük meg. A lázadó belépésével az erőviszonyok az első pillanattól kezdve felborulnak, ellentétbe kerül a főhős és a szinte teljhatalommal bíró főnéni, aki csupán azután kerül le a piedesztálról, mikor a betegek rájönnek, hogy valójában nem is való oda. A feszültség fokozatosan nő, érezzük, hogy küszöbön a változás, a zárt osztály kapui egyre gyakrabban nyílnak meg – aminek végül a halál sem szabhat határt.

Fontos elem példának okáért az óramutató tekerése. Talán a legtragikusabb az az erő, amivel a hatalom rendelkezik, s amivel felülírnak mindenféle egyéni szabadságot. Hatalmuk van nappal és éjszaka fölött, akkor gyorsítják fel, vagy éppen lassítják le az időt, amikor éppen kedvük tartja. A hangulat magába szippant, amit tovább erősítenek a fény- és hangeffektek is. Nyilvánvalóan nem attól lesz erős egy előadás, hogy erőszakosan akar hatni, de ezek a pillanatok – a nappal és éjszaka váltakozása, az effektekkel karöltve – a koncepciót támogatják, és ha így hat legjobban, akkor helyénvaló ezen technikák használata.

Ezek az elemek pedig kiválóan illenek egy elmegyógyintézet környezetéhez. Ez a közösség valóban a társadalmat prezentálja kicsiben, mind szerkezetében, mind pedig problémáiban. Kiéleződnek az erőviszonyok, az emberi akarat és tűrőképesség, alkalmazkodás kérdése. A küzdelem pedig folyamatos: elsősorban nem az egyéni, hanem a kollektív szabadságért. McMurphy lelke mélyén nem azt tekinti feladatának, hogy Monte Carlóvá tegye a zárt osztályt, majd kellemes szórakozás után távozzon, hanem hogy legyőzze annak teljhatalmú úrnőjét – ezt a harcot hagyja végül örökségül barátai számára. Ennek a nagyon is valóságos mesének elbeszélése Znamenák koncepciójának igazi erőssége, amit egy kiváló csapat és ötletes színpadi elemek, rendezői megoldások tesznek teljessé.

Szereplők

Szabó Kimmel Tamás

Kocsis Pál

Péterfy Bori

Makranczi Zalán

Nagy Dániel Viktor

Csémy Balázs

Formán Bálint

Keresztény Tamás

Róbert Gábor

Mátyássy Bence

Jéger Zsombor / Dékány Barnabás

Grisnik Petra/Pálya Pompónia

Boros Anna

Ficzere Béla

Takács Zalán

Alkotók

Jelmez:Cselényi Nóra

Díszlet: Znamenák István / Szalai József

Plakát: Csáfordi László

Rendező: Znamenák István

Producer: Orlai Tibor

Fordító: Zöldi Gergely

Író: Dale Wassermann

A Csillagösvényen innen és túl – Star Trek: A mozifilm kritika

“Az űr a legvégső határ. Ennek végtelenjét járja az Enterprise csillaghajó, melynek feladata különös új világok felfedezése, új életformák, új civilizációk felkutatása, és hogy eljusson oda, ahová még senki nem merészkedett.”

Napra pontosan 50 ével ezelőtt, keleti parti idő szerint este 20:30kor ezekkel a szavakkal vette kezdetét az (első) Enterprise csillaghajó legénységének 3 éves küldetése, hogy eljussanak oda, ahová televíziós sorozat még nem merészkedett. Az 1966 és ’69 között futó első Star Trek sorozatról joggal állíthatom, hogy minden idők egyik legfontosabb televíziós szériája volt.  A megálmodója, Gene Rodenberry által űr westernként aposztrofált sorozat mentalitásban és látványban egyaránt valami olyat nyújtott, amelyhez foghatót nem látott korábban a TV (és amelynek hatása a mai napig érezhető). És, bármit is hisznek a laikusok az eredeti Trek sosem az “unalmas” filozofálgatásra és az érthetetlen techno-blablára helyezte a hangsúlyt. Épp ellenkezőleg: azért válhatott széles körben közkedvelté, mert nagyszerűen sikerült ötvöznie az űrkalandot, a fajsúlyosabb témák boncolgatásával. Mert, hát a legtöbb rész meglehetősen akció dús volt, ám az akció mögött mindig volt valami komolyabb tartalom is. Elnyomás, népirtás, a racionalizmus és az érzelmek ellentéte, a háború és az istennek természete, a mesterséges intelligencia és időutazás által felvetett problémák. Ilyen és ehhez hasonló témákról szóltak az epizódok, amelyeket sokszor a kor legnépszerűbb (sci-fi) író, olyanok, mint Richard Matheson, Robert Bloch vagy Harlan Ellison írtak. Ennek köszönhetően pedig a Star Trek egy meglehetősen sokszínű, gyakran gondolatébresztő, máskor vicces vagy éppen feszült kalandsorozat volt a javából. (Persze a sikerhez szükség volt a szentháromságra is: Nimoy, Shatner és Kelley olyan jól működő csapatot alkottak a TV képernyőkön, és olyan remekül egészítették ki egymást, amelyre azóta is kevés példa akadt, még úgy is, hogy utóbbi kettő azért hajlamos volt túljátszani a szerepét.) Ám nem pusztán szellemiségben (a diverzitást hirdető, egységes földről alkotott világképével éles ellentétben állt a 60-as/70-es évek gyakran disztópikus sci-fi filmjeivel), de látványban is olyat mutatott, amelyre TV-ben korábban nem volt még példa. Hogy mennyire is előre mutató szériáról van szó, azt remekül mutatja, hogy mennyi mindent jósoltak meg a sorozat írói a mobiltelefonoktól kezdve a GPS-ig.

