25 év 25 meghatározó filmélménye

Mivel a héten beléptem létezésem 25. évébe, elhatároztam, hogy összeszedem azt a 25 filmalkotást, amelyek a leginkább formálták a (filmes) ízlés(telenség)emet. Bár az eredeti terv az lett volna, hogy születésem minden évéből kiválasztok egy-egy meghatározó filmet, aztán rájöttem, hogy a rám legnagyobb hatással bíró filmek túlnyúló többsége már jóval e világra érkezésem előtt megjárta a mozivásznakat. Szóval íme (elkészülésük szerinti) kronológiai sorrendben az a negyedszáz filmművészeti csoda (a trilógiákat/sorozatokat most egynek vettem), amelyek nélkül valószínűleg  ma nem mozik sötétjében, vagy filmkritikák körmölésével tölteném el a szabadidőm nagy részét. (Ezek nem feltétlenül az általam látott legjobb filmek – bár nagy az átfedés -, hanem azok a személyes kedvencek, amelyek a leginkább meghatározták a film rajongásom.) Ne feledjétek:  Ez egy 100%-osan objektív és örök érvényű lista, amelynek minden egyes darabja megkérdőjelezhetetlen és tökéletes remekmű. Aki pedig mást mond az hazudik.


Drakula

Elismerem, hogy szigorúan nézve az 1931-es Drakula valójában egy nem túl jó film, ám én mégsem tudom nem szeretni, ennek pedig egy oka van: Lugosi Béla, aki olyannyira megnyerő és szórakoztató az erdélyi vérszívó szerepében, hogy könnyedén kárpótol a film dramaturgiai hibáiért is. Ám, ami nála is fontosabb, az a film magával ragadó atmoszférája, amelynek köszönhetően Todd Browning filmje egy életre a klasszikus/gótikus horrorok rajongójává tett.

 

Django

A Westernt Sergio Leone és Clint Eastwood mutatta meg nekem, azonban Corbucci értette meg velem, hogy milyen lehetett az igazi vadnyugat: Mocskos, brutális és kegyetlen. Ha nem is  emiatt szerettem bele a műfajba – azt valószínűleg a Nevem senki-nek köszönhettem -, mindenképpen emiatt kezdett el, úgy igazán komolyan érdekelni.

 

A Tanú

Nem, csupán az örökös kedvenc magyar filmem, de egyben az egyik legviccesebb film is, amit valaha láttam. Számtalanszor meg tudnám nézni, és milliomodik alkalommal is ugyanúgy röhögnék rajta, mint legelőször.  Ami miatt pedig igazán lenyűgözött, hogy bár a film elkészítése után volt már egy rendszer és több kormányváltás, (részleteiben) ám a Tanú továbbra is aktuális maradt. (sajnos.) Ez a film lehet az oka annak, hogy már akkor kiábrándultam a magyar politika világából, mielőtt egyáltalán foglalkozni kezdtem volna vele.

Volt egyszer egy vadnyugat

Míg a Django még a spagettiwestern fénykorát képviseli, és műfajának a lehető-legesszenciálisabb darabja, addig Leone filmje ennek épp az ellenkezője: a zsáner hattyúdala és megkoronázása. Egy lírai szépségű, egyszerre melankolikus, humoros és feszült remekmű, mely messze felülemelkedik a műfaji korlátain. Ez lehetett az első “komoly” film, amit láttam és azóta imádom. Egy tökéletes műalkotás.

 

A Spencer-Hill filmográfia

Két okból sem választottam konkrét filmet: egyfelől azért, mert úgy sem emlékszem rá, hogy melyik volt az első találkozásom miden idők egyik legnagyobb nevettető párosával, hiszen csak úgy, mint a Star Wars a Spencer-Hill páros közös és önálló filmjei is végig kísérték az egész életemet. Másodszor pedig, mert úgy sem tudnék dönteni, hiszen – egy-két kivétellel – imádom mindegyiket (na, jó a Kincs, ami nincset talán egy kicsivel jobban). Érdekes módon, míg kisebb koromban az izgága Terrence Hill állt hozzám közelebb (különösen a Nevem Senki miatt), igazán – mint a lista legtöbb filmje esetében is – gimisként kezdtem el komolyabban érdeklődni a páros filmjei iránt, amely során rá kellett jönnöm, hogy itt bizony Spencer az igazi hős. Bár valójában semmi vágyra sem vágyik, mint, hogy nyugodtan megegye azt a nagy tál krumplis halat hagymás babot, pont mint én.

 

Kelly hősei

Az esszenciális kaland film, ami miatt ma már tudom, hogy humorra még az élet legsötétebb óráiban is szükség van. Csodabogárra sokáig spirituális vezetőmként tekintettem, de sajnos még mindig nem sikerült teljesen leszámolni azokkal a fránya negatív hullámokkal.  Feltehetőena Clint Eastwood iránti rajongásom is itt kezdődött, aki aztán rendezőként is elképesztő filmélményekkel ajándékozott meg.