star-trek

Ám, mint sok más korát megelőzően zseniális dologgal lenni szokott, a Star Trekre sem haraptak rá azonnal az emberek. Így az egyre csökkenő nézetség hatására a csatorna három szezon után kénytelen volt elkaszálni. Hála azonban az ismétléseknek a sorozat főnixmadárként támadhatott fel.  Ironikus módón a Star Trek pont az után lett sikeres, hogy véget ért. A 70-es évek során újra műsorra tűzött epizódok ugyanis olyan magas nézetséggel mentek, amely a Paramount stúdiót is meggyőzte, hogy érdemes lenne mozifilm formájában folytatni a sorozatot (Gene Rodenberry ekkor már évek óta lobbizott ezért). (Sőt a rajongói nyomásra ezzel egy időben elindult a Star TRek animációs sorozat is.) Ám a film nem igazán akart összejönni, ezért az év tízed második felében a stúdió úgy döntött, hogy inkább visszatér a sorozat formátumhoz, és nekiálltak a Star Trek: Phase 2 előkészületeihez. Ám látva a Star Wars – ami szintén rengeteget köszönhet a ’66-os szériának és különösen a gondolatokban gazdagabb Harmadik típusú találkozások sikerét, úgy döntöttek, hogy mégis csak mozifilmként kéne feltámasztani a sorozatot.  Így 1979-ben a Phase 2 terveiből megszületett a Star Trek: The Motion Picture. Sajnos azonban az Űrszekerek első küldetése a mozivásznak meghódítására mérsékelt sikerrel zajlott le. Bár másodszori nézésre valamivel jobban tetszett, mint elsőre (akkor kifejezetten untam), de sajnos el kell ismernem, hogy közel sem lett olyan jó sem, mint lehetett volna.

Pedig a hazánkban Csillagösvény címre keresztelt moziban papíron minden megvan, ami ahhoz kellene, hogy ez legyen a definitív és az elképzelhető legjobb Star Trek film. A történet izgalmasan indul: a korábban soha nem látott pusztító erőt birtokló, magát V’Gernek nevező idegen entitás rohamos tempóban, az útjában mindent megsemmisítve tart a Föld felé. Egyedül a felújított Enterprise csillaghajó van elég közel hozzá, hogy még az előtt elérje, megismerje a szándékait és lehetőleg békés módón közös nevezőre jusson vele, mielőtt az túl késő lenne. Bár a V’Ger kilétére fényt derítő csavar nem igazán forradalmi (nem csak a 2001: Űroduszeua foglalkozott korábban hasonló témával, de már magában az anyasorozat is), viszont nem igazán kiszámítható, és még így is rengeteg potenciál rejlik benne. Főleg, hogy, ha egy sci-fiben kifejezetten járatos rendező (Robert Wise-nak köszönhetjük többek közt az eredeti The Day Earth Stood Still-t is), kifejezetten sok pénzből (korának legdrágább filmje volt), az eredeti sorozat minden lényeges szereplőjének közreműködésével filmesíti meg. Akkor még is hol a baki?

startrekthemotionpicture

A forgatókönyvben: a Star Trek: The Motion Picture legnagyobb hibája ugyanis, hogy egyszerűen nincsen benne elég tartalom ahhoz, hogy kellően ki tudja tölteni a 134 perces játékidejét. Hiszen hiába merülnek fel a sztoriban, olyan tök jó témák, mint gépek öntudatra ébredése, a teremtők felelősége gyermekeikért, mi az emberi evolúció következő foka (avagy hogyan születnek az istenek) vagy, hogy van-e az emberben több, mint puszta tudás (és egyáltalán van-e szüksége ezen felül másra? Ám ezekkel a film meglehetősen felszínesen, és elnagyoltan foglalkozik csak.  Ez pedig sajnos nem azért van, mert cserébe egy mozgalmas, akciódús kalandfilmet kapnánk. Épp ellenkezőleg: egy kifejezetten lassan csordogáló film ez. Bár a V’ger által gerjesztett fenyegetés folyamatosan érezhető, mégis sokkal elnyújtottabb a kelleténél. (Még Shatner is meglepődött a film lassúságán, aki azt hitte ezzel be is fellegzett a franchise-nak) Mintha a stúdió szándékosan a Csillagok Háborúja ellenében akarta volna meghatározni magát, azzal, hogy a filmet inkább a 2001: Űrodüsszeia hangvételében készítették el. Ez nem feltétlenül lenne gond, csak éppen Kubrick filmjével ellentétben az első Star Trek mozifilm annyira nem elgondolkodtató, meghökkentő vagy letaglózó, ahhoz hogy űrcsaták és kaland nélküli is végig lekösse az embert.  Főleg mert nem csak a történet filozófiai vonatkozásai, de az egyéni karakterszálak is hasonlóan elnagyoltak. Míg Spock – a fő sztorihoz kapcsolódó – útkeresése viszonylag kerek és teljes, addig Kirk személyes története gyakorlatilag félútón elsikkad (pedig az idősödő kapitány megszállottsága, és a tévedhetetlenségben vetett hite kifejezetten izgalmas konfliktusokhoz vezethetne, főleg, hogy emiatt hall meg a legénység egyik tagja, amelyen meglepő gyorsasággal lendülnek túl). Továbbá az újoncként érkező Dekker parancsnok (Stephen Collins) végső áldozata is lehetne kicsivel megalapozottabb. Ám legyen szó a rutinos öregekről, vagy az őket kiegészítő epizodistákról (Collins mellett még az indiai szépségkirálynő Persis Khambatta kap nagyobb szerepet) a színészek alakítására nem nagyon lehet panaszunk. A játékuk még a nem túl erős karakterizácíót is képes valamennyire feledtetni az emberrel.

Pedig ha ezt a történetet egy sorozat epizód keretében mesélik el (a lényeg bele is fért volna), akkor az a sorozat egyik legjobb része lehetett volna. És éppen ez lehet a film legfőbb hibájának az oka, hogy a forgatókönyv alapját a meg nem valósuló Phase 2 sorozat Pilot epizódja szolgáltatta, amelyet az íróknak roham tempóban kellet mozifilm hosszúságúvá duzzasztaniuk. (Érdemes amúgy megnézni az eredeti sorozat második évadjának The Changeling című epizódját, amelynek sztorija szintén nagyon sok hasonlóságot mutat a mozifilmmel, csak éppen teljesen más lezárásra fut ki.)

star-trek1-movie-screencaps-com-13151

Ami azonban minden kétséget kizárólag zseniális a filmben az Jerry Goldsmith zenéje. Tökéletesen sikerült megragadni az űrutazás romantikájából, és az ismeretlen felfedezéséből fakadó Star Trek esszenciát. Nem véletlen, hogy Rodenberry már a sorozat zenéjéhez is őt nézte ki eredetileg, ahogyan ezek után az sem meglepő, hogy a Star Trek: Az új nemzedék sorozat főcíméhez gyakorlatilag egy az egyben a mozifilm főtémáját használták fel.  A gyönyörű zenéhez, pedig gyakran gyönyörű képek társulnak (Richard H. Kline). A kettő együtt egészen mesés hangulattal ruházza fel a filmet, amelybe sci-fi rajongóként igen könnyű elveszni.  A bemutatójakor lenyűgözőnek tartott effekteken (sok kritikus éppen azért nem szerette a filmet, mert túl nagy hangsúlyt fektettet a látványra) azonban meglátszik az idő. Korához képest azért így sem vészes, de mind a Star Wars, mind pedig a 2001: Űrodüsszeia jobban néz ki mai szemmel. (Pedig utóbbi majd 10 évvel régebbi!)

Bár nagyon szeretném szeretni, de az igazság sajnos az, hogy egy elnyújtott, kissé megkopott látványvilágú film lett a Star Trek: The Motion Picture. Azonban a színészek, a gondolatiság foszlányai és a hangulat, ha nem is fogja bevonzani a Trek szüzeket, a széria rajongóinak azért bőven nyújthat élvezetet. Ezek miatt én sem tudom igazán nem szeretni, de mégis úgy vélem, hogy köszönhetően a lassabb tempónak és a békésebb konfliktusmegoldásnak, közülük is inkább a Next Generation-t kedvelőknek imponálhat. Szerencsére azonban minden hibája ellenére a Star Trek: The Motion Picture kellően sikeres tudott lenni ahhoz, hogy a Paramount (bár kevesebb pénzből, de) finanszírozzon egy folytatást, elindítva ezzel a franchise egyik aranykorát.