Jézus Krisztus Szupersztár

Sosem voltam igazán vallásos, és vallásos nevelésben sem volt részem, ám Andrew Lyold Webber musicalje (illetve értelemszerűen az ez alapján készült Norman Jewison film) mindig is közel állt hozzám. Hogy ez a rajongás a fülbemászó daloknak, az emberinek ábrázolt Jézusnak (és Judásnak), vagy csupán annak köszönhető, hogy apám minden húsvétkor megnézeti a családdal, azt már nem tudom megmondani, de nem is igazán lényeges.

 

Gyalog Galopp (és a Monty Python életmű)

Sokan nem értik a humoromat, akik meg mégis, azok meg nem értékelik. Fergeteges humorbonbonjaimon rendre megsértődnek az emberek, pedig én aztán tényleg nem tehetek róla, hogy ezt tanultam el a hülye angoloktól (na meg az angol hülyéktől). Legnagyobb tanáraim ugyanis a Fekete Vipera, Basil Waczak és a Monty Python társulat volt. Ők ismertettek meg úgy isten igazából az abszurd, a groteszk és a fekete humor minden szépségével.

Rocky

A sportfilm. De tényleg, csak így szimplán, kijelentő módban. Minden idők egyik leginspirálóbb, és legfelemelőbb alkotása, amely tizedére is képes ugyanúgy meghatni, mint amikor először láttam. Stallone legjobb alakítása (és forgatókönyve) illetve Bill Conti legendás zenéje segítségével John G. Avildsen valami olyat alkotott, amit azóta is rengetegen próbáltak utánozni, de igazán felérni hozzá csak nagyon keveseknek sikerült.

 

Csillagok Háborúja trilógia

A trilógia, amellyel minden elkezdődött. Egyik legelső filmes élményem az, hogy a Jedi visszatér felújított változatát nézzük a fonyódi autósmoziban. Ekkor olyan 8-9 éves lehettem, de valószínűleg már korábban is láttam George Lucas utánozhatatlan űr eposzát, hiszen élénken emlékszem ahogy azon gondolkodom, hogy melyik jelenetek kerültek bele újonnan a Special Edition-be. (Persze ezt hiába találgattam, tekintve, hogy akkor még nem tudtam, hogy az otthoni VHS kazettán is ugyanez a verzió van rajta). A SW azóta egész eddigi életemen keresztül elkísért: képregények, könyvek, játékok (műanyag és videó egyaránt) és már, ha akarnék sem szabadulnék tőle. Szerencsére nem is akarok.

Sztalker

A S.T.A.L.K.E.R. sorozat a kedvenc számítógépes játék sorozatom volt. Az első rész körülbelül akkor kezdtem játszani, amikor elkezdtem tudatosabban nézni a filmeket. A két dolognak pedig így egyetlen értelmes konklúziója maradt: Meg kell néznem Andrej Tarkovszkij klasszikusát, ami így valószínűleg az első „művészfilm” volt, amit valaha láttam. Bár értelemszerűen a filmnek semmi köze sincs a játékhoz, nem bántam meg, hogy megnéztem. Sőt, addigi életem egyik legszebb filmélményét köszönhetem neki. Költőien szép, és filozofikus film, amit már nagyon, de nagyon ideje lenne újra néznem.

 

Flash Gordon

Ez volt az a film, amit nem hittem el. Egyszerűen nem értettem, hogy ezt most mégis, hogy gondolták? Aztán megértettem, és imádtam. A giccsesen színes látványvilág, a fantasztikusan béna jelmezek, az erőltetett humor, na meg persze a Queen ikonikus zenéje együtt egy olyan audiovizuális élményt nyújt, amihez fogható nincs még egy. (Pedig azóta is bőszen keresem.) Egyedülálló, páratlan, az egyetemes filmművészet csúcsa.

Conan, a barbár

Bár – ahogy azt majd olvashatjátok is – a Gyűrűk ura is nagyon sokat jelent nekem, ám a legkedvesebb fantasy film számomra mindig is John Milius fő műve lesz (pedig gyerekkoromból csak kevésre emlékszem a filmből, igazán a későbbi újranézésékkel lopta be magát a szívembe).  Minden benne van, amit egy fantasyban szeretnék: Kaland, humor, varázslat, larger-than-life hősök  és minden idők legjobb filmzenéje. Mindennek hatása pedig egy olyan lebilincselő – a férfiasságról szóló – hőseposz, amihez foghatót azóta se nagyon csináltak.

 

A Dolog

Lehet, hogy láttam már a Dolog előtt is horror filmeket (bár csak másodkategóriás Stephen King filmek és a Halálos kitérő jut eszembe, amelyek iránt ugyan érzek egy kis nosztalgiát, de ma már inkább megmosolyogtatóak), ám mégis Carpenter, volt az aki megtanította nekem, hogy mi is az a horror. Az igazi horror, amely nem elégszik meg annyival, hogy hirtelen megijeszt, hanem úgy rád telepszik, hogy tudod magad biztonságban érezni.

 

Pink Floyd: A fal

Zenéhez még annyira sem értek, mint a filmekhez. Kevés előadót hallgatok, és általában nekik sem ismerem a teljes életművüket, ám egy valamit még ezzel a kevés tudásommal is kimerek jelenteni: a Fal minden idők legzseniálisabb zenei albuma. Ezzel nem lehet vitatkozni, ez így van. (Mellesleg ez volt az első olyan album, ami teljes egészében lenyűgözött.)  Alan Parker filmje pedig egy tökéletes zenemű tökéletes vizualizációja. Szürreális, megrázó, nyomasztó, letaglózó és  a mai napig releváns mestermű.

A Verhoeven sci-fi  (Robotzsaru, Emlékmás, Csillagközi Invázió)

Bár három teljesen különálló film, és bár csupán Verhoeven egyedi látásmódja az, ami összeköti őket, az olyan jellegzetes, hogy én mindig is együtt gondolok rájuk. Pedig első ránézésre három egészen különböző filmről van szó: egy komor (de a szatírát erősen használó) akciófilmbe oltott társadalomkritikáról, Heinlein – remek – militarista regényének, paródiába forduló átiratáról, illetve Philip K. Dick filozofikus töltetű történetének Arnie-ra szabott változatáról. És ezek így ellentmondásosnak tűnhetnek, ám Verhoeven képes arra, hogy a látszólag egymásnak ellentmondó elemekből egy egységes, és merőben egyedi filmet hozzon létre, melyek a felszínen szimpla akció filmként is remekelnek, ám annál jóval többet rejtenek.

Batman

Tim Burton Gothamjében közel annyi időt töltöttem el, mint a Star Wars univerzumban. Ezeknek a sötét, groteszk és gótikus filmeknek köszönhetően szeretem meg Batman-t és a szuperhősöket úgy általában. Bár kedvelem Nolan trilógiáját is, és mi tagadás a realista szuperhős történet újdonsága kezdeteben engem is lenyűgözött, az évek során arra kellett rádöbbennem, hogy hiányzik belőlük az a nagy betűs atmoszféra, amely Burton – amúgy nem túl képregényű – filmjeiben olyannyira elvarázsoltak (és teszik ezt a mai napig). Talán ezek a filmek mutatták meg először, hogy egy film nem csak a forgatókönyvből áll, hanem minimum akkora szerepe lehet a kreatív vizualitásnak és a lebilincselő hangulatnak (amelynek minimum a felét Danny Elfmannak köszönhető) is.

Casino

Írhattam volna a Taxisofőrt, vagy a Jézus Krisztus utolsó megkisértését, hiszen mind két filmnek bérelt helye van az örökös kedvenceim listán (ráadásul igen magas helyen). Végül mégiscsak a Casino-ra esett választásom, hiszen emlékeim szerint ez volt az első Scorsese film, amit láttam. Valószínűleg ez vezetett be a gengszter filmek világába is. És talán Robert De Niro-val is itt találkoztam először.

 

Szellemharcosok 2

A Szellemharcosok filmekhez igen gyengéd szállak fűznek, ugyanis ezek voltak az első wuxiák, amelyeket valaha láttam. Így pedig jelentősen hozzájárultak ahhoz is, hogy elkezdtek érdekelni az ázsiai, illetve az (itthoni szemmel) obskúrusabb filmek, különlegesebb filmek. A három közül pedig mindig is a kevésbé romantikus, de annál örültebb középső rész volt a kedvencem. (A filmért pedig örökös hálám illeti a TV6 csatornát, ami nem sokkal később az olasz horror világába is bevezetett Lucio Fulci Zombija segítségével)

 

A sötétség serege

Sam Raimi Evil Dead trilógiájának záró felvonása a lehető legjobbkor, gimis koromban talált meg. Bruce Cambell a gonosz halottak ellen vívott – humorban és erőszakban egyaránt bővelkedő – egyszemélyes keresztes hadjáratánál pedig elképzelni sem tudtam menőbbet (és még ma sem tudok.) Bár az előzmények – főleg a második rész – a horror iránti rajongásom szempontjából is meghatározóak, leginkább mégis a humorra fókuszáló harmadik rész lopta be magát a szívembe

 

III. Richárd

Ez a film, ami bebizonyította nekem, hogy a klasszikus dráma sokkal izgalmasabb, mint azt addig gondoltam. (Hiszen a korábbi kötelező olvasmányként feladott darabokra, leginkább csak szükséges rosszként tekintettem.) Az alapanyaghoz hű szöveg és a modern környezet által életre keltett egyedi világa, illetve a kiváló színészeinek hála Richard Loncraine filmje az egyik legemlékezetesebb (és méltatlanul keveset emlegetett) Shakespeare adaptáció.

 

Félelem és reszketés Las Vegasban

Jó ötletnek tűnhet, hogy ezt a meglehetősen szürreális alkotást az ember illuminált állapotban kezdje el nézni. Nos, számomra nem volt az. Legelösször ugyanis egy házibuli végóráiban került Terry Gilliam filmje a lejátszóba, ám mivel már – finoman szólva – nem voltam túlságosan friss nem is igazán tetszett a film, sőt kifejezetten fárasztott. Annyira azonban felkeltette az érdeklödésemet, hogy elolvassam a könyvet (és ezáltal megismertekedtem Hunter S. Thompson munkásságával), ami épp az ellenkező hatást érte el. Ezután újranézve rögtön megszerettem Gilliam szürreális olvasatát az amerikai álom keresésének hiábavalóságáról.