Jól halljátok a film első előzetesét maga Orson Welles narrálta

Kedvenc Tumblr-oldalaink

Hepp Ildivel, a KultOn.hu legkúlabb arcával mindketten a Tumblr szerelmesei vagyunk. Mert van ám itt kérem minden csoda, izgalmasabbnál izgalmasabb, viccesebbnél viccesebb blogokba botlik az ember lépten nyomon, így könnyen el is megy az idő görgetéssel, lájkolással, és legfőképpen inspirálódással.

És éppen ezért szeretnénk mindenkit arra bíztatni, hogy merüljön el nyugodtan a tumbli csodálatos világában, jöjjön el a Vízöntő kora! Íme 5-5 általunk nagyra becsült és szeretett tumblr oldal, hogy a friss tumbli-júzerek se érezzék elveszve magukat az információs sztrádán.

Ildikó kedvencei

“What if rocks only get hard when you touch them”

Mély gondolatok a fürdőszobából, amiket örökké reblogolni akarsz, mert MINDEGYIK neked szól. Főleg, ha filozófikus alkat vagy…

Például: I wonder what all of the people who type “U” instead of “you” do with all of that extra free time?

Ugye? A többit itt találod: just-shower-thoughts.tumblr.com

shower

Kétféle ember van

Ez ugyan nem egy dinamikusan frissülő blog, de olyan frappánsan megragadja ezeket a momentumokat a grafikáin, hogy helye van a kedvenc listánkon. Nem is fűnék hozzá többet, katt: 2kindsofpeople.tumblr.com

tumblr_o56utrCurj1urogowo1_r1_1280

 

Maddie mindenhol

Maddie a csinos kopólány, aki tényleg mindenhol ott van. Maddie egy celeb, a szó jó értelmében. A szépen komponált pasztell portréinak még Insta oldala is van. Egyszer kattintasz és azonnal megszereted! #maddieonthings

maddie

Brutális szocializmus

Hogyha valaha is rácsodálkoztál már egy-egy panelházra Kőbányán, vagy nézegettél szögletes épületeket szemlélődve a 11. Kerben, vagy rendszeresen szoktál nyálcsorhatva instagram keretbe komponálni betonhézakat, akkor ez a te oldalad lesz! Fuck Yeah, brutalism!

szocreal

Színpompás átmenetek

Van az a #toodeep #arsty #art project, ami még matekos is, és tényleg jó! A srác írt egy algoritmust, ami 30 percenként gradient képeket generál és publikál automatikusan. Félóránként egy-egy színátmenetes négyzet a műfaj szerelmeseinek nagy örömére, tessék!

colorful

Viki kedvencei

Luther napjai

500 éve kezdődött a refomáció – a mi kis Luther Mártonunkat pedig elhívuk magunk mellé 500 napra. Ez a mi ünneplésünk.

Én meg minden napot egy következő csodaként élek meg: 500dayswithluther.tumblr.com

luther

 

Budapest Noir

Budapest fekete-fehér fotókon Németh Krisztának és Andok Tamásnak köszönhetően. Kicsit olyanok ezek a képek, mintha kortárs időutazáson vennénk részt – már ha van ennek bármi értelme. Katt a képekért.

budapestnoir

Szemkontaktus

Van az úgy, hogy kedvenc filmünk főhőse kikacsint a nézőre, na az eye-contact tumblr pont ezeket a pillanatokat gyűjti össze. Illusztris társaság gyűlt össze az évek alatt.

eyecontact

 

Művészet a hangyáknak

Lorraine Loots valószínűleg úgy gondolja, hogy a hangyák is megérdemlik a művészetet, különben egész biztosan nem bajlódna miniatűr festményei elkészítésével – ahogy azt már 2012 óta napi rendszerességgel teszi. Az ő tumblr oldala a paintingsforants.

paintingsforants

 

A pennád járjon!

Imádom az illusztrációkat, és akik hasonlóan éreznek, azoknak minden bizonnyal új Mekkájuk lesz a Less Talk More Illustration oldala, ahol jobbnál jobb képeket lehet szemrevételezni.

tumblr_ocw518SSJU1qzcapfo1_1280

Ezek lennének a mi kedvenceink, de természetesen a tieitekre is borzasztóan kíváncsiak vagyunk! Fun fact: a KultOn is rendelkezik tumblr-rel, az össznépi posztokért katt ide! Ha Ildi tumblr oldala érdekel, akkor viszont a hunti.tumblr.com-ot keresd, az én posztjaimat pedig a csendes.tumblr.com-on találhatjátok meg.