 

A nagy Lebowski

Már nem emlékszem pontosan, hogy ez vagy az Ó, testvér, merre visz az utat volt az első Coen filmem, az azonban biztos, hogy amióta megismerkedtem Jeffrey „The Dude” Lebowskival, azóta igyekszem – több kevesebb  sikerrel – elsajátítani a “tökiség” életfilozófiáját.  (A fehér-orosz koktélra már sikeresen rászoktam.)

 

Üvegtigris

Bár ma már a TanuAz első magyar film, amelyet valaha szerettem. Egyszerűen teljesen magával ragadott Rudolf Péter abszurd, de valahol mégis teljesen átélhető és felismerhető látlelete a magyar rögvalóságról. Nem véletlen, hogy kevés olyan hazai film van, amelynek szövegei és karakterei ilyen mélyen beleégtek a magyar popkultúrába. (Emlékszem felsősként volt olyan hét, hogy szinte naponta megnéztem.)

 

A Gyűrűk ura trilógia

Míg a kortársaim inkább a Harry Poterre voltak nagyon rápörögve, én azt a negyedik könyv után abbahagytam és figyelmemet inkább a J.R.R Tolkien mesés világára helyeztem. (Na meg ugye a Star Wars-ra, csak hát az előzmények varázsa aztán hamar el is múlt). Bár a trilógia második részét sokan csak egy kötelező, átkötő epizódnak tekintik, hozzám még is ez állt a legközelebb. Ennek oka szerintem leginkább a sötétebb atmoszférájában, a pörgős tempóban, az új mitológiai elemekben (wargok, entek), de leginkább a Helm szurdoki csatában keresendő. Ez utóbbinál élvezetesebb várostromot azóta sem láttam filmen. (Istenem, hogy hány órát töltöttem el a Warcraft 2 pályaszerkesztőjében, azzal hogy megpróbáltam rekreálni azt a csatát). Minden bizonnyal a fantasy iránti rajongásom is ezekkel a filmekkel (és könyvekkel) indult el úgy igazán.

Amikor elkezdtem írni a listát azt hittem 25 hely bőven elég lesz, hogy minden olyan film. Hát nem lett az, szóval végezetül álljon itt – a teljesség igénye nélkül – azoknak a neve, akik bár lemaradtak a listáról, nagy szerepük van abban, hogy az vagyok, aki: Indiana Jones, Alan SilvestriEdgar Wright, Quentin Tarantino, David Fincher, John McTiernan, Leslie Nielsen, Leonard Nimoy, John Woo, James Bond. Köszönök mindent.

 

A bosszú mocskosan tálalva a legjobb – Blue Ruin kritika

Van valami megnyugtató a bosszú filmekben. Hiszen miközben az ember napról-napra szembesül a való világ borzalmasabbnál borzalmasabb történéseivel, jó érzés olykor-olykor elmerülni egy olyan világban, ahol a jó – jogos és megkérdőjelezhetetlen – bosszúja a film végére mindenesetben utoléri a gonoszt. Mi pedig önfeledten szurkolunk Charles Bronsonnak és a többieknek, hiszen így egy pillanatra nekünk is megadatik, hogy revánsot vegyünk sérelmeinkért, hogy aztán a mozi teremből kilépve újra elmerüljünk a hétköznapok szürkeségébe.  Aztán időről időre jön egy film, amelynek sikerül szétzúznia az illúzióinkat, és tökünknél megragadva ránt ki minket a(z igencsak megkérdőjelezhető moralitású) Bosszúvágy filmek által létrehozott álomvilágunkból. Mi pedig kénytelenek vagyunk ráeszmélni, hogy a valóság nem fekete vagy fehér, hanem sokkal inkább egy nagyon zavaros szürke. Egy olyan világ tárul elénk, amelyben az erőszak legtöbbször csupán még több erőszakot szül, az apák bűneiért pedig sokszor a fiaiknak kell megfizetni. Erről szól Jeremy Saulnier 2013-as slágerfilmje – mely bár nem az első rendezése, de határozottan ezzel került fel arra a bizonyos térképre – a Blue Ruin.

blue ruin1

Dwight Evans (Macon Blair) sosem tudta túl tenni magát szülei halálán, ennek köszönhetően pedig harminc évesen munkanélküli hajléktalan, aki napról napra élve pusztán céltalan tengődéssel tölti az életét. Ám amikor értesül róla, hogy szülei gyilkosát kiengedték a börtönből egy csapásra felébred ebből a mindennapos katatóniájából. Végre célt nyert az élete: bosszút kell állnia azon, aki tönkretette a családját, és az életét.

Ez alapján a Blue Ruin könnyedén lehetne egy sokadik, sablonos bosszú film, amelyben a főhős könyörtelenül és megkérdőjelezhetetlen jogossággal áll számol le a velejéig romlott gonoszokon, ezzel pedig nem pusztán a saját megváltását, hanem a néző abszolút szimpátiáját (és a folytatások lehetőségét) is elnyeri. Ám Saulnier filmje éppen ennek a tipikus bosszúfilmes formulának az ellentéte. Sőt, a Blue Ruin gyakorlatilag a Bosszúvágy sorozat tökéletes antitézise. Az író-rendező ugyanis fogja ezt a sokat feldogozott témát és valami olyat tesz vele, amelyet már nagyon régen láthattunk. Költői igazságszolgáltatás helyett olyannak ábrázolja az átlagember rögtönzött bosszú hadjáratát, amilyen az a valóságban is lenne: kisszerűnek, esetlennek, de egyben fájdalmasnak és pusztítónak.

blueruin

Dwight bosszú hadjáratában nincsen semmi fennkölt vagy hősies. Bár küldetését viszonylag gyorsan teljesíti – a film ebben is meglehetősen atipikus darabja a műfajnak, hiszen nem is magára a bosszúra, sokkal inkább annak következményeire fókuszál – ám ez mégsem hoz neki megnyugvást (megváltást meg aztán pláne nem).  Éppen ellenkezőleg: csupán arra jó az egész, hogy családját halálos veszélybe, saját magát pedig egy véget nem érő erőszak spirálba taszítsa, amelynek csak úgy vethet véget, ha minél mélyebbre merül benne, feladva ezzel minden emberségét.

Ennek megfelelően a Blue Ruin nem is egy könnyű, eszképista alkotás, hanem egy komor és kijózanítóan valóságos látlelet a bosszú természetéről.  Az pedig, hogy a film ilyen mértékben képes elfeledtetni velünk minden, a bosszú fogalmához társított illúziónkat illetve filmes-klisét, nem pusztán a gondos precizitással megírt forgatókönyvének (illetve az életszagú karaktereinek), hanem a húsbavágóan nyers erőszak ábrázolás érdeme is. Itt nincs mismásolás: pont úgy szakad a hús, és pont úgy fröccsen a vér, ahogy azt a valóságban is tenné. Ha valakit számszeríjjal lábon lőnek az bizony sántítani fog, ha pedig ezután saját magát akarja kezelni, akkor bizony ordít majd, sőt az sem kizárt, hogy végül elájul a fájdalomtól. Saulnier olyan kendőzetlen naturalizmussal ábrázolja az ehhez hasonló jeleneteket, hogy ne csak a szereplők, de helyenként a néző is felszisszenjen a fájdalomtól. Viszont félreértés ne essék: A Blue Ruin nem egy öncélú „trancsir-pornó”, amely csupán a polgárpukkasztás kedvéért brutális. Pont abban rejlik az ereje, hogy sosem esik túlzásokba, hanem mindig megmarad a realitás kényelmetlen talaján. Ennek köszönhetően pedig sokkal komolyabban vehető (így pedig durvább is), mint a brutalitást a már-már komikus mértékben túltoló (pl.: Tarantino) filmek.

blueruin2

Viszont, ami talán a legtöbbet adja hozzá a film valóságérzetéhez, és ami miatt tényleg úgy érezzük, hogy ez a történet könnyedén megtörténhetne így, ahogy van, az maga a főszereplő. Dwight ugyanis a lehető legmesszebb áll a John Wick féle bosszúálló hőstől: unalmas, szürke és minden tekintetben hétköznapi kisember. Ennek megfelelően pedig küldetését nem is tudja olyan akkurátus precizitással kivitelezni, mint ahogy azt Denzel Washington vagy Mel Gibson tenné. Hiába vezeti sziklaszilárd eltökéltség, sem lelkiekben, sem pedig képességeit tekintve nem áll készen az önmaga által vállalt küldetésre, emiatt pedig gyakran triviális – kis híján végzetes – hibákat vét. Ám pont a hibáknak – amik miatt egy kevésbé komor atmoszférájú filmben kinevetnénk a hőst – válik emberivé a karaktere. Nem lehet eléggé dicsérni Marco Blair játékát, aki szavak nélkül is nagyszerűen képes kommunikálni a néző felé azt a morális válságot, amelybe a karakterre egyre inkább belesüllyed. Részben neki köszönhető az is, hogy a film a komótos cselekményének, és a nem egy párbeszéd nélküli jelenete ellenére sem válik unalmassá.  Mert igen, a Blue Ruin többnyire egy kifejezetten lassú film. Ám ebből a lassúságából több erénye is fakad. Egyfelől nagyban hozzájárul a film realista, pátosz mentes hangulatának kialakításához, másfelől pedig ezáltal nem csak a folyamatos kétségek közt őrlődő Dwight-nak, de a nézőnek is jut ideje arra, hogy folyamatosan megkérdőjelezze a főszereplő tetteinek jogosságát. Illetve éppen a lassabb tempónak köszönhető az is, hogy amikor megtörténik az akció, az egy váratlan tökön rúgás erejével szabadul a nézőre. Saulnier ugyanis nagyszerűen ért a feszültség építéshez: a csúcspontokhoz közelítve, egyre nagyobb mértékben fokozza azt, egyfajta „vihar előtti csend” hangulatot létrehozva ezzel. Aztán, hirtelen minden figyelmeztetés nélkül kitör a vihar, ami pont olyan gyors és kegyetlen, mint a valóságban.

Mindent egybevetve a Blue Ruin az elmúlt évek – minimum az Amerikai vérbosszú illetve az eredeti Oldboy óta – legeredetibb és egyik legfontosabb bosszúfilmje (és thrillerje).

Kortárs Kereső: Horváth Bernadett

A Kortárs Kereső a hazai feltörekvő tehetségek bemutatásával foglalkozik, akik aztán hétről hétre egymásnak adják a bemutatkozás lehetőségét.


“Igazából arról szól minden, hogy megértsem végre mi ez az egész, és én mit keresek itt.”

kk_horvathbernadett_portfolio

KultOn.hu Hogyan lett belőled fotós?

Horváth Bernadett: Én azt hiszem, hogy az öndefiníció ezen szintjén még nem állok. Nem nagyon szoktam magam fotósnak nevezni. Ha van egy dolog, amiben nem tudok elfáradni vagy ami sosem terhes és mindig visszavezet önmagamhoz, az ez.

Mindig utáltam, ha egy művész önterápiaként aposztrofálja a munkáját. Azt gondoltam, hogy ez végtelenül önző dolog. Aztán minél mélyebbre mentem ebben az egészben, annál inkább vált önkereséssé a dolog. Ha nagyon össze vagyok zavarodva, akkor önarcképeket készítek. Vizsgálom az arcom, belenézek a szemembe. Próbálom megérteni mit miért teszek vagy érzek. Ha utazom akkor ugyanez történik, csak áthelyezem magam a tájba. Igazából arról szól minden, hogy megértsem végre mi ez az egész, és én mit keresek itt.

horvathbernadett_amerika1

Horváth Bernadett: Silver Lake I. (2014)

horvathbernadett_amerika2

Horváth Bernadett: Silver Lake II. (2014)

KultOn.hu: Van kedvenc témád?

H. B.: Szeretem megkereseni a dolgok eredetét, visszamenni a probléma gyökeréhez. Belenézni az emberbe, megmutatni kint, ami bent van mindenkiben. Ahogyan meglátod magad az óceánban, vagy amikor otthon érzed magad egy illatban, amikor annyira ismerős lesz minden egy országban, ahol még sosem jártál azelőtt. Hidat alkotni az érzékelhető és a látható között. Nem gondolkozni, menni előre. Természetes fényben, nem kitalálni. Ráérezni.

KultOn.hu: Miből merítesz inspirációt? Vannak kedvenc művészeid?

H. B.: Van egy valamelyest megfogható része az inspirációnak. Ez nálam alapvetően a gyerekkor. Persze a képeimen ez nem látszik, de ha visszakerülök egy gyerekkori érzésbe, szeretetbe, félelembe, bármibe, az egy nagyon erős talajt képez. A gyerekkorom nagyjából azzal telt, hogy filmeket néztem, és a videotékában lógtam. Imádom a 90-es éveket, elmondhatatlan hálás vagyok azért, mert a korai 90es években nőttem fel. A VHS, walkmen és kazetta mennyországban. Szerelmes vagyok mindenbe, ami analóg. Sokat utazom, imádom összerakni magamat egy idegen helyen.

Aztán van az a rész, amiről nehezen lehet beszélni, de ha már így beszélünk róla, akkor úgy fogalmaznám meg, hogy valamiféle képzelt álomvilágként mutatom meg a valóságot. Olyan mintha általam a kép átmenne egy szűrőn, feltöltődne színekkel, érzésekkel és a filmre már így hagyna lenyomatot. Én azt hiszem mindenkinek van egy ilyen szűrője. Emiatt van az, hogy nem készül két ugyanolyan kép. Végtelen sok érzelem van a világon, mégis végül 2 darabra lehet lebontani őket. A végén csak szeretet meg félelem marad. A legjobb az egészben, hogy mindkettőből gyönyörű kép készülhet. Mert mindkettő őszinte, emberi érzelem. Stúdióban ezt nagyon nehéz átadni, már a fény művisége miatt is. Helyesbítek: én nem tudom ezt stúdióban megcsinálni. Persze könnyen meglehet, hogy egyszerűen csak nem akarom.

horvathbernadett_branno2

Horváth Bernadett: På Brännö I. (2015)

horvathbernadett_branno1

Horváth Bernadett: På Brännö II. (2015)

KultOn.hu: Melyik munkádra vagy eddig a legbüszkébb?

H. B.: Furcsa módon nem nagyon csináltam még semmit, ami kizárólag az én nevem alatt “futott” volna. Szinte minden esetben zenekarokkal, divattervezőkkel, kreatív emberekkel dolgoztam együtt. Ők hoztak valamit és én megtámogattam azt a valamit a vizuállal. Minden befejezett munkára büszke vagyok. Esetemben ez azért hangsúlyos, mert borzasztó sokáig húzom a dolgokat. Amilyen eget verő lendülettel nekikezdek a projekteknek, úgy halványulnak s halnak el a finisben a dolgok. Amikor másokkal dolgozol együtt ezt nem teheted meg. Egyfajta mankói vagytok egymásnak, és amikor az egyik feladná, akkor a másik tovább húzza, és végül leteszitek együtt a munkát, mindenáron. Szeretnék már végre büszke lenni saját magamra! Azt mondani, hogy “Tessék, gyerekek! Ez vagyok én, ezek az érzéseim, én így kommunikálok, mindenki azt kezd vele, amit akar.”

Júniusban elkezdtem összeszedni az elfeledett, elkezdett és félbehagyott projektjeimet. Elképesztő mennyi energiát, emléket és érzelmet szabadított ez fel. Nagyon remélem, hogy elengedőt ahhoz, hogy idén végre kijöhessen valami a saját nevem alatt. Jelenleg ezen dolgozom.

KultOn.hu: Mi a legnagyobb kihívás a 35 mm-es filmben/analóg fotózásban?

H. B.: A kihívás az az, hogy muszáj vagy bízni. Sosem lehetsz benne 100%ig biztos. Lehet akármennyire megbízható a kamerád, a fénymérőd, a számításaid, végül úgysem tudod visszanézni a képet. Én ezt végtelenül izgalmasnak és inspirálónak tartom. Az analóg fotózás megtanít hogyan hallgass az érzéseidre. A digivel az van, hogy halálra gondolhatod a képet, mert végtelen lehetőséged van megkomponálni a “tökéletes” fotót. Az analógnál ez nem így van. Be vagy korlátozva, 36 kockád van és viszlát. Teljesen a logika ellen kell menned. Én ezt egyszerűen imádom! Az előhívás utáni izgalom meg olyan, mint hosszas várakozás után végre találkozni a szerelmeddel.

horvathbernadett_izland1

Horváth Bernadett: What Is Reality? I. (2016)

horvathbernadett_izland2

Horváth Bernadett: What Is Reality? II. (2016)

+1 Ki legyen a Kortárs Kereső következő vendége és miért?

H. B.: Legyen Mráz Lilla, mert elképesztő érzékenységgel képes leképezni a természetet és az élővilágot. Úgy rajzol és fest, mint egy álom. Egyszer írok majd egy mesekönyvet és ő fogja illusztrálni. Bár Ő még nem tud róla.


Korábbi kortársak:

Sorozatok a posztfesztiválos melankólia ellen

Javában tart a nyár, és mielőtt még valaki posztfesztiválos melankóliába ringatná magát, összegyűjtöttem pár általam kedvelt sorozatot, amelyek tökéletes unaloműzőként szolgálhatnak a hosszúra nyúlt nyári napokon.

A vicces – BoJack Horsman

BoJack engem már az első 2 percével megfogott, majd a képernyő előtt is tartott, amíg le nem daráltam a jelenleg elérhető két évadot. Azóta várom a folytatást, ami már egy karnyújtásnyira van: július 22-dikétől a teljes harmadik évad elérhető lesz a Netflixen.

Mert a BoJack Horsman eredeti Netflix sorozat, de nemcsak emiatt érdemes követni a kiöregedett sitcom sztár mindennapjait. Az animációs széria bája a végtelenül szórakoztató párbeszédekben és a kortárs társadalom kritikájában keresendő, na meg Will Arnett búgó hangjában.

bojack3

A (szinte) cyberpunk – Mr. Robot

A Mr. Robot főszereplője egy fiatal hacker, Elliot Alderson, aki egyszerre több mentális problémával is küzd, miközben alapjaiban akarja megváltoztatni a világot – szóval minden adott egy igazán ütős cyber-thrillerhez.

És Sam Esmailnek sikerült is megalkotnai az elmúlt év egyik legizgalmasabb sorozatát, beváltva a Mr. Robothoz fűzött reményeket és összehozva egy kiváló stábot. Christian Slater régen kapott már ilyen érdekes szerepet, és Rami Malek se nagyon játszott még főszerepet – ám szerencsére mindketten éltek a lehetőséggel. De persze ne feledkezzünk meg a csajokról sem, hiszen Portia Doubleday és Carly Chaikin se akármilyen játékkal teszik felejthetetlenné a Mr. Robotot.

A folytatásra a Mr. Robot esetében sem kell sokáig várnunk, hiszen július 13-dikától ismét izgulhatunk Elliotért és az fs0cietyért.

Az időutazós – 11.22.63

A Stephen King rajongók most örülhetnek, hiszen végre megint értékelhető – sőt, élvezetes – adaptáció készült az író egyik munkájából.

A 11.22.63 során James Franco, a harmincas irodalomtanár utazik vissza az időben, hogy megakadályozza John F. Kennedy meggyilkolását (amelynek időpontjára a cím is utal). Nos, ez így akár még könnyű melónak is tűnhet, hiszen minden szükséges adat a főhősünk rendelkezésére áll, csakhogy a múlt „közbeavatkozik”, nem szeretné, ha „kijavítanák”.

A 11.22.63 nem az évtized sorozata, de abszolút szerethető, unaloműzőnek tökéletes választás.

112263

A kémes – Éjszakai szolgálat (The Night Manager)

Tom Hiddleston és Hugh Laurie egy John le Carré adaptációban?! Na ne vicceljünk! Hiszen már a nevek is biztosítékot jelentenek egy libabőrös kémes filmhez. És így is lett. Izgulós az első perctől az utolsóig. Ó, és flowerpower tényező még Susanne Bier dán rendezőnő neve is.

Az elgondolkodtató – Black Mirror

A Black Mirror egy antológia sorozat, amely a modern technológia veszélyeire és a modern kor okozta elidegenedésre hívja fel a figyelmet igen látványos és elgondolkodtató formában. És ez esetben sem elhanyagolható a szereposztás, hiszen olyan színészek tűnnek fel a sorozat során, mint Domhnall Gleeson, Rafe Spall, Rory Kinnear, Hayley Atwell vagy Jessica Brown Findley.

Fun fact: a harmadik évadot már a Netflix készíti, és eltérően a korábbiaktól, már nemcsak három részt kapunk évadonként, hanem rögtön tizenkettőt.

+1 Utopia

Ebben a sorozatban a színekkel gyilkolnak. Na nem szó szerint, de hihetetlen vizuális élmény, miközben egy elég bizarr, esetenként darabolós horrorba átütő sci-fi-thrillerrel van dolgunk. Az Utopia esetében nem szeretnék elárulni semmi fontosat, hiszen rögtön az első percben eldől mindenki számára, hogy ez a sorozat neki való-e vagy sem, nem árul zsákbamacskát.

És Ti mit ajánlotok?

Szenvedélyes az út a vágy villamosán – POSzT 2016

Két különleges erő találkozik A vágy villamosában, ami sikeresen lép kölcsönhatásba egymással, és visz el bennünket a darab legvégéig. Nehéz összeegyeztetni és működtetni egy alkotás komikus és drámai oldalát egyaránt, de közel sem lehetetlen. Mindazonáltal kérdéses, mennyire tartható meg az egyensúly, és mennyire sikerül meggyőzni a nézőt az előadás hatásosságáról. A Pécsi Nemzeti Színház versenyelőadásának sikerült a bravúr.

700_vagy_2_0

Rázga Miklós rendezése nevettet és borzongat egyszerre. Reális képet fest az élet szép és nyers oldaláról is. Meggyőzően teremti meg az ’50-es évek Amerikájának atmoszféráját, amit az élő zenekar kiválóan támogat. A dallamos blues már beléptünkkor befolyása alá von bennünket; hangulata az egész történetet áthatja, még akkor is, amikor tragikus fordulat történik. Ekkor válik egyértelművé, mennyire keserédes is az élet igazából.

Innentől kezdve egyértelmű, hogy ha az előadás katalizátora működik, elszabadulnak az indulatok a színpadon. Márpedig ebben az esetben Blanche DuBois szerepét egy olyan hölgyre osztották, aki minden feltételnek megfelel. Az idegösszeroppanással küzdő nő élete sötét múltja miatt megroppan, és testvérénél keres menedéket a kegyetlen sors elől. A problémákat itallal és hazugságokkal enyhíti. Ez persze nem tart ki sokáig. Darabont Mikold egyszerre ízig-vérig nő, dáma, összetört lélek és emberi roncs. Mindennek ellenére szánandó lélek, aki boldogulást keres, de közben még jobban összekuszálja maga körül a szálakat. A színésznő alakítása a végletek között ugrál, feltárva karaktere lelkének romvárosát: az eredmény hiteles és megdöbbentő.

700_vagy20

Nemcsak Darabont esetében kitűnő az előadás karakterisztikája. A csillogó élethez szokott díva tökéletes ellentéte Stanley, aki Blanche húgának férje. Nagyszerű kontrasztot alkotnak: a szinte vadállati férfi, aki bár nem bírja elviselni a nagyvilági nőt és egyetlen jellemvonásán sem osztozik, mégis furcsamód vonzódik hozzá. Párbeszédeik az előadás lüktető, élénk pontjai: pergő macska-egér játszma, ami mind a nőt, mind a férfit szórakoztatja és valahol mélyen el is gondolkodtatja. Köles Ferenc a vadállati ösztönökben tobzódó Stanley, aki nem bír megálljt parancsolni sem tomboló dühének, sem ugyanilyen hévvel lángoló szenvedélyének. A színész kétségtelenül remek választás a szerepre, mindenben hasonul karakterével: hanyag testtartásában, villogó szempárjában, és még hanghordozásában is. Ez teszi őt egyszerre félelmetessé és ellenállhatatlanul vonzóvá.

A vágy villamosa pedig száguld, hatalmas port kavarva fel és szenvedélyt korbácsolva maga mögött. Ebben a világban mindenkinek megvan a személyes tragédiája. Blanche képtelen szembenézni múltjának démonaival, egyre csak halogatja a fájdalmas szembenézést, míg végül félelmei és gyengesége az őrületbe nem kergeti. Az előadás egy igazán dinamikus tempójú, szenvedéllyel teli, mély történet, amely kacskaringós ösvényeken keresztül mesél szerelemről, elfogadásról, hibákról és hazugságokról, valamint arról, hogy mindez hogyan vethet gátat egy igazán impozáns emberi életnek. Mindezt pedig olyan hitelesen teszi, hogy akármikor felülnék erre a Villamosra még egyszer.

Szereplők

Blanche Darabont Mikold
Stella Kulcsár Viktória
Stanley Köles Ferenc
Mitch Urbán Tibor
Eunice Vlasits Barbara
Steve Götz Attila
Pablo Orosz János
Orvos Tóth András Ernő
Fiatalember Ágoston Gáspár
Nővér, mexikói nő Frank Fruzsina

 

Alkotók

Díszlettervező Bagossy Levente
Jelmeztervező Tresz Zsuzsa
Dramaturg Keszthelyi Kinga
Zenei vezető Bókai Zoltán
Rendezőasszisztens Frank Fruzsina
Súgó Juhász Piroska
Ügyelő Háber László